Majdnem minden jó lehetett volna. És torokszorítóan érdekes. De nem lett, és ez, sajnos, nagyon hamar kiderült. Czajlik József rendezése, aki szlovák, szlovákiai magyar és magyar-magyar környezetben is többször emlékezetes rendezéseket produkált (magam kedvencekként egykori főiskolás Osztrovszkij-rendezését, a Koljada-darabot, a Bárkán az Operettet és az Ilja prófétát, s újabban az Epopteia alkotói közösségében a Gál Tamás által megszólaló műveket sorolom ide). Érdekes, „töprengős”, szerkezetekben gondolkodó, a kortárs szövegekre is nagyon fogékony, „filologizáló” rendezői alkatnak látom őt.

antigone05
Hajdú László, Rab Henrietta és Olasz István
antigone03
Mokos Attila (fotó: Dömötör Ede)


Ezért is jó választás – és az elmúlt fél évtized felhajtó hulláma is ezt mutatja – a görög dráma, ami megújítóként és megújítottként egyaránt itt van a magyar színpadon. Az Antigoné azért különleges, mert ezt – kötelező olvasmány – valóban mindenki ismeri, aki a középiskola első osztályáig eljutott. Ez a nagy beavató szöveg, amikor a dráma műfajával ismerkedünk. Sajnos, túl erős, hogy tizennégy éves korában az ember biztosan tudja, mire is használhatná föl majd az élete során. Abban talán még bízni lehet, hogy néhányan még kívülről tudjuk „Sok van, mi csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb.” kezdetű kardalt, vagy Antigoné gyönyörű búcsúmonológját: „Lássatok engem, ó hazám polgárai, / hogy indulok én ez utolsó / Utamra, utószor / Látva a nap fényét” (Trencsényi-Waldapfel ford.). Az emléktöredékek köztulajdon volta, illetve a hozzátapadt kötelezőség verejtékszaga miatt azonban óvatos kézzel kell a darabhoz nyúlni.
Amit Czajlik megtett: mintegy beavató színházi produkcióként, kevés külsődleges eszközzel felturbózva, ugyanakkor a mai naphoz hanglejtéssel, gesztusokkal, kontakt-tánccal és magatartásmóddal közelítve vitte színpadra. És ez a gondolatban teljesen következetesen végigvitt „koncepció” bicsaklott meg imitt-amott. Legfőként a megmagyarázhatatlan kezdéssel: mind a komáromi stúdiószínházban, mind a budapesti vendégjátékon a Merlinben az első jelenet, Iszméné és Antigoné párbeszéde a játéktértől elszakítva, a színházterem előcsarnokában zajlik. Erre nem elegendő ok, hogy a „palota előtt” vannak, míg a következő epeiszodion, azaz mai nevén epizód, viszont odabent történik.
Oka tehát csekély, hatása viszont katasztrofális, a Merlin tere és a technikai gyarlóságok miatt különösen. A lépcsőfeljáró tetején a közönség, átellenben, a falnál, fehér ülőgarnitúrán Antigoné és Iszméné. A világ, mondjuk, öt legfontosabb drámai párbeszédének egyike zajlik. A néhány éttermi széken mocorognak páran, a nézők többsége a lépcsőfeljáró terem felőli részén préselődik és kémlel. (Egy nő elájul.) A két Labdakida-leány, a rettenetes borzalmak után életben maradt két nővér élet-halál kérdéssel máris intonálja az emberiség változatlan erkölcsi dilemmáját: szabad-e eltemetni a testvérüket, ahogyan azt az istenek és az ép érzések előírják, vagy engedni kell a hatalom parancsának. A rendkívüli ember néz szembe az átlagossal: minek hősnek lenni, ha nem lehet? Ettől függetlenül, Iszméné következetesen gyengéden szereti „anarchista” húgát – csak nem tart vele. Az „Iszménéség”, mint több ezer éves állapot, a túlélés metaforája bizonyos értelemben. (A bemutatóhoz képest több szerepátvétel egyikeként Holocsy Katalint láttuk Budapesten Iszménéként, lágy, kedves