A rendszerváltás elmúlt 20 évében Magyarországon felnövő generációnak is címezte legújabb drámáját Ashlin Halfnight, amerikai–kanadai drámaíró. Az egykori profi jégkorongozó, aki művészeti vezetője a tavalyi évad legjobb off-off Broadway társulatának, Balaton című darabjáról a New York-i premier előtt adott interjút a Criticai Lapoknak.
Profi jégkorongozóként kezdted felnőtt életedet, játszottál a kanadai junior válogatottban, igazolt játékosa voltál a Carolina Hurricanes NHL (az észak-amerikai csúcsliga) csapatának. Nem hiányolod ezekben a premier előtti, hektikus napokban azt a másik fajta – talán egy kicsit nyugodtabb, de mindenképpen csillogóbb – életet?
Nagyon szeretem a hokit, imádtam játszani. De egy idő után azt éreztem, mást kell csinálnom. Szerencsére továbbra is kapcsolatban maradtam a sporttal: hokiedzőként is dolgozom abban a belvárosi iskolában, ahol főállásban matekot és angolt tanítok. Természetesen az életformám nem mindig kényelmes, de ezt én választottam magamnak. Ma este itt leszünk a színházban roskadásig, majd reggel hatkor kelek az iskola miatt, közben még dolgozathegyek várnak arra, hogy kijavítsam őket. Nem tehetek róla, ilyen vagyok, imádok egyszerre több dolgot is csinálni. Zenét és előadást írok, szervezek, tanítok, hokizom.
E sok minden miatt nem szoktak felszíanességgel, felületességgel vádolni a kritikusaid?
Nyilván lehet egy ilyen értelmezése is annak, hogy az ember egyszerre sok mindenben benne van. De én úgy látom, hogy ez a jelenség kifejezetten New York-specifikus. Álmomban persze szeretném, ha csak ebből, a színházi tevékenységből élhetnék, de ez itt nem így működik. Tudom, a világ más pontjain több olyan kolléga él, akik megtehetik, hogy csak a művészetre fókuszáljanak. Ebben a városban az a természetes, ha sok minden más mellett jut időd a művészetre. Szerencsésnek gondolom magam, hogy élményekben gazdag életet élhetek, ezekből táplálkozom, amikor írok. Nem is tudom, mit írnék, ha nem így lenne…
Európában sem ismeretlen a „másodállású művész” fogalma, de vajon miben rejlik a New York-i sajátossága?
Tudom, hogy Magyarországon ez a létezésforma nem annyira ismert vagy elterjedt, hisz sok esetben az alkotó közösségek számíthatnak fix állami támogatásra. Az európai vagy a kanadai modellben sok színész él egy elfogadható, középpolgári színvonalon: autóval, lakással, vakációval. Itt ez csak a kiváltságosoké, igaz, azok közül is az olyanoké, akik nagyon gazdagok, több házzal, autókkal, luxussal, míg a másik oldalon, amelyen mi, a többség értendő, olyan dolgok a jellemzőek, hogy több állásunk is van, de még így sincs egészségbiztosításunk…
Talán jó példa arra, hogy miként működik egy színész, egy alkotó ember New Yorkban – mindegy, honnan jött, mit csinált korábban – Pecz Ottó barátom, aki pár éve a pesti Nemzeti Színház tagja volt, majd amikor eljött ide szerencsét próbálni, nem kellett neki több, mint két hónap, és a színházi tanulmányai mellett már volt két másik állása is… Fel kellett vennie a ritmust, ha boldogulni akar. Meglehet, itt nehezebbek a körülmények, többet kell tenni a sikerért, de az is igaz, hogy a díjak, az elismerések is ezzel arányosak.
Ha már az elismerések szóba kerültek: jelent valami különlegességet a társulatodnak, hogy tavaly nektek szavazták meg a legjobb off-off Broadway (amolyan szuperalternatív csoportok elismerése a www.nytheater.com szervezetétől – a szerző) társulati díjat?
