Kezdjük azzal, amivel az emberi életben talán mindig a legjobb kezdeni. Kezdjük az arcokkal. Precízen és szabatosan fogalmazva, a kései köztársaságkor római patrícius-arcmásaival, a portréművészet e remekeivel. Kemény, militáns, könyörtelen arcú férfiak, meggyötörve öregségtől és létküzdelemtől. Megverve győzelemmel és vereséggel. Férfiak arca, olyanoké, akik többnyire görög szobrászaiktól csupán a formanyelvet várták el, de az idealizálást elvszerűen és következetesen elutasították, mert a férfiélet a harcról szól, és a harc nyomai a teljes élet tökéletes bizonyítékai. Igen, rútak vagyunk. Elgyötörtek. Kemények és engesztelhetetlenek, mert a saját életünket éltük, és az arra tanított, hogy az ifjúságnál és a férfikornál többet jelent az öregség, mert az hordozza a végigküzdött lét minden bölcsességét. És ezek mögött az arcok mögött ott lobog egy civilizáció a maga kreativitásával, parttalan energiájával. Azzal a kollektív tudással, amelynek jegyében illúziótlanul szemléli az embert, de képes tisztelni a nagyságot. Pontosan látja a lét kemény törvényeit, az élet kegyetlenségét, és mégis nagy szellemi teljesítményekre képes, mert a pún háborúk csataterein, Hispániában és Észak-Afrikában megtanulta, hogy nincs az a vereség, amelyet a higgadt értelem történelmi távon ne tudna végül győzelemmé formálni. Megtanulta, hogy az ember több, mint egy önmaga helyét nem találó lény, még akkor is, ha nehéz a korhangulat, ha látszólag vesztésre állunk a sorssal szemben. Erő és szellem, individuális létszemlélet, hatékonyság és világhódító siker – aligha véletlen, hogy a korai polgári kultúra meghatározó szellemei mindig is új rómaiaknak szerették volna látni önmagukat.