tehetetlenséggel.) De hiába mindez, ha nem halljuk. Ha töredékesen halljuk. Ha távol vannak. Mellettünk a Merlin éttermének hűtőszekrényei zúgnak, szemben a kanapé mögött pedig vetített hirdetések peregnek. (Hasznos lehet, de különösebb jelentősége nincs még előbbről, hogy Tóth Tibor, a színház igazgatója, köszöntve a nézőket, előzékenyen elmagyarázza, ki kicsoda, hogyan kapcsolódnak össze a szereplők: maga az indító jelenet, a prologosz – már amennyiben hallható – teljesen világossá teszi, ki volt a leányok apja, milyen szörnyű bűnt követett el, s hogy most fiai, a Théba elleni-melletti harcban miként kerültek egymással szembe, s hogy Kreón, az új király hogyan ítél felőlük.) Majd zajosan átvonulunk a Hírnök, Ropog József irányításával a nézőtérre, helyet keresünk, szinte elfeledjük a két redős omlású görög ruhás leányt. Legalább nyolc perc kiesik. De ha csak kettő lenne: az is sok. Nem teljes átforgatás, palimpszeszt-átírás az előadás, nem cserél fel jeleneteket és struktúrákat: a végigvitt, képileg is egységes vonulatot (Gadus Erika barnás-földszínben tartott ruhákat göngyöl a szereplőkre, háromszögű konvektorra emlékeztető világítótesteket állít díszletként) nincs értelme széttörni.
Pedig a folytatás nem lehangoló, érthető és plasztikus az az elképzelés, amely a XXI. században is sajátjaként ismeri fel és szándékozik megismertetni egy két és félezer évvel ezelőtt – de nyilván még korábbról ismert – írott történetet. A Kar redukciója mutatja leginkább a színpadi újítás törekvéseit: a kiváló mozgású Hajdú László és Olasz István, két életteli fiatal ember a „vének kara”. Az ő „kommentjeik”, a közönség közé telepedésük, gyakorlatiasságuk vegyül a streetdance mai, egy képernyőn is elképzelhető látványvilágával. Fáslizott test, fehér arc, diszkó típusú mozgás: együtt ad különleges minőséget (Nina Umniakov mozgásszínházi koreográfiája és Monori András zenéje ötvözi össze ezt a hatást). Erre maga a görög dráma alkotóeleme, az ún. kommosz is rásegít: szó szerint mellverést jelent, mely erős érzelmeket kísérő énekre-mozgásra is utalhat. A „kommoszt” bemondják, sőt, „tessék” felkiáltással indítja útnak a közönség soraiból, rendezőként a Hírnök: a többi jellegadó mozzanatot azonban nem nevezik meg görög nevén. Hasonló hétköznapiassággal, időtlen rafinériával adja a kisembert a kényszeredetten árulkodó őr szerepében Ollé Erik. A fivérének a tiltás ellenére homoksírt készítő Antigonét azonban tulajdonképpen mindenki félti, szereti. Ő is, a nép is, Haimón is.
Nem egységesen használják azonban ezt a jelzésrendszert a szereplők, Ropog József például, vagy az éppen nőként megjelenő Theiresziászként Varsányi Mari sem. De Majorfalvi Bálint is kissé régi vágású Haimón. Mokos Attila Kreónja láthatóan mai, elnyűtt értelmiségi: megátalkodottsága, téveszméi, hatalomvágya nem teszik félelmetessé és diabolikussá sem. Saját megrögzöttségétől fáradt és gyötört inkább (vagy csak a látott estén volt indiszponált a formátumos művész). Antigoné álomszerepében igazi szenvedélyektől tépett Antigoné Rab Henrietta. Szép, lebbenő, fiatal, lelkes. Saját érzéseinek még nem ura: a személyes megrendültség nem fordul át megformáltba. Ugyanakkor éppen ez a tiszta őszinteség a megindító. Mintha a valamikori Venczel Verát látnánk.
Kísérletnek nem asztaltörő, konzervatívnál bizonnyal több e megbicsaklott Antigoné-előadás.

BUDAI KATALIN

 

NKA csak logo egyszines

1