Közhelynek számít, de Románia egyik „legexportképesebb” terméke a színházművészete. Épp ezért tizennyolc esztendeje az UNITER égisze alatt évről évre megrendezik az évad legjobb vagy a szervezők által legizgalmasabbnak tartott előadásaiból azt az őszi mustrát, amelyen a helyiek mellett kezdettől fogva számos külföldi fesztiválszervező, színikritikus és színházi szakember is megjelenik. Sőt, úgy három éve a „nemzeti” jelleget „nemzetközivé” szélesítve néhány kiemelkedő külföldi társulat válogatott produkcióit is meghívják a seregszemlére, hogy a fesztivál ideje alatt összehasonlítási alapul szolgáljanak az ily módon európai kontextusba helyezett romániai színház számára. Így arathatott például rendkívüli sikert 2006-ban a budapesti Katona József Színház Ivanov-előadása, vagy 2007-ben Nagy József francia társulatának Les Philosophes című produkciója is a bukaresti nemzeti színházfesztiválon, amelynek a műfaji határait ugyancsak tovább tágították, miután a táncművészetet, idén pedig már az operát is bevonták a kínálatba.
A rendezvény elnevezése, a válogatás szempontjai és a struktúra az indulás óta módosult ugyan néhányszor, de tudomásom szerint maga a fesztivál mindeddig nem volt veszélyben. Egészen idén tavaszig, amikor az új kormányzat a válságra hivatkozva az előző évi támogatáshoz képest nem kevesebb, mint 78%-kal kívánta csökkenteni az Országos Színházi Fesztivál (FNT) büdzséjét. Ez egyben egy tizennyolc éves kulturális hagyomány megtörését jelentette volna, hiszen annyi pénzből egyszerűen képtelenség országos színházi rendezvényt szervezni. Ezért az FNT tavaly kinevezett művészeti direktora, Cristina Modreanu színikritikus és az UNITER ügyvezető igazgatója, Aura Corbeanu beadványt intézett a kultuszminiszterhez „az élő kultúra megmentése” érdekében, amelyhez majd mindegyik szakmai intézmény, alapítvány, továbbá egyénenként nagyon sok színházi személyiség, szakember csatlakozott bel- és külföldről egyaránt. A fellépés eredményeként, habár jóval karcsúbb költségvetéssel, de 2009. október 31. és november 8. között mégis megrendezhették a 19. Fesztivált. Igaz, a társulatok, vendégművészek tiszteletdíj nélkül léptek fel Bukarestben, a szállást az FNT a meghívott színházzal fele-fele arányban állta, és a napidíjat a színház fizette; a nemzetközi vendégszereplőkről le kellett mondani, a külföldi szakemberek vendéglátását pedig az ICR (Román Kulturális Intézet) vállalta magára. Ráadásul korlátozott időre, s a szállás és étkezés ellenében szerződést kötve a meghívottakkal, viszont cserébe a vendég sok kedves figyelmességet és kényelmet is kaphatott a fesztivál programján felül.

12-15_bukarest-teli rege
Claudia Ieremia mint Perdita – Téli rege (fotó: Adrian Piclisan)

