Ide nekem a szöveget is! – kiálthatta Tamási Zoltán, a Stúdió „K” jeles törzstagja, aki nemcsak rendezőként, főszereplőként, díszlet- és jelmeztervezőként lépett fel, de a közismert textusból új darabot is csinált.
A változtatás első látásra csak dramaturgiai. Az eredeti hét szereplőből négy amputálva lett: nevezetesen a „trupp”, azaz Bruscon neje, lánya, fia, valamint a vendéglősék Erna nevű leánya. A szóba jöhető színészek hálátlan untermann (-frau) feladatoktól menekültek meg; a korábban Budapesten látott A színházcsináló-előadásokból már tíz-húsz éves távlatból is csak a címszereplők élnek az emlékezetben: a Haumann, a Sinkó. A darab végső esetben akár monodrámaként is elképzelhető. Tamási Zoltán azonban életben hagyott két alakot: a vendéglőst (Elek Ferenc m.v.) és a vendéglősnét (Homonnai Katalin). Ők hárman játsszák el a darabot, és ez a „racionalizálás” nem hagy semmi hiányérzetet.

1-2_studiok - szinhazcsinalo 1
Tamási Zoltán, Elek Ferenc és Homonnai Katalin (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Persze dramaturgiai beavatkozásnál sokkal többről van szó. Az eredeti változat ehhez a mostanihoz képest elmegy az egyéni, a személyes, a realisztikus felé, ami egyszersmind azt jelenti, hogy szűkíti a mű „világdráma”-jellegét: Agatha, az istencsapása feleség tüdőbeteg és bicskanyitogatóan alázatos, Sarah, a lány és Ferruccio, a fiú szolgai buzgalma stupiditással és fojtott alamuszisággal van bélelve, alakítóik jó (biztos, hogy olyan jó?) esetben még személyes sikert is arathatnak. A három szereplőre való redukció, miközben Bruscon hegemóniáját érintetlenül hagyja, tágítja Bernhard kozmikus mikrokozmoszát – természetesen csak akkor, ha a megmaradt két mellékszereplő, a vendéglős házaspár valóban a Bernhard felfogása szerinti osztrák emberfaunát, szélesebb értelemben a mai átlagemberek egész halmazát képviseli. Adott esetben végig színen vannak (jogunkban áll tehát vagy elhinni vagy kétségbe vonni a vendéglősnek a tűzoltóparancsnoknál tett állítólagos látogatását). Tamási Zoltán rendezői érdeme is, hogy Elek és Homonnai elbírják a súlyt. Mindvégig ellátja őket piszmogni-, pepecselnivalóval. Bruscon fia helyett itt a vendéglős lesz a színházi mindenes, függönyt szerel, reflektort helyez el, kipakol az utazóládából, leakasztja a Bruscon által kifogásolt képeket, továbbá minduntalan balesetek érik: Murphy szellemében botlik meg mindenben, amiben csak meg lehet botlani, leesik a létráról, beszakad alatta a korhadt színpad stb.; a vendéglősné pedig elsősorban konyhai teendőket végez akkurátus, szellemi hőfokának megfelelő korlátolt lassúsággal. Folyamatosan figyelni kell rájuk, és – nem kis teljesítmény! – mégsem vonják el Brusconról a figyelmet.
A fizikai cselekvéseken túl azonban könyörtelenül éles portrét festenek a környezetről, amelyben Bruscon létezni és alkotni kénytelen. Elek sunyi megfelelési kényszerével, erőltetett vigyorával, alig palástolt idegenkedésével három lépés távolságot tart a monumentális méretű különctől, holott papírforma szerint fordítva kellene hogy legyen; a színész azonban csak szavakban veti meg a vendéglőst, valójában keresi társaságát, embermelegre vágyik. Homonnai, az érdeklődést végig ébren tartva, teljes közönnyel és érintetlenséggel abszolválja a napi rutint; hosszú ideig úgy tűnik, képtelen bármiféle változásra vagy reakcióra. Ám Tamási szerzői-rendezői elkötelezettsége gondoskodik róla, hogy még őt is kibillentse valami: az a megtiszteltetés éri, hogy ő is szerepet kap a spektákulumban, és egy a darabból teljességgel hiányzó betétben, egy rögtönzött próbán tőle telhetőn, vagyis sanyarún és érzéketlenül küszködik egyetlen retorikai dagályú többszörösen bővített mondattal.
