Garas Dezső 2009. december 9-én töltötte be hetvenötödik évét. Családi ügy, napihír, vagy kulturális esemény, piros betűs születésnap?
Alig van (volt) olyan orgánum, amely ne tartotta volna kellemes kötelességének, hogy erről az alkalomról nyomtatásban vagy élőszóban tudósítson. Garas nemcsak a Nemzet Színésze, az összes létező szakmai és állami kitüntetések birtokosa, hanem a legszélesebb mozirajongó közönség (ha még van ilyen?) kedvence. Szellemfi és Félszeg Pisti, Lucifer és Vonó Ignác, no meg Minarik Ede, a mosodás… Nemzedéktársainak az esedékes köszöntő különösen jó apropó az emlékezésre. Felhívtam én is, bár tudtam: Garas nem éppen készséges interjúalany. Majdnem úgy van vele, mint Karinthy Frigyes, aki a leghamisabb műfajnak tartotta, és állította, hogy az interjú legfeljebb akkor jó, ha nem kérik, hanem lopják. Csakhogy tartok tőle, ha mostanában egy szemfüles riporter valahol kihallgatná, kivel, miről beszélget, tárgyal, fecseg egy író vagy művész, akár a személyes integritását mindig szigorúan őrző Garas Dezső, a meglesett és meglopott interjúalany joggal háborogna személyiségi jogainak csorbítása miatt. Marad tehát a majdnem reménytelen felkérés, jó esetben a félig-meddig kikényszerített beszélgetés. És készülni kell Garasból, akinek persze félszázada üzemelő, folyamatos nézőtéri tanúja vagyok, mert minél jobban ismerem, annál könnyebben szembesíthetem múltjával, korábbi megnyilatkozásaival. Még azt is a fejére olvashatom, amit egy megkerülhetetlennek vélt alkalommal pályatársunknak válaszolt arra a kérdésére, hogy mi bosszantja fel: „Az interjúk. Nem szeretem őket. Nem az én műfajom. A színésznél minden a színpadon dől el, fölösleges magyarázkodni. Elég nagy baj, ha magyarázkodni kell. Vannak, akik kitárulkoznak, vannak, akik meztelenre vetkőznek, én rossz alany vagyok. Viszont a kritikákat mindig elolvasom…”
Sajnos, úgy látszik, hiába készültem. Először a Spinoza kávéház pincére szólít meg, hogy Garas művész úr azt üzeni, dugóban van, de igyekszik. Azután csak belép, és még mielőtt megnyugodhatnék, szinte köszönésképpen kedvesen nekem szögezi, hogy találkozásunk pusztán félreértés. Régi róka vagyok az interjúkészítésben, mégis zavarba jövök.

De hiszen megállapodtunk. Hogy lenne félreértés?

Azért, mert én – megállapodásunk ellenére – továbbra is utálom az interjúkat. Különösen azokat, amiket tőlem kérnek. Még a születésnapomon is.

De vajon miért?

Azért, mert utálom ugyanazt kétszázadszor megismételni, utálok papagáj lenni.

Akkor mondjon újat, mást.

Nincs mit.

Higgye el, nem zaklatnám, ha nem lennék róla meggyőződve, hogy a közönséget nagyon is érdekli, mit árul el Garas Dezső félszázados színészi múlttal a háta mögött önmagáról, civil énjéről, régi és új szerepeiről, terveiről.

2-5_garas1.4

Nincsenek terveim. És higgye el, hogy engem ez a múlt nem érdekel. Aki kíváncsi rám, nézzen meg. Szeressen a közönség a színpadon.

De hiszen éppen erről van szó, hogy szeretik…

Csakhogy én nem vagyok mai értelemben vett celeb, akinek a hálószobájába is bekukucskálnak. Legfeljebb hagyományos értelemben vett celebritás. Azt mondjuk nem utasítom el. Már csak azért sem, mert bevallom, hogy rettenetesen hiú vagyok.

Akkor mégiscsak helyben vagyunk. Egyébként szerintem a színész szakmájával jár, hogy időnként akár a nyilvánosság bevonásával is szembenézzen önmagával, az elért eredményekkel, esetleges kudarcokkal.

Szerintem meg nem. Egyébként sem szoktam boncolgatni önmagamat. Sem az életemet, sem a szerepeimet.