Ha csak a színházi mustra kínálatát nézzük, beleértve a kísérő rendezvényeket is, nemigen érezhetők a szigorú takarékossági intézkedések. Tudniillik a színházak, művészek áldozatkészségén és a színes választék dicséretes összeállításán túl sokat segítettek a régi partnerek, ami egyben a rendezvény nemzetközi rangját is jelzi. Az összefogásban különösen a bukaresti Francia Intézet és nagykövetség, illetve a Lengyel Intézet járt az élen. Az utóbbi a Grotowski-év megünneplését támogatta tematikus nappal, kiállítással, konferenciával, könyvbemutatóval. Merthogy a Florica Ichim által vezetett „Camil Petrescu” Alapítvány külföldi rendezőket bemutató – tavaly, a craiovai Shakespeare Fesztiválon indított – „arany” könyvsorozatában egy olyan háromkötetes kollekciót adott ki, amely Peter Brook Grotowskiról írott gondolatai, a lengyel mester A szegény színház felé című klasszikus műve, és a híres színészről, Rychard Czieslakról szóló antológia román nyelvű fordítását tartalmazza. Természetesen George Banu bevezetőivel és gondozásában, hisz a Párizsban élő, román származású professzor most is főszereplő volt a bukaresti fesztivál megannyi rendezvényén.
Ariane Mnouchkine és társulata négyórás előadásának levetítése mellett a Francia Intézetnek és nagykövetségnek köszönhető – többek között – a román színházi találkozó idei egyetlen külföldi meghívott produkciója is. Mégpedig A kopasz énekesnő a Cie les Intempestifs előadásában Besançonból, Jean-Luc Lagarce rendezésében. Ekképp a románok által nemzeti klasszikusnak tekintett Eugène Ionesco születésének 100. évfordulója tiszteletére A kopasz énekesnő eredeti francia nyelven, továbbá románul és németül is műsoron lehetett. Az utóbbi a Temesvári Német Színház produkciója Alexandru Dabija rendezésében, az előbbi a Kolozsvári Nemzeti Színháztól Tompa Gábor újrázása, aki a Kolozsvári Magyar Színház 17 évvel ezelőtti nemzetközi sikerének koncepcióját ismételte meg egy az egyben, csak most a város román társulatával. (Más kérdés, hogy az 1909-ben – kétségkívül román apától Romániában – született Eugen Ionescu lánya, aki már többször megtagadta apja szülőföldjétől Ionesco műveinek román nyelvű színre állítását, nemrég azt is kijelentette, hogy Eugène Ionesco csak és kizárólag francia író volt.)
A Cristina Modreanu által preferált rendezők alkotásai mellett idén is tartottak fesztivál-bemutatót: Gozzi Turandotját láthatták itt először hivatalosan a Romániában különösen kedvelt ukrán Andriy Zholdak szebeni színrevitelében. Ezúttal is teret kaptak a debütáló rendezők, s voltak opera-előadások, éjszakai táncfilmvetítések, könyv- és folyóirat-bemutatók, valamint tematikus konferencia is. Ez utóbbinak a helyszíne a város legnagyobb és legszebb könyvesboltja a híres Sturdza család XIX. század közepén épült hajdani rezidenciájában. A kétnapos „Román színház 20 év után” című eszmecserét Alice Georgescu színikritikus, az AICT román tagozatának elnöke moderálta.
A romániai rendszerváltás közelgő 20. évfordulója egyébként több szempontból hatott az idei fesztiválra. Az itt bemutatott számos kitűnő, új szakkönyv között is a legizgalmasabb szerintem Mircea Morariu színikritikusnak a bukaresti forradalom vezető személyiségével, későbbi kultuszminiszterrel, a jelenleg a világon talán leginkább ismert és elismert román színművésszel, filmszínésszel készült interjúkötete: Ion Caramitruval Hamlettől Hamletig, és azon túl, mely Florica Ichim jól ismert „Román Színházi Galéria” sorozatában jelent meg.

Magyar siker – és Danton halála
A korlátozott nézőhelyre és a felfokozott érdeklődésre való tekintettel néhány produkciót csak a meghívottak láthattak. A meghirdetett nagytermi előadásoknál is előfordult azonban, hogy rendőri segítséget kellett kérni az érdeklődők rohamának megfékezésére. A legeklatánsabb példa a Kolozsvári Magyar Színház Három nővére körül bontakozott ki. Az egyik újság szerint az a közös a Bukaresti Steaua futballcsapat és a Kolozsvári Magyar Színház között, hogy mindkét esetben a rendőrség beavatkozása szükséges a rajongók lecsillapítására. Egy másik újság pedig azt írta, hogy állítólag a tumultuózus jelenetek közepette a rend őrei még meg is lökdösték a már lezárt színházba mindenáron bejutni igyekvő nézőket, miközben azzal próbáltak a józan észre hatni, hogy „Minek erőszakoskodsz, hogy bejuss: hát nem tudod, hogy magyarul beszélnek?!” (Lásd a Cotidianul összefoglalóját a november 9-i számban.) Ám a bukaresti szakemberek és az egyszerű civil nézők szerint is Románia legjobbja egyértelműen a kolozsvári magyar társulat, tehát a román nemzeti fesztivál abszolút kedvencei magyarok.