Nem, ez ebben a formában nem sokat számít. Amikor pályázunk a következő projektjeinkre, akkor már többféle intézménynél lehet házalnunk azzal a plecsnivel, hogy 2008-ban minket szavaztak meg a legjobb off-off társulatnak. De összességében azt gondolom a díjakról, hogy itt New Yorkban csak annyira vagy jó, mint a legutóbbi előadásod. Itt az emberek mindig valami újat akarnak. A múltban szerzett díjak ezért nemigen segítenek a jövődön. Az eredeti, klassz darabok annál inkább.
A hokinak köszönhetően volt alkalmad Németországban is élni. Profi sportoló voltál abban az országban, amelyikről sokan tartják úgy, hogy a legprogresszívebb színházi élet jellemzi. Mégis, miért döntöttél úgy, hogy Magyarországon akarod tanulmányozni a színházi életet?
Németországban 24 éves koromban játszottam egy fél szezont. Ez pont tíz éve volt, akkor én még nem voltam annyira elkötelezett a színház iránt. Igaz, hogy részt vettem a középiskolában és az egyetemen is színházi csoportok előadásaiban, de akkor még a hoki többet jelentett. A német csapatban, egy Düsseldorf melletti kis falu gárdájában persze én voltam az egyik sztár. A lányok odaadóak voltak, a szurkolók állandóan meg akartak hívni sörre… Egyszóval, nem volt a látókörömben az a fajta izgalmas színházi világ, amit említettél. Hogy mégis miért Budapest? Van egy jó barátom, aki egy magyar lányt vett feleségül. Én is ott voltam az esküvőn Budapesten 2001-ben. Kihasználva az alkalmat, tettem egy kisebb európai körutat, és Stockholm mellett Budapest volt az a város, amelyik különösen megérintett.
Mivel vett le a lábadról Budapest?
Megkapott a városban az, hogy a csodálatos épületek, a hagyományok és a gazdag kultúra mellett volt valami valódiság benne, csupasz, őszinte nyerseség. Szemben Prágával, ami a rendezettséggel, a tisztasággal, a nyugodtsággal olyannak tűnt, mint egy Disney World. Pesten ezzel szemben azt is tapasztalhattam, amit például Amerikában nem: az emberek akkor is őszinték, ha nem jó nekik… Kalandosabb város. Sok mindent nyújtott: szépséget, kultúrát, történelmet, és ezt a csodás nyelvet. Ami igazán elvarázsolt, az a kontraszt volt, amit máshol addig nem tapasztaltam: a magyarok nagyon aggodalmasan és sokszor görcsösen viselik az életet, a munkájukat, de ha kikapcsolódásról, szórakozásról volt szó, lenyűgözött és megdöbbentett, ahogy ki tudnak vetkőzni magukból. Ez a fajta ellentmondásos szenvedélyesség számomra nagyon vonzó. Érdekes volt az a sokfajta energia, amit ilyenkor tapasztaltam, különösen annak fényében, hogy míg Amerikában mindenki szeret szuperboldognak mutatkozni, állandóan barátságosnak láttatják magukat az emberek, addig Magyarországon ez messze nincs így. Az őszintébb érzések miatt lehet az, hogy bizony sokszor barátságtalannak tűnnek a magyarok. Ezzel együtt arra gondoltam, hogy ha tehetem, ide még visszajövök.
A Fulbright-ösztöndíjjal csak jóval később, 2005-ben kerülhettél ismét Magyarországra. Mi történt veled a köztes években? Lassan felülkerekedett a színház a sportkarrierrel szemben?
