Összehasonlító műelemzést írni voltaképpen hálás feladat. Jó esetben eredeti összefüggésekre mutathat rá az összevetés, újabb kérdések felvetésére ösztönözhet, kevésbé jó esetben az egyik alkotás elhalványulhat a másik fénye mellett, de még a legrosszabb esetben is lehetősége van a némi rutinnal bíró elemzőnek arra, hogy a kevéssé összehasonlítható műveknek közös nevezőt kreáljon. Némi erőfeszítés árán talán most is megtehetném ezt, de helyesebbnek gondolom, ha mindjárt az elején bevallom: a két vizsgált előadást összehasonlíthatatlannak tartom. A közös nevező legfeljebb az ötvenes évek lehet, ám már a dátum jelentősége is eltér a mind műfajukat, mind stílusukat, mind minőségüket illetően élesen különböző darabokban, illetve az ősbemutatóként létrejött előadásokban.

34-35_theater-bktiv090520-18
Szőlőskei Tímea, Kaszás Mihály és Lévay Viktória – Utószinkron

Az összehasonlításnak persze az is akadálya, hogy Dallos Szilvia drámája, az Utószinkron több szempontból is zavarba ejtő. Merthogy már maga a műfaj sem világos. Az első felvonás mintha a hagyományos vígjáték és az abszurd bohózat között ingázna. Ám a karakterek túlságosan tipizáltak és/vagy elmosódottak ahhoz, hogy jellemvígjátékról beszélhessünk, az abszurd bohózathoz pedig egész egyszerűen kevés az írói muníció. Pedig a téma az utóbbira elvben adna lehetőséget, ám ehhez azt az ötletet, hogy a színészeknek egy élő színházi előadást kell szinkronizálniuk, amelyben ráadásul a Sztálint játszó szovjet színésznek egy ifjú munkás kölcsönzi a hangját, ki kellene mozdítani a reálszituációk keretei közül, s ebből kiindulva elemelni a jeleneteket. Ám erre kísérlet sem történik (vagy ha igen, gyorsan hamvába hull), s így az egész első felvonás legfeljebb arról szól, hogy lám, a sötét diktatúrában még ilyen marhaságok is megestek, s ehhez mindenki kénytelen volt jó képet vágni. A második felvonás aztán élesen két részre válik: az első jelenet kabaréízű poénkodásban merül ki, míg a másikban váratlanul elkomorodik a hangnem. A színészeknek itt ugyanis egy koncepciós per vádlottjait kell „szinkronizálniuk”, amihez már nehéz ép ésszel és erkölccsel jó képet vágni. Ennek a drámai téttel bíró szituációnak azonban semmilyen előzménye nincs a szövegben, ezen keresztül sem tudunk meg többet az egyes karakterekről, ráadásul meglehetősen sematikusan is van megírva. Így aztán végképp nehéz kideríteni, miről, milyen hangnemben, milyen műfajban szándékozott a szerző valamit mondani, már azon túl, hogy csúnya idők voltak az ötvenes évek, s akadtak bátrabb és gyávább, jellemesebb és jellemtelenebb emberek is. Noha az utóbbi két évtized drámairodalmáról nemigen mondható el, hogy sokat tett volna a történelmi közelmúlt feldolgozásáért, ez azért édeskevés. S van, ami még ennél is kevesebb: a poén. A konvencionálisan pergő dialógusokon alig lehet nevetni, s a szerző még a helyzetkomikumban lévő lehetőségeket sem igazán aknázza ki.
Ilyenkor lehet attól félni, hogy a bemutató rendezője és színészei úgy döntenek, majd ők gondoskodnak a közönség szórakoztatásáról, s önfeledt ripizésbe kezdenek. A Budapesti Kamaraszínház előadásának mindenképpen a javára írandó, hogy ez nem történik meg. Még a színházi szinkron jelenetének idétlenkedései sem lépik át az ízléshatárt (azt azonban nem sikerült megfejtenem, miért viselkedik minden orosz színész úgy, mintha tudna magyarul). Csakhogy más sem nagyon történik az előadásban. Iglódi István úgy tett, mintha egy jól megírt komédiát működtetett volna: precízen beállította az egyes szituációkat, s hagyta működni a masinériát. Ami viszont nem működik, így meglehetősen sótlan, érdektelen, mosolyt nemigen fakasztó bemutató jött létre. A színészek között van, aki megadóan tudomásul veszi a helyzetet, van, aki igyekszik legalább a játszott típust markánsabban megrajzolni (e téren a legtovább talán a saját konformizmusára jó adag öniróniával tekintő „megtűrt ellenzékit” precízen körvonalazó Szélyes Imre, a technokrata asszisztens magánéleti szenvedélyességébe kapaszkodó Szőlőskei Tímea és a véleményét rejtélyes félmosolyok mögé száműző szinkrondramaturgot adó Czvetkó Sándor jut), s van, aki az indokoltnál élesebben karikíroz – de az összképen ez nem sokat változtat. Ezen a szövegen ugyanis roppant keveset javíthatnak a színészi alakítások…