kali andrea peter hilda kezdi imola
Kali Andrea, Péter Hilda és Kézdi Imola – Három nővér (fotó: Bíró István)

Valószínűleg a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház is hasonló sikert könyvelhetne el magának, ha hosszú évek után végre valamelyik előadását beválogatnák a legfőbb színházi seregszemlére Romániában. Ez nem (csak) az én véleményem, a Cotidianul említett számának értékelésében ugyanez olvasható, ahogy számos kritikus leírta például az Yvonne, burgundi hercegnő megtekintése után. S nem csupán a szakemberek vélekednek így, hiszen a sokat idézett román újság tízes „fiatal színész toplistáján” például Mátray László is rajta van. Mátrayt sokan dicsérik méltán a Bocsárdi László által rendezett bukaresti Hamlet Laertes-alakítása miatt is. A januárban bemutatott és magasan jegyzett Shakespeare-produkcióban egyébként a román színházi élet színe-java játszik – vagy inkább játszott (?), hiszen csak néhány előadást ért meg eddig a Metropolis Színházban, március óta egyáltalán nem is volt műsoron. Pedig a Gdanski Shakespeare Fesztivál szintén meghívta, sőt a Vendégségben Budapesten keretében szerettük volna a magyarországi közönségnek is megmutatni, de a bukaresti befogadószínház igazgatója, a színész George Ivascu elég sajátos módon vezeti a kiemeltnek tűnő intézményt, s nyilvánvalóan jobban fekszik neki a gyakori közszereplés, mint az elkészült produkciók menedzselése. (Bár lehet, hogy nem mindegyik előadást kezeli ennyire mostohán…)
Az említett toplistát a Cotidianul a fiatal színésznők esetében 12-re növelte, és ebben három magyart találunk. Igaz, Tokai Andreát – a temesvári Don Juan és Faust Mephistóján kívül – elsősorban román nyelvű szerepei miatt díjazták. A másik két favoritot azonban csakis magyar színházbéli alakításaik alapján értékelhetik: Kézdi Imola és Péter Hilda a nagy kolozsvári férfiszínész kedvencek – Bogdán Zsolt, Hatházi András, Bíró József – mellett főszereplői a Három nővérnek is, amely nem csupán a legjobb előadásként és a legjobb rendezésért nyert UNITER-díjat, hanem további öt kategóriában hozott jelölést a Tompa Gábor vezette társulatnak.
Ráadásul a budapesti rendkívüli siker után Bukarestbe érkezvén Hatházit, Molnár Leventét és Kézdi Imolát – az új influenza kapcsán kitört hisztéria miatt – karanténba zárták, s csak saját felelősségükre jöhettek ki a kórházból az előadás napján. „Mása” a budapesti 39 fokhoz képest Bukarestben már 40 fokos lázban égett – az elképesztő áldozatot, amely a nagyszerű alakításon egyáltalán nem volt észrevehető, külön megköszönték a tudósítók. De az összes szereplőt méltán dicsérik egyénileg és az összjátékot tekintve is.
Amúgy a magyar művészek más területen elért egyéni sikereiről is állandó híradások olvashatók a román lapokban (jóval előbb, mint a magyar nyelvűekben, ha azok egyáltalán szólnak róluk). A nemzeti hírügynökség soha nem mulasztja el kiemelni a már eddig is nemzetközi díjesővel jutalmazott Varga Katalin című film újabb elismerését. A fiatal Peter Strickland rendezte alkotást legutóbb a Brit Független Filmakadémia három kategóriában is jelölte az elsőfilmesek versenyében – többek között a címszereplő Péter Hildát a legjobb debütáló színész díjára. De az is kiemelt hír volt, hogy Silviu Purcărete első filmjének – amelyet éjszakánként a fesztivál idején is forgattak – főszereplője Dimény Áron. (Purcărete rendezte színházi előadás egyébként idén nem volt a fesztivál programján: a craiovai színház nagyszerű Szeget szeggel-produkcióját sem válogatták be.)
A kolozsvári magyar társulat másik fesztivál-előadását a Tompa Gábor-rendezésnél valamivel kisebb, de ugyancsak kiemelt érdeklődés övezte. A Danton halála Mihai Măniuţiu ötödik munkája a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. (A Kolozsvári Nemzeti igen termékeny művészeti igazgatójának e produkcióval együtt összesen három rendezése szerepelt a színházi találkozó kínálatában.) A Woyzeck után ismét Büchner-darabhoz nyúlt, és az előadás képi világának egyes motívumai (a belógatott holt „szellemek” például) össze is kötik a két víziót. A különféle halálkoncepciók és az egzaltált káosz, a forradalom devalválódásának kíméletlen vérbohózata azonban nem hat annyira expresszíven, mint a korábbi nagy sikerű produkció. Természetesen a szürreális „rémálom” ezúttal is nagyon szép képekben nyilvánul meg, az ironikus szemlélet adekvát, a játékról nem is beszélve, ám az is tény – ahogy azt az egyik román kritikus megjegyezte –, hogy a „kolozsvári magyar együttes a telefonkönyvet is élvezetesen olvasná fel”…
A színészi összjáték nem egy részlete most is emlékezetes marad. Főként Hatházi András Dantonjának és Kézdi Imola Julie-jének bensőséges kapcsolata, mély és igaz szerelmük érzékeltetése a felhorgadó kételyekkel együtt, de a „lavóros tánccal” (koreográfus: Vava Ştefănescu) kifejezett hagymázas álom is. És csodaszépen oldotta meg a színésznő Danton feleségének öngyilkossági jelenetét. Szellemes Danton fő riválisánál, Robespierre-nél (Bács Miklós) tett látogatásának megannyi mozzanata, például ahogy Hatházi a parókáját mint kalapot lekapva mélyen meghajtja magát bírája előtt – a levágott fejeket rizsporos parókák jelzik –, majd a mozdulat végén a fejfedővel mint egy ronggyal törli meg a cipőjét. Kiváló alakítás Galló Ernőé: Saint-Justje groteszk módon elvont, ugyanakkor félelmetesen „emberi”. Szívszorítóan ismerős Desmoulins (Dimény Áron) és Lucile (Györgyjakab Enikő) kétségbeesett összetartozása. A francia forradalom haláldémonait megtestesítő színésznők kara ugyancsak bevésődik a néző emlékezetébe.
A részleteken túl azonban az előadás egésze mégis hidegen hagy – nem egy dramaturgiailag vélhetőleg fontos, ugyanakkor megfejthetetlen motívumával egyetemben. A repülőgép például nyilvánvalóan a rendezői elképzelés középpontjában áll. Apró vörös koporsó rejti az előadás elején, majd Hermann, a Forradalmi Törvényszék elnöke – Molnár Levente most is figyelemre méltó játékával – ezt csap(kod)ja agyon, mint a legyet, és a címszereplő jeleneteiben szintén főszerepet kap, talán Danton szárnyalását is szimbolizálva (?). A fekete doboz és a negyed díszletnyi repülőroncs azonban igazi fejtörést okoz. Van, aki a szeptember 11-i tragédiával azonosította, jómagam hosszas vívódás után Saint-Exupéryvel és A kis herceg mindenkor aktuális gondolataival próbáltam összefüggésbe hozni. Hiszen akár a kolozsvári magyar társulat vonatkozásában, az előadás rendezőjének hozzáállására is ráillene ama híres intelem, hogy „felelősséggel tartozol azért, akit megszelídítettél…”