Amikor visszatértem Németországból, egyre kevésbé láttam annak esélyét, hogy beverekedhetem magam az NHL-be. Játszottam még egy darabig a másodosztályban, de nem voltam már megszállott. Úgy döntöttem, kipróbálom a színészmesterséget. New Yorkba költöztem, jártam meghallgatásokra, miközben éttermekben voltam felszolgáló. Hokit legfeljebb a televízióban néztem. Aztán a sorsom egy felejthetetlen napon dőlt el: egy délután kiderült, hogy felvettek a Lee Strasberg Színházi Intézetbe, majd amikor hazamentem, korábbi ügynököm üzenete várt – egy detroiti második ligás csapat 35 ezer dollárt kínál értem, ha aláírok egy féléves szerződést velük. Az ügynököm nem akart hinni a fülének: visszautasítottam az ajánlatot. Én meg ott ragadtam a suliban, a színészórák után darabírói kurzusra jártam. Annyira jól éreztem magam, hogy a továbbiakban csak arra összpontosítottam. Szép lassan szerveződött egy csapat, akikkel korábbról, illetve a Columbia Egyetem színműírói szakáról – ahová később fölvettek – ismertük egymást. Tudtuk, hogy van közös mondanivalónk, így elkezdtünk együtt dolgozni. Előadásokat vittünk a montreali és a New York-i Fringe fesztiválokra, voltak sikereink is. Majd jött nekem az egy év Magyarországon, de tudtam, hogy ha visszatérek, már lesz kikkel újrakezdeni.
Milyen volt kezdetben Budapesten?
Furcsa volt, mert sok olyan amerikaival találkoztam, akiknek volt valamilyen köze Magyarországhoz. Oda nősültek, onnan származtak a szüleik, kicsit idegennek is éreztem magam. De ez nem sokkal később megváltozott, mert szerencsére remek barátokat szereztem. Megismerkedtem Haraszti Annával, a politikus-író Haraszti Miklós lányával, aki sokszor kalauzolt a város történelmi helyszínein, ráadásul a rendszerváltásban különösen aktív édesapja révén egy-két lenyűgöző saját családi történetet is megosztott velem. Csupa-csupa csodás dolog történt abban az egy évben. Legkellemesebb élményeim egyike az volt, amikor a Széchenyi fürdőben egy sötét havas délután szürcsölgethettem a sörömet, és figyeltem a sakkozó öregurakat. De nagyon szerettem a Fészek Klub hajnali hangulatát is. Persze a hivatalokban és a postán nekem sem esett jól az a negativitás, amely mindenhonnan áradt, ezzel együtt, ha tehetem, és utazom Pestre, sokszor úgy érzem, hazamegyek.
Miket tapasztaltál a magyar színházi világból?
Sok előadást láttam a Nemzeti Színházban, amely a hivatalos fogadóintézményem volt. Nem mondom, hogy ezt a színházat szerettem a legjobban, de az operajellegű, hatalmas, klasszicizáló előadások sok tanulsággal szolgáltak. Nagyon sok Pintér Béla-produkción voltam, első osztályú csapat. A Szkéné Színház fantasztikus helyszín, imádnék ott dolgozni egyszer! Örülök, hogy most nyáron New Yorkban is sikerük volt a Lincoln Fesztiválon. Természetesen voltam a Katonában is többször, szerettem a Krétakört, még adtam nekik angolórákat is, mert akkor jöttek éppen Amerikába egy turnéra. Sokat dolgoztam a saját írásaimon is, és persze ahogy csak tudtam, élveztem az életet Magyarországon.
Volt lehetőséged arra, hogy az egy év alatt együtt dolgozz színházi társulatokkal?
Több műhelygyakorlaton vettem részt, főleg a Nemzeti Színházban, voltak közös programok a Merlin Színházzal is, és a Pázmány Egyetemen egy angol nyelvű csapattal is dolgoztam, élvezetes, jó munka volt. De komolyan nem volt alkalmam és szándékom sem belefolyni a magyar színházi életbe. Tökéletesen megfelelt a megfigyelő állapot. Készültem a saját New York-i életemre, művészeti munkáimra. Éreztem, hogy ott kell belevágnom a nagy kalandba.
Ezekből a kalandokból mára eljutottatok oda, hogy a társulat (Electric Pear Production, ez is a magyar nyelvből jön: villanykörte, ami a csapat logója is – a szerző), akikkel korábban New Yorkban dolgoztál, mára már a negyedik évadját kezdi el. Miért is éppen a Balaton című műveddel?
