Úgy volt, hogy kritikát írok, bár Gabnai Katalin tanárnő mellé tördelve ez kockázatos, s talán felesleges is, még ha változatos és mutatós is a kétféle nézőpontú írások közlése.
Tehát egy rövid, szubjektív jegyzetre szorítkozom, egész frissen, online gyorsasággal: tulajdonképpen rangos évadindító eseményként készültünk sokan a szeptember 2-i estére. Igen, kezdődik a kőszínházi, esti robotos évad, s mindjárt a sugárzó tehetségű, nagy rokonszenvet, fokozott figyelmet kiváltó KoMa Társulattal, Zrínyi Gál Vincéékkel, az ő bemutatójukkal. Van darab, van neki profi kortárs izraeli szerzője, jó nevű magyar dramaturg-adaptálója stb. Tehát színházi premierre, valódi esztétikai élményre vágyva tolongtunk ott – s ezt nem kaptuk meg. Bár a vizuális elemek, a zene, a térformálás igénye erre utalt, erre is „játszott”, a megformáltság, az előadásmód, a nyelvi regiszterek, az alapkonfliktus ki-be fordítása, a kissé zavaros történetmondás nem erre az alkalomra szólt (s teremtett szemmel láthatólag rendezői ambivalenciát). A cél „tancél” volt inkább, egy valódi, mindennapos, tizenévesen megtapasztalt sokk előzményeinek és következményeinek felvázolása, vitaindítás. Hogy a 14 éves lány félárva, lakótelepi, hogy feltehetően jobb gimnáziumba jár, érdeklődő, írogat, az őt megerőszakoló négy 17 éves fiú is jobban eleresztett, jogra vagy kommunikáció szakra készülget: ezek ismerős képletek. Az unalom is az, a céltalan lődörgés is az, a heccelődés, a nagyotmondás, a felvágás, a mintakövetések, a nyájszellem, a feltűnősködés – (serdülő)korjellemző tünetek mind. (Bár az áldozat hátteréről többet tudni, mint az „elkövetőkéről”.) A tartalmilag változatosabb szál: miként lesz ebből pszichológusi vélemény, ügyészi szak, felderítésre váró bűntény, hogyan „kommunikálják” a bűnelkövető és az áldozat pillanatnyi státusát azok, akik hivatalból, vagy éppen szakmai karriervágyból kezelik az esetet.
Amit látunk, színpadi igényességgel formált: de nem eléggé. Nem lesz ívvé, nem formálódnak erős karakterek, nincs igazi „feszített” szöveg, sok az üresjárat, a le-leülő dialóg. Gyönyörű a kislány valódi, „művészi” tánca, a projektoron mutatnak a képkivágások (hiszen szinkronidőben, ahogy ma már szokás, kameráznak a fiatalok), hasznos a felnőtté alakulás, az elkövetőkből a bírói kar, az áldozatlányból a pszichológusnő, jól látszik az igazi szerelem és féltés sutasága, de kívül maradunk, nem marasztal egy drámatérben ez a lukacsos vászon. Viszont sok egyéb történik és történhet még. Majd. Csak a saját privát beszélgetéseink, néhány gyors megjegyzésváltásunk lecsapódása is már tanulságos. Mit tudhat egy érettebb lány az ellentétes nem hormonjairól? Meddig terjed az önkéntelen erotika és mikortól kihívó valaki? A szexuális játék normalitása („valamit mutatott magán” – Cseh Tamás–Bereményi egymondatos mindentudása) mikortól válik veszélyessé? Hol csapódik le a kamaszvágy? Miért lesz mindez, tudálékoskodástól fűszerezve, bírósági voyeurködés, gusztustalan nyálcsorgatás? Miért dicsőség, ha tétovából bűnöst kreálunk, áldozatból gaz felbujtót? Miért menő ma tinilányoknak szüzességük elvesztésével dicsekedni? Ki mit vár a másiktól, amit nem is tőle kellene sem kérnie, sem megkapnia? Hol a valóság, az igazi testi-lelki fájdalom, ha a virtuális térben erről nincs szó? Még a harci játékosok sem urai a saját testüknek? És még sorjáztathatnám. Akkor lesz mindez érdekes, ha nem zárt arcú, főként szakmai közönség előtt, arénába lökve játsszák vagy „mozogják le”, mindegy, meglehetősen nehéz helyzetbe hozott fiatal színészek mindezt, hanem amikor majd valóban kérdéssé formálódnak az érintett 14–18 éves nézők tudatában, a reménybeli iskolai közösségi helyszíneken. Bár jobban formált, világosabb körvonalú kérdéseket kéne generálni, nyilván. (Természetesen a valódi színház is nevel: igaz, másképp. A Krétakör Hamletjét, a ws-t is padok közt játszották, mégsem volt terápiás, szociális beilleszkedést segítő-nevelő segédlet. Az egy másik műfaj, nem párhuzam.) A saját helyén – a Theatre in Education mintára – alkalmas anyagot lehetne ebből létrehozni egy olyan úton, amelyen már több műhely is jár. Egyelőre ennyit gondolok egy voltaképpen sikerületlen, jó ügyű színházi előadásról.
BUDAI KATALIN