Shakespeare-„mese”
A fesztivál igazgatónője, úgy is mint egyszemélyes válogató, azt nyilatkozta, hogy a főprogramba olyan különc rendezéseket akart meghívni, amelyek ellentétes véleményeket indukálhatnak. A Temesvári Nemzeti Színház Shakespeare-adaptációjánál ez a szándék zavarba ejtően megvalósult. Nem csoda, hiszen Alexander Hausvater munkásságáról, s annak egyediségéről néhány éve éppen Cristina Modreanu írt könyvet. A Téli rege sok szempontból felidézi az e kötetben foglaltak tartalmát csakúgy, mint az általam látott Hausvater-rendezések jellegét, motívumait, artisztikus vagy csak egyszerűen mesterséges (sőt néha mesterkélt), művi részleteit is. Ugyanúgy nem érhet tehát váratlanul a multimédia, a vetített klipes, lézeres, sztroboszkópos szemkápráztatás (lásd temesvári magyar Don Juan és Faust), ahogy a háborús, militáris téma, a szélsőséges kegyetlenség a privát és közszférában, a legbensőségesebb magánéletet, családi és párkapcsolatot is beleértve (például a Cymbeline a Temesvári Német Színházban). S ha valaki az említettek mellett más Hausvater-produkciókat is látott, nem lepi meg a kabaré és esztrádműsorok világába tartozó betétek sora, vagy a részletgazdag tobzódásból fakadó, felfokozott káosz sem, hiszen az alaposan meghúzott és átírt klasszikus művek segítségével a Kanadában élő, Romániába házasodott rendező (aki történetesen a Temesvári Nemzeti Színház igazgatónőjének a férje) a XXI. századot kívánja visszatükrözni és egyúttal leleplezni.