De azért azt talán számon tartja, hogy hány szerepet játszott mostanáig. A Színházi Lexikon is alig győzi sorolni. Volt életrajz, ahol száz filmjéről, másutt százötvenről írnak.

Na látja, hogy a nyomtatott információk sem megbízhatóak. A lényeg az, hogy eljátszottam, amit rám osztottak.

Mindent? Ezek szerint, soha nem adott vissza szerepet?

Dehogynem. Tudom, hogy vannak színészek, akik arra büszkék, hogy ők bezzeg soha…, de én vállalom, hogy amiről azt éreztem, hogy nem érdemes, vagy nem nekem kell eljátszani, azt igyekeztem elkerülni.

Általában a próbatáblán ismerte meg a szereposztást, a feladatot, vagy előzőleg megbeszélték?

Az utóbbi években, évtizedekben természetesen már megbeszéltük. Fiatal színészként az ember minden feladatnak örül.

Aki nézőként, kritikusként többé-kevésbé nyomon követte Garas Dezső színészi útját, annak kialakult valamiféle eléggé körvonalazható képe azokról a figurákról, kisemberekről, vesztesekről, slemilekről, balekokról, akiknek az évtizedek során szinte a specialistája lett.

Játszottam azért mást is. Győzteseket, ördögöket, voltam bíboros és varázsló…

Mégis, ha egyetlen skatulyába kellene bezsúfolnom ezt az emberkollekciót, alighanem groteszk figurák társaságának nevezném. Garas Dezső emberábrázolására, színészi látásmódjára is a groteszk jellemző. Plautustól Mrożekig, Bulgakovtól Örkényig…

Higgye végre el, hogy engem nem érdekel sem a groteszk, sem semmilyen más stílus. Nem tudom, vagy talán nem is akarom megmagyarázni, hogy mit miért csinálok a színpadon. A színész nem elemez, hanem felmegy a színpadra és a tőle telhető legjobban elmondja a szöveget, és eljátssza a figurát. Az elmélethez nem értek és nem is érdekel.

Ha az előadás stílusa, a szerepek jellege, a saját eszköztára nem, akkor mi érdekli? Valahol azt olvastam, hogy a Gombatermesztők társaságának elnöke.

Ez csak egy ostoba vicc volt, már le is került a képernyőről. De hogy mi érdekel? Az unokám.

Hány éves?

Még nincs egy. És csodálatos. De róla aztán egészen biztos, hogy nem akarok beszélni.

Arról talán csak van mondanivalója, amit most játszik, vagy éppen próbál?

Az Úri murit próbáljuk a Nemzeti Színházban. Én Levkovitsot, a zsidót játszom. De erről meg azért nem érdemes sokat beszélni, mert most próbáljuk. A „próba” szóban benne van, hogy próbálkozunk, és még csak most születik az előadás. Ahhoz, hogy kiderüljön, milyen lesz, vagy ahogy kérdezte, mennyiben aktuális, hatásos Bezerédi variációja, meg kell várni a folyamat végét.

Hányat játszik egy hónapban?

A Nemzeti Színházban Hamvai Kornél Szigligetében játszom egy különös írófigurát. A Szigliget azért mégiscsak adaptáció. Papíron. De valójában Hamvai egy rólunk szóló mai magyar darabot írt az angol szövegből. Azután benne vagyok az Oresztészben és a Vesztegzár a Grand Hotelben című, változatlanul sikeres Rejtő-komédiában.

Ez hány este egy hónapban?

Átlagosan?… Tíz. És ez szörnyű!

De azért vallja be, mennyivel rosszabb lenne, ha havonta csak két este játszana.

Nem tudom, azt még nem próbáltam. De azt tapasztalom, hogy ez így az én koromban és állapotomban borzasztó fárasztó.

Szabad estéin azért eljár színházba?

Néha, elég ritkán.

Mit látott utoljára?

Meg lesz lepve. A New York-i komédiákat a Centrál Színházban.

És hogy tetszett?

Először is, Woody Allen – az Woody Allen. De ezen túl is rettentően élveztem, ahogy a kollégáim, Básti Juli és a többiek éltek, komédiáztak a színpadon. A közönség tombolt.., és az is jó érzés.