Ha már a falon függő képekről említés esett, tegyük hozzá, hogy a Bernhardnál markánsan szereplő Hitler-kép itt eltűnik; Hitler vagy a Bernhardnál többször is emlegetett Sztálin túl konkrétak, korhoz kötöttek, semhogy egy elvont, általános értelmű világ(vége)drámában felléphessenek; Bruscon szidhatja Ausztriát nácinak és fasisztának, mivelhogy öröknek ígérkező jelenségekről van szó; név azonban nem hangozhat el. Így a Führer portréját a vendéglős házaspár merev, ünnepélyesen bamba műtermi fényképe helyettesíti.
A darabot paradox módon egy ellentmondás élteti: az, amely egyfelől a színészetre, a színházra, a színészekre és mindezek szapulására, kiábrándító gyengéire koncentrál (hiszen a szöveg, Bruscon szövegének oroszlánrésze elsősorban most is színházi vonatkozású), másfelől ezt az ítéletet Ausztriára, a társadalomra, sőt az egész mai világra is transzponálja. Ez a kettősség Bernhardnál elemi erejű, Tamási elképzelésében azonban igencsak meggyengül: a színészet még Bruscon szövegeiben is mindegyre és egyre inkább metaforává tágul. Innen nézve következetes a világvége-finálé; míg Bernhardnál, alapszinten persze, egy közönséges természeti tünemény, egy különösen erős mennydörgéses-felhőszakadásos zivatar játszódik le (épp csak finoman sejtetve a metaforát), Tamásinál összeomlik a színpad, és a vendéglősék holtan vagy tetszhalottan terülnek el ott, ahol éppen álltak. Bruscon – megtörten, csalódottan, értetlenül – egyelőre életben marad. A sors egy szeszélyes ötletből kifolyólag most éppen Kasszandra szerepét osztotta rá.
Mindamellett nem hallgathatom el, hogy a színháztémának ez a viszonylagos halványsága talán magának Tamási Zoltánnak tudható be, aki ezen az estén „szerzőként” és rendezőként is felülmúlja a színészt. Tamási jó színész, átvilágítóan értelmez és valósít meg minden szövegrészletet, gesztust, mimikát, de nem nagy színész, kivált nem „szent szörnyeteg”, mint Haumann és Sinkó, akik még jól ismert kisebb-nagyobb modorosságaikkal is árnyalni-gazdagítani tudták a kozmikus komédiás figuráját. Fel is lángolt a kritikákban a vita: zseni-e ez a Bruscon vagy dilettáns, nagyszabású alkotó vagy rafinált ripacs – az említettek játékába ugyanis mindkét véglet belefért, minden bizonnyal híven Bernhard szándékához. Tamási alakítása aligha inspirálhat ilyen vitát, Brusconja sem több jó színésznél. Eszközei korlátozottak, az íróilag-rendezőileg bravúrosan felépített szekvenciák a meditatív kezdettől a belelovalós crescendón át a csúcspontok hisztérikus kitöréseiig elég monotonul ismétlik magukat.
Az előadás azonban, említett jelentős mozzanatainál fogva, feltétlenül gazdagítja Bernhard és A színházcsináló hazai recepciótörténetét, és könnyen lehet, hogy az új szövegváltozat további vállalkozásokat is megkísért majd.

SZÁNTÓ JUDIT

 

NKA csak logo egyszines

1