12-15_bukarest-lear 1
Mariana Mihut (Lear) és Valeria Seciu (Gloster) – Lear (fotó: Cosmin Ardeleanu)

A műsorfüzet és Alexander Hausvater nyilatkozatai alapján úgy tűnik, hogy a Téli rege valóban mese akar lenni – épp a címnek megfelelően, a leghosszabbnak érzett hideg évszakban, ugyanis mindjárt a közönség érkezésekor sűrű pelyhekben hullik a (mű)hó, ami valóban hangulatos, és kellemes érzéssel tölti el a helyét kereső nézőt. A közönség forgatható székeken ül a játéktér közepén, s körülötte folynak a történések (gyakran szimultán), hogy csak úgy kapkodja a fejét. A prológusban Hermione (az említett színésznői toplistán is szereplő Claudia Ieremia) „thrillert” ígér.
Az első részben mindenki katonai uniformisban van – Leontes (Ion Rizea) terhes feleségét beleértve. Csakhogy ebben az értelmezésben a hadban lévő király nem csupán várandós hitvese és közös barátjuk, Polixenes (Ovidiu Crişan) bensőséges kapcsolata miatt válik szinte vadállati módon féltékennyé és kegyetlenné, ami a valós problémát általános érvényűvé tehetné. Amennyiben a nézőnek az előadás kezdetére való várakozás közepette feltűnik egy fényreklám szövege is, abból kiderül, hogy konkrétan az izraeli–palesztin konfliktus egyik helyszínére csöppentünk. A fundamentalisták hagyománya szerint pedig a nők katonáskodnak ugyan, ám a férjük mindenképp az uruk, akik asszonyaikkal mint saját tulajdonukkal bánhatnak. Akárcsak a megvadult Leontes Hermionéval. Az előadás első fele a felfokozott kíméletlenség jegyében zajlik – s itt még nagyjából a viszonyítási pontok is ki vannak jelölve. A szicíliai helyszíneken viszont elszabadul a tobzódás: elönt mindent a túlburjánzó fantázia – és többször is a gyomorforgatóan büdös kipufogógáz, a király ugyanis valódi motorbiciklin száguldozik (megjegyzem: teljesen feleslegesen). Nyilván az irónia fokozásának része a szín- és giccsorgia, benne az irtózatos jelmezek, maszkok kavalkádja, meg a világító szemű „véres medve”, amely a Vidámpark horror barlangját juttatja az ember eszébe. A vurstlira asszociálhatunk a jósoló cigányasszony, a paprikajancsik, bohócok, fény- és hangjátékok meg a mesebarlangszerű romantika láttán is. Nincs ezzel semmi baj, a rendező célja nyilván éppen ez. Csakhogy, ha nincsenek kijelölve nyugvópontok, a valódi káosz nem mutatja meg a pellengérre állított kaotikus világot, pusztán lefárasztja a nézőt. Harsány színek és harsány színészek, megveszekedett rohangálás, kényszeredett derű vesz minket körül. S bizony gyermekkorunkban még a többször ismételt mesebarlangmenetek sem tarthattak fél óránál tovább anélkül, hogy ne váltak volna monotonná, majd idegesítően unalmassá… Nos, a temesvári előadás jóval több, mint két óra hosszú, és legalább még egyszer ennyinek tűnik. A társulat zömének színészi képességei sajnos szintén hagynak kívánnivalót maguk után.
A költőiség csak nyomokban fedezhető fel a szörnyen vicsorgó világban. Az előadás vége felé a ritka poézis azonban valóban emlékezetes lehet, ha még van erőnk észrevenni. Ötletes, hogy Perditát szintén Claudia Ieremia játssza, és miután Leontes panoptikuma (à la Madame Tussaud) a megszólalásig élőnek láttatja Hermione szobrát, a leány és „anyja” találkozása tényleg rendkívüli. A fáslijaitól megszabaduló élő múmia Hermione felbukkanása pedig – akin ugyanolyan mély nyomokat hagyott az idő, mint hozzá egykor annyira kegyetlen, ma már ősz halántékú férjén –, illetve az egymástól sokat szenvedett, idős házaspár újbóli találkozása életük telén igazán megrendítő.
Hajlok arra, hogy eredeti környezetében, a temesvári egykori lovardában az előadás egésze is jóval érvényesebb lehet, mint a Bukaresti Nemzeti Színházra adaptálva.

