Fischer Ádám régi, ifjúkori, kicsit merész és nagyon bohó ötlete valósult meg az Operaházban: egyetlen estén kétszer adják elő A kékszakállú herceg várát, kétféle értelmezésben. Ez persze mindössze a felszínes látszat. A műsorfüzetben maga a fő-zeneigazgató mondja el, hogy az, amit egykor – éppen harminc éve, 1979-ben – Herbert Wernicke társaságában kigondoltak, már egyszer megvalósíthatatlannak bizonyult. Wernicke ugyanis külön, bő egy évtized múltán megpróbálkozott azzal, hogy női, illetve férfi szemszögből állítsa színre az operát, s erről már a próbák során kiderült, hogy lehetetlen. A mű összetettsége, rétegzettsége ellenállt az ilyesféle leegyszerűsítésnek. De mondhatnánk túlbonyolítást is, hiszen A kékszakállú éppen attól remekmű, hogy roppant egyszerűségbe sűríti a komplex „világegészet” – hogy ezt a ma kevéssé divatos esztétikai terminust használjam. S hozzátehetem, e régi esztétika logikája szerint a kettő mindenképpen csakis kevesebb lehet az egynél, hiszen annak beismerése és demonstrálása, hogy a színre állító eleve reménytelennek látja egyetlen előadásban kibontani a mű teljes tartalmát, érzékeltetni valamennyi rétegét, beletömöríteni a „műegészet”. Ám manapság, a sokat emlegetett dekonstrukciók korában ez alighanem éppen hogy erénynek számíthat. A színvonalas kísérlet pedig mindenképpen elismerést és komoly figyelmet érdemel. Ez a módszer, amely az egységre (sokszor felszínes látszategységre) törekvés helyett a szétszálazással próbálkozik, a maga módján ugyancsak közelebb vihet a mű alaposabb megértéséhez.

opera - kekszakallu 11

Fischer Ádám és Hartmut Schörghofer rendező dupla előadása sikereivel és kudarcaival egyaránt tanulságos. Teljes siker Judit megkettőzése. Vizin Viktória valóban két különböző nőt hoz színre. Az első változatban a díszlet jobb oldaláról, fátyolok közül kibontakozva, mint egy bábból kikelő pillangó indítja a szerepet, s ennek megfelelően végig gyermeki, kislányos kíváncsisággal vallatja, faggatja a férfit, és naiv, kamaszos rácsodálkozással hatol mind beljebb a titokzatos világba. A második előadásban egy felnőtt, érett asszony céltudatos, elszánt, dörzsölt praktikáival támad. Csábos és erőszakos, alattomos és elemi erejű. A Corinna Crome tervezte piros, illetve piros-fehér ruha is jelzi, segíti a kétféle női viselkedés, praktika különbségét. Mert természetesen mindkét magatartás az asszonyi fegyvertár végtelen készleteiből vétetett, az ártatlanság, a tétova báj, a suta sündörgés éppoly veszedelmes eszköz, mint a kiművelt, gazdag tapasztalatokon csiszolódott, magabiztos romlottság.
Judit e kétféleségéből, amely szükségképpen fejlődéstörténetet is sugall, az is következik, hogy a két előadás nem pusztán ugyanannak az elbeszélésnek két variációja, hanem a második folytatása is az elsőnek. Ha az első Judit a negyedik asszony, akkor a második összességében az ötödik feleség. Ezt igazolja az is, hogy a második előadás végén a régi asszonyok közt föltűnik az első előadás kislányos Juditjának képe.
Kevésbé markáns a két herceg alakja. Bizonyára nem is csak azért, mert Szabó Bálint minden szempontból kevésbé látszik erős egyéniségnek, mint Vizin Viktória. Hangja és személyisége egyaránt fakóbb. A figura alapértelmezését a díszlet és a jelmez mondja el. Egy vörös kanapé forgolódik a színen hatalmas, mozgékony, hol átlátszó, hol áttetsző, hol tükröző üvegfalak előtt. Mellettük, mögöttük videók futnak. A kékszakállúnak két vára van: az egyik csillogó üvegpalota, huszonegyedik századi irodaház, oldalt vetített régi várfal a másik. A mi szürke öltönyös, kopaszra nyírt kékszakállúnk legalábbis vezérigazgató. Amikor az ötödik ajtó kinyílik, a herceg a kanapé sarkára állva büszkélkedik birodalmával, az üvegpanelek alján vörös lámpasorok egy nagyváros távoli fényeit sejtetik. Itt még és utoljára valóban hatalmasnak, félelmetesnek, erősnek mutatkozik, akinek lehetnek megismerésre érdemes, jelentős titkai. Ám a gyermeklány Judit makacs kutakodása nyomán rövidesen összeomlik. Sorsába beletörődve, filozofikus, kicsit talán dacos önfeladással leül a kanapé sarkába, mint aki belefáradt a reménytelen küzdelembe, és lényegében, lelkében úgy is marad végig. A második változatban már csak ezt a kissé megtört férfit látjuk, ez tűri-szenvedi, reménytelenül próbálja feltartani az asszony heves és roppant találékonyan változatos rohamait. Itt már az ötödik ajtó mögül saját bohócnak festett és gyorsan szétmaszatolódó arcképe néz szembe a birodalmával dicsekvő herceggel. Szabó Bálint csak egyetlen, folyamatos történetet játszhat, de olyat, amelyik lényegében az első részben, nagyjából a könnyek tava után véget ér. Amiből az is következik, hogy a szünet utáni Juditként Vizin Viktória szinte fölöslegesen veti be egyéniségének és színészi tudásának, női ösztöneinek és énekesi képességeinek gazdag tárházát. Fischer Ádám egy rádióinterjúban elmondta, semmi nem bizonyítja, hogy a herceg feltétlenül jóval idősebb Juditnál, hogy olyan hatalmas, tekintélyes, koros férfi, amilyennek Székely Mihály évtizedekre meghatározó alakítása nyomán szokás képzelni. Szabó Bálint valóban fiatal énekes. De lelkében nagyon öreg kékszakállú.
Végül azt is hozzá kell tennünk, hogy nemcsak Szabó Bálint hercege fakóbb Vizin Viktória Juditjánál, de úgy tetszik, az előadást rendező és a díszletet is tervező Hartmut Schörghofer sem olyan erős színházi alkotó, mint amilyen kiváló zenész Fischer Ádám. A fő-zeneigazgató ugyan a nyilatkozatok szerint szorosan együttműködött a rendezővel, mégis úgy gondolom, főképp az utóbbi felelőssége, hogy a rengeteg háttérben futó kép, videoinstalláció „szürrealizmusa” nem sokat tesz hozzá az előadáshoz, nem segíti a befogadást, nem gazdagítja a jelentést, a tartalmat. Nem ad új dimenziót ahhoz, amit az énekesek színészként nyújtanak. Az előadás nyilván ezért sem képes maradéktalan élményt szerezni. A nagyszerű zene élvezetéhez és a szellemi kaland öröméhez színházi hiányérzet társul.

ZAPPE LÁSZLÓ

 

NKA csak logo egyszines

1