Több mindent is írtam, amikor Magyarországon voltam, de úgy éreztem, hogy kell egy igazán komoly munka, amivel tartozom egy csomó embernek, akik ott segítettek nekem, meg persze magamnak is. Ez lett a Balaton, egy magyar család sorsdrámája a diktatúráról, a szabadságról, a tehetségről, frusztrációról, a szeretetről és elsősorban az elfogadásról. Szerettem volna egy jó címet adni, és a Balaton, akárcsak sok más magyar szó is, gyönyörű, metaforikus nyelvről árulkodik.
Hogy született meg a dráma anyaga?
Sok emberrel találkoztam. Piacon, kocsmában, asztaltársaságokban, utcán, és igyekeztem interjúzni velük. Kíváncsi voltam az életükre, szokásaikra. A darab központi figuráját egy tehetséges, jóravaló fiúban találtam meg. Egy PhD-hallgató, aki az édesanyjával lakott, és állandó gyötrelemben élt amiatt, hogy nem tudta eldönteni, mi a helyes: angolt tanítani a biztos, de kevés pénzért egy iskolában, vagy azzal foglalkozni, amit igazán szeret, az anyagilag bizonytalan építészettel. Egyrészről egy tisztelettudó, intelligens srác, aki ugyanakkor szívéből lázadna is az anyja által képviselt értékek ellen. Sok huszonéves éli át ezt a lázadást mindenfelé a világban, itt azonban azt láttam, hogy ez annyiban mindenképp egyedibb, hogy egy rendszerváltás utáni generáció első képviselőinek kérdései, kételyei és ellentmondásai merülnek fel. Ezt próbáltam megírni. A magyar sorssal, az emigrációval, a szokásokkal, hagyományokkal, az ételekkel, a nyelvvel, a zaftos káromkodással, a szenvedélyességgel együtt.
A darabot október végétől november közepéig játszátok Manhattan Chelsea negyedében, az Urban Stages befogadószínházban. Látsz esélyt arra, hogy a Balatont Magyarországon is bemutatjátok?
Nagyon jó lenne, ha ez összejöhetne, és komolyan dolgozunk is majd rajta, de ez még elég messze van. Most elsősorban az kellene, hogy a darabnak legyen jó a fogadtatása itt, hiszen sok múlhat ezen. De cseppet sem reménytelen a helyzetünk, keményen dolgoztunk, a darab izlandi rendezője, Kristjan Thor kiváló munkát végzett, és a színészek is csodálatosak. A darab nagy része a halál utáni világban játszódik, ahol a család szereplői – civakodásaikat továbbra sem felfüggesztve – a múltjukról tanakodnak. Ennek apropója, hogy a főszereplő unokája autóbalesetben meghalt, és a dédmama – a múlt képviselője – nem akarja befogadni közéjük a túlvilágban bolyongó gyermeket, mondván, ő csak egy zabigyerek, mert egy félrelépésből fogant gyermek kislánya. A jelenetek gyorsan váltják egymást, hol a múltban, hol a jelenben vagyunk, így tárul elénk a történet. Hogy egy értelmiségi család miként élhetett a kommunizmus alatt, hogy a fiatalabb generáció hogyan reagált a külfölddel kecsegtető ösztöndíj lehetőségére, és ott milyen volt az emigrációs létezés. Mi történt a családi tradíciókkal, hogyan kényszerítettek bele embereket ügynöki tevékenységbe, hogyan lehetett ezt titkolni. Szövevényes, és koncentrációt igénylő darab ez, amelyben a lírát számomra egy egykori VW-bogár autó – a darab nagy részében csak roncs – jelenti, amellyel a család közösen utazott a balatoni nyaralások helyszínére. A Balaton szól még a magyar és a nyugati világ értékeinek találkozásáról, ezek ötvöződéséről, problematikájáról is, de legfontosabban talán az elfogadásról, a megbocsátásról. Éppen ezért elsősorban egy nemzetközi közönségnek szól, de nagyon remélem, hogy lesz arra lehetőség, hogy Magyarországon is megismerjék ezt a történetet, hiszen az elmúlt 20 évben felnőtt, szabadságban nevelkedett generációnak is feltesz kérdéseket ez a darab.
WALLENSTEIN V. RÓBERT
