A Budapesti Kamaraszínház és a debreceni Csokonai Színház közös produkciója keresi saját műfaji meghatározását. Monodrámának mondja magát, majd zárójelben „opera buffa” jelöléssel kacérkodik, de egyik sem igaz. Lemezbemutató ez, zenei alappal, élő énekessel. Dalok laza füzére adja az este formáját, és lényege persze Hobo, a hatvannégy éves Földes László.
Az „őrjöngő mimóza”, ahogy magát aposztrofálja egyik dalában, megőszült és megkeseredett, nem jobban ugyan, mint bárki más a premier nézőterén, de úgy dörmög a mikrofonba, hogy hallatán pár perc múlva szívünkig rág a közös bánat, s egyszerre emel és azonmód lever az összetartozás megmásíthatatlan érzete. Katartikus találkozás ez.
Pedig a produkció nem hibátlan. A legrosszabb a tere. A Tivoli mereven emelkedő széksoraiban, szűk színházi térben, nyársat nyelt közönség előtt kezdődik meg nagy nehezen a játék. Hobo tévét néz egy kacatokkal teli öltözőben. Hümmög, kommentálja az adást, majd kapcsolatba kerül a tárgyakkal, tényleg ügyetlenkedik. Vallomásos szövegek szakadnak ki belőle, de a gyerekkor és az ifjúság idézése nagyon is szemérmesen történik. Erőt veszt az esemény, rögtön, az első pillanatokban. Mintha valami átmeneti mezőben lebegnénk egy biztosan megformálható játékbeli szerep, és egy szakadozottabb szélű, mégis nagyobb erejű valós jelenlét között. Aztán egyre erősödik a mutatvány, dübörög a zene, a kezdeti szükségtelen és formátlan tétovázás abbamarad, s az est megérkezik saját magához.

31_tivoli - circus 2
(fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Igen nagy része van ebben a kiváló zeneszerzőnek, Madarász Gábornak. Dús és erőteljes muzsika ez, remekül hangszerelve, s remekül elénekelve. Egyszer mintha Ruzsa Magdi hangja is hallatszana tán, de csak felvételről, amúgy élőben mindvégig Hobo „rikatozik”, ahogy azt a régebbi korok magyar parasztjai is tették időnként, kihasználva a közösség egybetömörülését, országnak-világnak kiénekelvén, amit sehol és semmikor nem mondhatnának el senkinek.
Ez a play back alap azonban irtóztató hátrány. Legalább lenne az énekes mellett egy dobos, egy kellékes, vagy ami még jobb, valaki a „műszak”-ból. Az se lenne gond, ha látnánk, mint csavargatja a gombokat, csak lenne valami élő kapcsolati közeg odafönt, mert az nagyon hiányzik. A zenészek csak a hangfalakon át vannak jelen. A rumlis tér, amit Vidnyánszky Attila rendezőileg jóváhagyott, Ondraschek Péter munkája, azt a benyomást kelti, mintha ott hátul, a színfalak mögött zajlana az igazi produkció. Ezt a kettős, elbizonytalanító indítást nem viseli jól a játék.
Szigorúbb dramaturg, ha lenne egyáltalán, lehet, hogy kihúzta volna a kósza cédulákon maradt élcek, följegyzések és idézetek java részét. És igaza lenne, mert ezek nem eléggé erős szövegek, noha roppant szeretetreméltóak. Megmenteni őket talán szerkesztési manőverekkel lehetne. Feszesebb és célratartóbb kezdés, tisztázottabb formájú indítás segítségével elkerülhető lenne az idegességnek is fölfogható téblábolás az elején.
Az, hogy Hobo mikor lép át – szinte átfolyik! – egy-egy figurába, alig érzékelhető, s ez jól van így. Hiszen ő a néző és a nézett. Ő a rekedt értelmiségi (Késő van már, ne hívjuk az Istent!...), ő az, aki jól ismeri a tévésorozatoktól szaggatott házastársi szex lakótelepi formációit, s ő írja meg az új, dörmögő ódát a hitveshez is. „Vén marhák…” – üvölti, s ekkor biztosan érezni lehet, ez a találkozás tágasabb, lazább teret kívánna, arénát, vagy ha abból már vele együtt kiöregedtünk, hát legalább asztalokat.
A hajléktalan, akinek „semmije sincs, csak a Himnusz”, minden szociológiai tanulmánynál többet taníthatna az ifjúságnak. A „Kisember, szerencse fel!” refrénjét pedig legjobb lenne énekelni, csak addigra már mintha elmenne a hangunk, s kaparna a torkunk valamitől.
A Tivoli előcsarnokában roskadozik egy hosszú asztal Hobo életművének darabjai alatt. Könyvek, lemezek, előadások emléke mutatja, milyen heroikus erőfeszítések sorozata ez az alkotói élet, s milyen parádés színvonalon.
Hobo tud valami fontosat. Tud találkozni. Sír, nevet, balhézik, kigúnyol, megköpköd, fölemel. És nem felejt. A publikum pedig, miután elhitte, hogy itt most tényleg az lesz, ami elkezdődött, gyanakszik még egy kicsit, majd hagyja, hogy ráleheljen ez a fölmagasodó oroszlán a díszletrácsok mögül.
S végül a publikum – „örül, hogy lát ma itt”…

GABNAI KATALIN

 

NKA csak logo egyszines

1