konyv_forisek

Fontos, hogy a mi mostani, korai polgári kultúránkban megjelent egy olyan alapértéket közvetítő könyv, mint amilyen Forisek Péteré. Polübiosz, az i.e. II. századi görög történetíró sokszor, de talán még mindig nem elégszer idézett szavaival kezdi művét: „Mert vajon akadhat-e olyan közönyös ember, aki ne óhajtaná megtudni, hogy a rómaiak milyen államrend birtokában és milyen eszközökkel tudták elérni – amire a történelemben még nem akadt példa –, hogy uralmukat nem egészen ötvenhárom esztendő alatt szinte a földkerekség egész lakott területére kiterjesszék?” (Muraközy Gyula ford.) Aki nem közönyös, azt Forisek Péter módszeresen, precízen, biztos történeti alapokat nyújtva, időrendben vezeti végig a mítoszok korától a köztársaság, a principátus, a császárság évszázadain át a végkifejletig, majd azon túl, addig a pontig, amikor a politikailag letűnt és restaurálhatatlannak bizonyuló nagyhatalom kulturális mítosszá változik, és III. Iván orosz uralkodó bizánci trónörökösnőt véve feleségül, új római császárnak, cárnak nyilvánítja magát; addig a pontig, amíg meg nem jelenik a „Moszkva a harmadik Róma” hivatalos ideológiája. Tömör előadásmódja a tények erejénél, a számbavétel logikai súlyánál fogva érvényesül. Megismerjük az államrendet és az eszközöket, idealizálás nélkül, de a valóságos történelmi formátumot soha nem relativizálva. Világosan elhatárolt korszakok, pontosan, tárgyszerűen, adatgazdagon kifejtett, arányosan, terjedelmileg és koncepcionálisan jól súlyozott fejezetek segítik az ismeretek megszerzését, felépítését, és lehetőséget nyújtanak arra, hogy azokat minden olvasó a korrekt tárgyszerűség jegyében földolgozza és önmaga számára személyes tudásként újraértelmezze.
A szép album varázsa abban rejlik, hogy mindezekkel együtt nem reked meg az alapfokú régiségtan terjesztésében. „A politikai és a gazdasági egység megszűnését követően is tovább éltek a római kultúra elemei, ami még napjainkban is érezteti hatását” – zárja az Előszót Forisek Péter. Könyvének legnagyobb érdeme, hogy képes beváltani a mondatban elrejtett koncepcionális ígéretet. Eleven, hatékony, a modern polgári közeg eszményeit is indukálni képes civilizáció élő példázatát nyújtja. Megmutatja máig ható belső evokatív erejének forrásait, azt, hogy az egyéniség tiszteletére fölépített klasszikus művészet és az erre épülő hagyomány igenis velünk van. Újraértelmezhető. Élő ars poeticává formálható. Bebizonyítja, hogy a hagyományt, a tradíciót nem agyonütni kell, meghamisítani és nevetség tárgyává tenni – bemutatja, hogy a római klasszicizmus és a nyomába lépő művészeti örökség nemcsak valamilyen esetleges intellektuális daccal vállalható, hanem a maga törvényei közt újraértelmezve, mutatis mutandis, cselekvő és érvényes.
Nagy horderejű történeti perspektíva nyílik meg ezen a ponton. Az egész felvilágosodás utáni, a művészeti korszak lezárulta utáni esztétikai gondolkodás sorskérdéséről van szó. Mert ha nem rettenünk vissza az electio történetileg bírált kategóriájától, akkor éppen Róma kultúrája az, amely konzekvenciáin keresztül hidat verhet a XVIII. század sokat emlegetett szakadéka felett.
Jó néhány évvel ezelőtt ugyanezeken a hasábokon a Királyok könyve kapcsán már beszéltem a történelmi illusztrációk befogadásának tudati mechanizmusáról. Nem ismétlem az ott leírtakat. Csupán azt hangsúlyozom: a vizualitás túlerejének mai korában koncepcionális jelentőségű a Róma-kötet szöveggel egyenértékű képanyagának sokrétűsége. Régészeti leletek, antik műalkotások, régi metszetek, térképek, akadémikus történelmi festmények, régi könyvillusztrációk, mai fényképfelvételek és William Wyler Ben Hurjának vágóképe mind-mind együtt élnek képi világunk jelen idejében, mert együtt is kell a történelmet megjeleníteniük, értelmezniük, képviselniük. Egyes épületegyüttesek mai fényképfelvételein ott láthatók a turisták, az autók. Traianus Anconájának panorámájában a diadalív mögött ott tolong a modern kikötő. Ám ugyanezen a lapon alcantarai hídját olyan művészfotó mutatja be, amely festményként akár egy XIX. századi heroikus tájképfestő ecsetjén is megszülethetett volna. Mindkettő az élő jelenlétről szól, egymást erősítve és kölcsönösen hangsúlyozva. Élő XXI. század és élő költészet együtt. Nem egymás ellenében, hanem közös igazságot képviselve.
Tudatos, erős szellemi szerkezet hordozza mindezt. Aki egykor tanult latinul, bizonyára emlékszik még arra a szellemi pillanatra, amelyben az ante-apud-ad-adversus, a kivételek és Cornelius Nepos ízekre szedett mondatai mögül egyszer csak földerengett az a végtelen óceán, ami a latinitás. Erő, pragmatizmus, szellemi nagyság. Ebben nyilvánul meg Róma példaképértéke. A Tóth Könyvesház alkotógárdája – Juhász Valéria műszaki vezető, Beregszászi Zsolt kiadói szerkesztő, a borítótervező Vida Péter, a képfeldolgozásért felelős Teichmann Farkas, a tördelő Alexa Rita és a térképeket tervező Nagy Béla – maradéktalanul állítja elénk ezt az értéket. Munkájuk eredménye éppen ezért nem csupán egy kivételesen szép könyv, hanem művelődésszociológiai tett.

MARTON GÁBOR

 

NKA csak logo egyszines

1