Lear nőnemben: líra
A Bulandra Színház Shakespeare-produkciójának ilyen hendikeppel sem kellett számolnia a Liviu Ciulei által tervezett, és az 1977. március 4-i pusztító földrengésben elhunyt nagyszerű színészről, Toma Caragiuról elnevezett épületében. Ráadásul ezt a színpadi alkotást a világ ma élő egyik legjobb rendezője, Andrei Şerban jegyzi, aki nem csupán megalapozott és következetesen végigvitt elképzeléssel szokott rendelkezni, de mint kiváló színészpedagógus, a szereplőkből általában kihozza a legjobbat. (Ismét magyar vonatkozás: a kolozsváriak nemzetközi hírűvé vált Ványa bácsija mellett – amely darabot egyébként Şerban nemrég a szentpétervári Alekszandrinszkij Színházban is színre vitte – ugyanerről tanúskodik a workshopból született Gyónás Tanakuban című előadás is, amelynek egyik főszerepéért Tokai Andrea sűrűn aratja a nemzetközi találkozók színészi díjait, s a darab egyik kitűnő „apácája”, a kolozsvári Albert Csilla az idei nyáron a rendező asszisztense is lehetett az újabb workshopon.)
Bár a kizárólag nők által játszott Lear szereplői nem azonos művészi színvonalon állnak, és a dráma női szerepeinek megszemélyesítői – legalábbis abban a szereposztásban, amellyel nekem volt szerencsém látni a produkciót – eléggé elmaradtak a színészóriások alakításai mögött, de a kezdetben kissé bántó nívóbeli különbség hamarosan eltörpült az előadás kivételes érdemei mögött. Annál is inkább, mert a rendezői bravúr még e hátrányt is képes dramaturgiailag beépíteni az előadásba.
Hogy a Leart csak nők adják elő, nem érdemel több figyelmet, mint az a tény, hogy az Erzsébet korban minden szerepet férfiak játszottak. Lehet magyarázni ugyan a matriarchális szemlélettel, az elnőiesedett társadalommal, az emancipáció hatásával meg még nyilván sok mással, de valójában ez az előadás is „csak” a Színházról szól. Nem azonnal jövünk erre rá, először némileg idegesítők is a „külsőséges” jelzések Lia Manţoc most is nagyszerű jelmezeiben: a „macsós” pózok, tökös beállások vagy Gloster (Valeria Seciu) időskori „prosztatagondjaiból” adódó gyakori vizelési problémája. De mihelyt a néző elfogadja a konvenciót, önkéntelenül a valódi mondandóra kezd figyelni, amely a színházat az Ember külső és belső lényegének tükörképeként definiálja, és az öregedés dementiáját képes az emberi sors történelmi, sőt szinte eszkatologikus méretű metaforájává szélesíteni.