Ezzel szemben Hamvai Kornél célja világosnak tűnik: klasszikus bohózatot ír. Nem tudom, önszántából vagy megrendelésre-e, de az utóbbi esetben cseppet sem lennék meglepve. A József Attila Színház az utóbbi időkben jelentős sikereket ért el kortárs angolszász és francia bohózatok bemutatói-val. A közönségsiker az utóbbi évadokban mind magasabb szakmai minőséggel is párosult; a közelmúlt nem egy produkciója (legnyilvánvalóbban talán a Kölcsönlakás és a Bérgyilkos a barátom) egyértelműen kimagaslott a hasonló műfajú, stílusú előadások hazai átlagából. Ezeket látván óhatatlanul megfogalmazódik az igény: milyen jó lenne kortárs magyar bohózatot is látni! Nem csodálnám, ha Léner Péter is így érzett volna. A bemutató ténye tehát már önmagában is öröm, s az, hogy egy elismert, a „komoly” irodalmi műfajokban is igazán sikeres író a szerző (aki úgy tűnik, nem fél attól, hogy nimbuszát megtépázhatja e könnyűnek mondott, de írói szempontból távolról sem egyszerű műfajban tett kirándulás, amely felé eddig legfeljebb csak kacsingatott Szigliget című darabjával), pláne örvendetes. S az örömöt az sem árnyékolja be, hogy magát az eredményt felemásnak érzem.
A Harmadik figyelmeztetés 1953-ban, Sztálinvárosban játszódik, a helyi kultúrház avatóján. Az ünnepségre Pestről érkezik Gaál Alíz művésznő, a Nemzeti Színház primadonnája, no meg Rákosi elvtárs szobra, amelyet a Bödör nevű fotós cipel magával. Ám az épületben mintha csupa időzített bombát rejtettek volna el: valaki rossz helyre építette az erkélyt, rossz helyen van egy hangszóró is, egy titokzatos ajtó (süllyesztő) pedig lehet, hogy az atombunkerhez vezet. Így aztán előbb a szobornak és Bödörnek, majd a művésznőnek is nyoma vész. A botránytól okkal reszkető helyi potentátok – a párttitkár, a tanácselnök és a kultúrház igazgatója – pedig végeláthatatlan, egymást sem kímélő hazudozásba kezdenek, hogy kimászhassanak a slamasztikából. A helyzetet tovább bonyolítják az újabb és újabb szereplők: a baloldali olasz újságíró és az őt elkísérő ÁVH-s főhadnagy (akiket már a Szigligetből is ismerünk), az igazgató féltékeny felesége, a tériszonnyal küszködő, egykori arisztokratából lett portás, a kisvárosi kurtizán, az öntudatos állatorvosnő. Hamvai jó érzékkel teremt újabb és újabb bonyodalmakat, kitűnően aknázza ki az önmentési akciókból fakadó helyzetkomikumot. Az ötvenes évek fenyegető légköre természetesen csak háttérként, a szereplők motivációinak kézenfekvő indoklásaként van jelen, a moralizálás csapdája egy-két „kicsúszott” mondatot leszámítva elkerüli a darabot (más kérdés, hogy ezeket maga az előadás többnyire érthetetlenül hangsúlyossá teszi – amivel annyit ér el, hogy tökéletesen meggyőz műfajidegen voltukról). És viszonylag ritkák a konkrétan az ötvenes évekhez kötődő poénok is – ami nem nagy baj, hiszen ezek egy része közhelyesnek hat, más részüket pedig a publikum mintha nemigen értené (meglepett, milyen csend fogadta például a „vis maior/visz Major” szójátékot). Hamvai tehát nem felejti el, hogy bohózatot ír, s ennek törvényei szerint hajszolja bele szereplőit a hazugságokba. Minden főbb szereplőnek megvan a titkolnivalója, ezért kénytelen lódítani, ami újabb félreértéseket szül. Hiányérzetet az okoz, hogy ezek a hazugságsorozatok csak igen ritkán kapcsolódnak össze. Míg Feydeau (vagy akár Cooney) java darabjaiban a hazugságok összegabalyodnak, feltételezik vagy éppen kizárják egymást, s mindig mindenki kénytelen tovább hazudni akár az abszurdumig, hogy ne bukjon le, Hamvainál többnyire csak a saját slamasztikájukból próbálnak kimászni a szereplők, a privát lódításoknak általában nincs további, „kollektív” következménye. (Csak egyetlen példa, hogy érzékelhető legyen, mire gondolok. Az eredetileg Bödör előkerítésére és behálózására hívott, de persze másokra rástartoló helyi prostiról, Bellácskáról Sütő igazgató szorult helyzetében azt hazudja nejének, hogy Remete tanácselnök lánya. Ebből Feydeau-nál alighanem hazugságok és félreértések lavinája indulna el, s a végén a derék Remete már maga sem tudná, Bellácska nem a lánya-e. Itt viszont a jókora lódítás tulajdonképpen következmények nélkül marad.) Vagyis nem jön létre a hazugságok lavinaszerű, kiagyalójukat is mind jobban maga alá temető áradata, s az az állapot, amikor már maguk a szereplők sem igen tudják, mit miért füllentettek. Ám gyorsan hozzáteszem: a Harmadik figyelmeztetés így is szórakoztató, a műfaj törvényeit hatásosan működtető szöveg, ami első lépésnek (hiszen a magam részéről remélem, hogy továbbiak is követik majd) nem kevés.