Megkérdezhetem, hogy kik voltak Garas Dezsőre a pályáján vagy a pályájára a legnagyobb hatással?

Rendezőkre gondol?

Elsősorban.

Rettentő szerencsésnek mondhatom magam, amiért még dolgoztam Gellért tanár úrral, de sok izgalmas feladatot kaptam Majortól, rendezett például Egri István…

Egrivel mit csináltak együtt?

Természetesen A bolond lányt. Négyszázhatvanszor!

Ki lehet azt bírni?

Nem nagyon. Azért is szálltam ki belőle. Tudtommal, nyugaton és északon is a háromszázadik előadás után általában az egész stábot kicserélik. Viszont A bolond lány a drága Domján Edittel elment vagy kilencszázszor.

Kiktől tanult már befutott színészként a legtöbbet?

Legelőször két zsenit említenék. Ljubimovot és Vasziljevet.

Az ő előadásaik számomra is emlékezetesek. Kicsit meg is döbbentett, amikor kiderült, hogy a Vígszínház színészei mennyire ellenálltak a Bűn és bűnhődés során a rendezőnek.

Nézze, az nem olyan egyszerű, ha egyszer jön messziről egy ember, aki a mi 220 voltos rendszerünkbe rögtön beereszt 1000 voltot. Érthető, hogy ez nem mindenkinek tetszett. De aki ráhangolódott, annak vele dolgozni – maga a csoda. Hogy létezik olyan előadás, amelynek minden perce izgalmas. És hasonló élmény volt, bár egészen más iskola, Vasziljevvel dolgozni. Ő inkább meditatív alkatú művész, viszont hasonlóképpen, folyamatosan felső fokon teljesít.

2-5_garas_torocsik
Törőcsik Marival – Kései találkozás – Játékszín (fotók: Szkárossy Zsuzsa)


A nagybácsi álma már a Művész Színház műsorán szerepelt. Nem mesélne erről valamit?

Nem.

Miért?

Mert megbukott. És hiába javított a rendező még a premier után is az előadáson, hiába hittünk mi magunk a darabban és a produkcióban, összesen ötször játszhattuk el.

A Művész Színház tulajdonképpen hármuk vállalkozása volt, Törőcsikkel, Schwajdával. Ez már majdnem saját színháznak számított. Tudtommal volt egy idő, amikor Garas Dezső valami ilyesmiről álmodott. Még helyiséget is talált a megálmodott saját színháznak.

Nagyon kurta álom, sőt, ma már ki merem mondani, beteg gondolat volt. Akkor azt hittem, hogy sikerülhet a színházalapítás, és értek is hozzá. Pedig tudhattam volna, hogy csak a színjátszáshoz értek, nem a színházcsináláshoz.

Valójában melyik színházban, melyik társulatban érezte magát igazán otthon?

Ez időszakonként változott. A régi Nemzetiben tudatában voltam annak, milyen óriási dolog pályakezdő fiatalként a legjobbak közé kerülni. Élveztem, hogy láthattam őket, köztük és velük dolgoztam. A Madáchban is a társulat legfényesebb korszakának lehettem részese. Ádám Ottót akkor is nagyra becsültem és ez azóta sem változott. A rendezőket az ember a próbákon ismeri meg. Fontos szerepe volt a pályámon Taub Jánosnak. Székely Gáborral az Emigránsok hozott össze. Rengeteget vitatkoztunk, amíg sikerült elérni, hogy ne világfájdalmas szituáció, hanem valódi vita alakuljon ki a színpadon. De élményt jelentettek számomra a Zsámbékival töltött hetek is, amit csak egy kicsit rontott el, hogy Prosperóként óriásit buktam.

Pedig Prospero is a Maga szerepe.

Mégis rossz voltam. Nem tudtam a feladatot a tőlem elvárható szinten megoldani.

Hogy sikerül később egy ilyen kínos, negatív élményt feldolgozni?

Az emberi természet olyan, hogy a kudarcokat igyekszik elfelejteni. Azt viszont azóta is számon tartom, hogy Zsámbéki Gábor a kudarc ellenére meghívott a színházába.

De nem ment…

Később rájöttem, hogy talán okos lett volna hallgatni a hívó szóra. De hát az ember életében nem csak bölcs döntéseket hoz.