Ugyanezt képezi le Dragoş Buhagiar nagyszerű díszlete is. A nézők egymással szemben helyezkednek el a pástszerű játéktér két oldalán, amelyet az előadás kezdetén falak határolnak. Az egyik végén található pódiumszerű emelkedőt, ahol Lear egy térkép három részre szakításával osztja szét birodalmát lányai között, rámpa köti össze az udvarral, a pást túlsó végén, a hátsó falnál pedig Cordelia húzódik meg. A lezárt terület nem csupán az uralkodói tér exkluzivitását mutatja, hanem maszkírozza a külsődlegest, a felszínest, a képmutatást is. Ez akkor válik nyilvánvalóvá, amikor Lear és kísérői kikerülnek a mindeddig biztonságosnak és bensőségesnek hitt zártságból a rideg valóságba, viharba, száműzetésbe, az élet peremére. A hátsó fal leomlásával, pontosabban átalakulásával nyaktörőnek ható, durva kövekből álló sziklás táj tárul elénk, amely romhalmaznak is felfogható: a pusztulás látványa pedig a szeptember 11-i katasztrófa utáni végvidék asszociációs lehetőségét szintén magában hordja. A másik oldalon, a királyi emelvény mögötti fal eltűnésével viszont a letakart nézőtér bukkan elő, és ennek peremén zajlik majd Gloster kínzása és megvakítása is, amely minden színházi jelzésszerűsége ellenére annyira döbbenetes, hogy bevallom, nem tudtam odanézni…
A díszlet tehát pontosan visszatükrözi, hogy a külsőségektől megszabadulva hogyan tárul fel az Ember belső világa, s leköveti Lear és Gloster, a megtévesztett öregek teljes leépülését, továbbá a száműzött Edgar (a színésznői toplistán is szereplő Andreea Bibirivel láttam), azaz a Caliban-szerű barbár ősemberré vált „Szegény Tamás” metamorfózisát, amellyel még inkább kidomborodik az egyébként csak felsőfokokban dicsérhető színészi mesterhármas, s különösen a – le merem írni – zseniális címszereplő játéka. Mariana Mihuţ ugyanis olyan természetesen, finom és egyszerű eszközökkel mutatja be az erős szülő és főnök Lear önmaga számára felfoghatatlan, őrületbe kergető bukását, a nagyon magasról rendkívül mélyre süllyedő ember drámáját, a kozmikussá növekvő fájdalmat, hogy alakításáról tankönyvet lehetne írni. Tökéletes játékát látva nem jut eszünkbe, hogy egy igen nőies, nagy színésznő milyen jól adja a férfiszerepet, csakis a Színészt látjuk, aki felmutatja az Embert. Egyébként egy pillanatra Edgar mint Szegény Tamás „asszonyomnak” is nevezi a tolókocsiban ülő, és borult elméjével máshová révedő nagybeteget, amikor Andreea Bibiri kilép a szerepéből, letörli a sminket és leveszi a parókát, mert ennyi szenvedés láttán képtelennek érzi magát tovább játszani nehéz szerepét. A többiek unszolására azonban folytatja a játékot „Edgar”, a megrágalmazott jó fiú, aki szinte elállatiasodott a száműzetésben, viszont könnyen befolyásolható, fizikailag megkínzott szülője, valamint a pszichológiailag végstádiumba juttatott király megjelenésének hatására a gondviselés felelősségét veszi magára.
Andrei Şerban rendezésében a Lear teli van lírával. A John Cage, Schubert, Sosztakovics, Ravi Shankar zenéjéből, indiai, afrikai, bali ritmusokból és dallamokból álló zenei összeállítás ugyancsak ezt erősíti. Olyan előadás, amelynek megrendítő, katartikus hatása alól napokig nem tudja kivonni magát a néző. Őszintén mondom, ha csupán ezt az egy előadást láthattam volna az idei bukaresti Országos Színházi Fesztiválon Mariana Mihuţ főszereplésével, akkor is boldog volnék.

DARVAY NAGY ADRIENNE

 

NKA csak logo egyszines

1