harmadikfigyelmeztetes 29
Vándor Éva és Mihályi Győző – Harmadik figyelmeztetés

A József Attila Színház Léner Péter rendezte előadása viszont kevés kicsit. Pontosabban: a játék érthetetlenül óvatosnak, meg-megdöccenő tempójúnak, határozatlannak tűnik. Mintha a társulat nem merne azzal a jó értelemben vett (mindig az ízléshatáron belül maradó) gátlástalansággal közelíteni a darabhoz, mint a repertoáron lévő kortárs angolszász és francia bohózatokhoz. Mintha a színre vivők egyes szituációkat komolyabban vennének a szerzőnél, a színészek helyenként jelentőségteljesen kikacsingatnak a szituációk mögül (ami az általam látott előadáson meglehetősen hatástalan maradt), s többségük az optimálisnál szűkebb regiszteren, többnyire kézenfekvő eszközöket alkalmazva komédiázik. Ez legkevésbé talán Besenczi Árpádra és Vándor Évára vonatkozik, noha Besenczi is színtelenebb kicsit a szokottnál, összességében azonban meggyőzően hozza a mindig a rövidebbet húzó örök balek alakját, Vándor Éva pedig szellemesen karikírozza a fővárosi művésznő allűrjeit. Józsa Imre ugyan méltánylandóan visszafogott eszközökkel él a folyton fondorkodó, gátlástalan párttitkár túlzásokra csábító szerepében, de játéka némileg statikusnak tűnik. Gáspár Tibor pedig minden igyekezete és néhány jól sikerült jelenete ellenére sem képes az előadás központjává, motorjává válni, a tempóvesztések gyakran neki (is) köszönhetőek. Kocsis Judit keveset tud kezdeni a féltékeny feleség amúgy is kevésbé hálás szerepével (több invenció, eredeti eszközök kellenének ahhoz, hogy a figura túlnőjön a sémán). Az egykori arisztokratából lett portás figurája túlságosan is úgy hat, mintha Sztankay Istvánra íródott volna, Mihályi Győző pedig jól ismert színészi eszközeit működtetve, mintegy kisujjból rázza ki az olasz újságíró szerepét. A mellékszereplők közül egy-egy sikerült pillanattal veteti magát észre Márkó Eszter, Ullmann Mónika, Gieler Csaba és Molnár Gyöngyi, de a játék menetén ők nem sokat változtathatnak. Félreértés ne essék: nem a minden áron való szórakoztatás szándékát, a harsány ripacskodást hiányolom ezekből a jórészt szakszerű, megbízható, ám kissé invenciótlan alakításokból, hanem a lendületet, a műfaj ismeretéből fakadó gátlástalan magabiztosságot, azt a képességet, amely a ripacséria határáig merészkedik, anélkül, hogy átlépné azt – vagyis nagyjából azt a játékmódot, amit a fent említett előadásokban korábban láttam (részben ugyanezektől a színészektől). S hasonlóképp az invenció hiányzik ezúttal Léner Péter – helyenként a tempót is a színészi alakítások mérsékeltebb lendületéhez igazító – rendezéséből is. Nem kizárt persze, hogy az elkövetkező előadásokon mindez még változni fog (remélhetőleg nem a másik véglethez közelítve). Ha pedig színház és szerző folytatja, amit most elkezdett, az jelentős lépés lehet a valóban sikeres kortárs magyar bohózat megteremtéséhez vezető úton.

URBÁN BALÁZS

 

NKA csak logo egyszines

1