Most utólag milyen korábbi döntésein, választásain változtatna?

Nem is tudom. Alapjában meg vagyok a helyzetemmel elégedve. Hosszú szabadúszás után jól érzem magam az új Nemzetiben. Tehetségesek a partnereim. Sok a fiatal.

Kik voltak hosszú pályáján a legkedvesebb partnerei?

Felsorolni is nehéz. A nagy nevek közül Darvas Ivánnal értettük meg egymást a legjobban. Azután a legfontosabb, egész színészi pályámon Törőcsik Mari közelsége, barátsága. Filmen legjobban Kern Andrással szerettem dolgozni. Felejthetetlen partnerem volt A legenda a lóról előadásában Kútvölgyi Erzsébet.

Mennyiben inspirálja a színpadon a partner?

Minél jobb, annál inkább.

Milyen Garas Dezső színházon túli élete?

Ma már elmondható, hogy ilyen is van. Körülbelül olyan, mint egy szerencsésebb átlagmagyaré. Van egy szép otthonom, sokat olvasok, tévézek.

Az elsőről meg voltam győződve, a második meglep. Elképzelem, hogy érett fejjel újraolvassa a klasszikusokat.

Arra egyelőre nincs időm. Annyi az új, izgalmas olvasnivaló! Talán Fejes az, akivel olyan barátság köt össze, hogy időről időre újra előveszem a könyveit. De szenvedélyes Esterházy olvasó vagyok, nyomon követem Nádas Pétert. Parti Nagynak elsősorban a novelláit kedvelem. De nem azzal az igénnyel olvasok, hogy ezt vagy azt jó lenne eljátszani, elmondani. Egyszerűen élvezem. Viszonylag sokat internetezek. A tévében majdnem mindig megnézem a meccseket, ezenkívül pedig leginkább az ismeretterjesztő műsorok, a Spektrum és a Geo műsorai érdekelnek, esetleg a Travel Channel.

Szeret utazni?

Régebben sokat utaztam. Most inkább csak a képernyőn…

Úgy tűnik, mintha megkeseredett volna.

Csak megismételni tudom, hogy alapjában meg vagyok a helyzetemmel elégedve. Amennyire erőm engedi, figyelek a világra. A bennünket körülvevő mai világra. Ami talán nem jobb, vagy rosszabb, mint a régi, csak más. Az, hogy nincsenek szerepálmaim, még csak nem is a korommal függ össze. Fiatalon is azt láttam, hogy azok a pályatársak, akiknek előbb vagy utóbb teljesült egy szerepálmuk, később a vágyott szerepeikben óriásit buktak. Tanulság: nem érdemes álmodni. Ki kell várni, és el kell játszani, amit adnak. Koromnál fogva még lehetnék Lear király, de belegondolni is fárasztó, milyen fizikai, lelki terhelést jelentene.

Szerettem volna mást, többet kihozni a cappuccinóját velem szemben kavargató művészből és művészről, de nem ment: a párbeszédhez, és főként az interjúhoz ketten kellenek. Garas Dezső pedig máris arra hivatkozik, hogy csőtörés van a pasaréti házukban, sietnie kell haza a szerelőket várni. „Végül is eltöltöttünk együtt egy kellemes délelőttöt, és most már nyugodjon bele, hogy ezúttal nem sikerült a nyulat kiugrasztani a bokorból” – mondja immáron búcsúzóban, kedves öreguras gavallériával.
A beszélgetést követő napon aztán viszontláttam Garast a Zárórában. Fiatalabb és közlékenyebb is volt, és a csevegés során elhangzott egy olyan mondata, amiből sok mindent megértettem. Amikor a nagyszerű Veiszer Alinda megkérdezte, hogy nehezebb-e ma számára az élet, nehezebben mennek-e a dolgok, mint azelőtt, a kérdezett fanyar félmosollyal azt felelte: játszani nem nehezebb, de létezni igen. A képernyő pedig nyilvánvalóan a játék, a négyszemközti beszélgetés viszont a létezés műfajába tartozik. Nem köszönöm meg tehát a beszélgetést, helyette beérem azzal, hogy nagy szeretettel és még nagyobb megbecsüléssel gratuláljak Garas Dezsőnek 75. születésnapján.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:
FÖLDES ANNA

 

NKA csak logo egyszines

1