Kedves Barátaim, Kollégák,

Kedves Emlékezők!*

Ma 100 éve, 1910. január 26-án született Major Tamás, a XX. század színháztörténetének egyik korszakos egyénisége.

Kiemelkedő színész, meghatározó rendező, Mesterként tisztelt pedagógus, egyéni hangvételű versmondó, nagyszerű filmszínész, 17 éven át a Nemzeti Színház igazgatója, később főrendezője, a Katona József Színház alapító tagja, tragikus és komikus színész, intrikus és kabarétréfák felejthetetlen alakítója, politikus, színházújító: melyik Major Tamásra emlékezzünk, mert mind Ő volt, egy személyben.

Puntilaként – Brecht: Puntila úr és szolgája, Matti, Szolnoki Szigligeti Színház, 1977

Karinthy Cini mondta róla egy beszélgetésben: „Egy ember jellemzésére kevés, ha felsoroljuk az erényeit és hibáit, s ezt valahogy százalékosan kiporciózzuk. Formátumok vannak, érted? És akkor már nem érdekes, hogy kiben mennyi a plusz és mínusz, hanem a formátum. És Major óriási formátum volt! Az elmúlt évtizedekben, hatalomban és hatalmon kívül, kiverten és visszakerülve – Major központi, meghatározó egyénisége volt színházi világunknak. (…) Egy kiolthatatlan vörös láng. Ha ezer emberrel beszélsz, mind az ezer mást fog mondani róla, és mindnek igaza lesz. Major király volt. Ahogy Shakespeare írta Learről: »Every inch a King: Minden ízében király«.”

A színháztörténeti emlékezés maradjon a szakemberekre. Könyvek tucatjai elemzik munkásságát, lexikonok szócikkei sorolják szerepeit, rendezéseit.

Én most hadd emlékezzem arra a Major Tamásra, akit én ismertem, túl sikereken, kudarcokon, hatalmon és politikán. Öreg Prosperóként osztotta szét varázstitkait közöttünk, akkori fiatal miskolci színészek között, a Tartuffe, a Chioggiai csetepaté, a Szeget szeggel rendezése közben. Erőt, hitet, önbizalmat adott, és követelt, és számon kért. Emlékszem, mit kínzott a Tartuffe verses szövegével: – Péter, ez házi feladat, mint Fischer Annie, Kocsis Zoltán, ezt ki kell otthon gyakorolni. Nem mindig a sor végén veszünk levegőt, hiszen a gondolat két és fél soron keresztül is tarthat, azt egy levegővel, egy ívben kell elmondani, az a feladat. És a többi vesszőparipája: hogy céllal beszélni, nem általában. Működtetni a szöveget. Nem megnyugodni, ha a szerep idegrendszere fokozottabb jelenlétet követel. Gyűlölte a sablont. A megszokott megoldásokat. Egy újabb főiskolát jártam ki a vele való közös munka során.

Közel huszonöt éve halott, de szellemisége, színházi gondolkodása, megoldásainak váratlan egyedisége itt él közöttünk, azok között, akik ismerhették, dolgozhattak vele, tanulhattak tőle. Ha elakadok egy szereppel, gyakran felötlik bennem: vajon most mit mondana. Legtöbbször segít. Számára nem volt vesztett helyzet. Erre talán a legfrappánsabb példa az egyik Puntila-előadás volt, Szolnokon. A két címszerepet játszottuk Brecht darabjában. Ő volt Puntila úr, én pedig a szolgája, Matti. Az előadást Csiszár Imre, fiatal tanítványa rendezte. Ezen az ominózus estén nyolcszor volt áramszünet.

Nyolcszor 2-3 percre generálsötétbe borult az épület, valami áramkimaradás miatt. Major felismerte a véletlenben a lehetőséget. A sötétben a színpadról, megnyerő közvetlenséggel magyarázni kezdte a diákközönségnek a brechti színház és a hagyományos illúzió színház közötti különbséget. Döbbent csendben, ámulattal hallgatták a fiatalok, de mi színészek is. Amikor visszajött a fény, megígérte, hogy a következő sötétnél folytatja, és visszalépett az előadásba. A nézőtér már alig várta a sötétet. Az újabb sötétben megszólalt: „Látnak engem?” Óriási röhögés. – „Köszönöm! Hallom, hogy hallanak.” És folytatta az újabb sötétekben is, diadalmasan, szárnyalóan népszerű tudományos kiselőadását szerelméről, a színházról, a brechtiről és a nem brechtiről, föllelkesülve a helyzettől, hogy ilyen V Effektet csak a legnagyobb rendező, az élet tud produkálni.

Fiatalabb éveiben Sztanyiszlavszkijt követte, majd jött a Brecht-korszaka és a cirkuszszínház. Brechtesítette Shakespeare-t, cirkuszosította Molière-t. Mindig új, járatlan utakat keresett. És tanított, tanított, tanított. Tanított a rendezéseivel: a nézőt nem elandalítani, hanem gondolkodó, alkotó részesévé tenni az előadásoknak. Tanított a szavalataival: versmondásában a dialektikát kereste és mutatta fel élvezettel, József Attilától látott felemelt mutatóujjával emelve ki a lényeget. És tanított a színészetével: ahogy a részeg, megengedő Puntila és a kijózanodott, kegyetlen, érdekeit néző Puntila között egyensúlyozott, az bámulatos demonstrációja volt mindannak, amit a brechti színjátszásról vallott. Amit látni akart színészeitől, amikor Brechtet rendezett. Átélt volt és felmutató, hátborzongató és szánandó, nevetséges bohóc és torokszorító szörnyeteg. Én a legjobb helyről néztem. A darab végén Matti dühében összetöri a berendezést és Puntila megmássza ezt az összedobált bútor hegyet, a Hatelma-hegyet. Egy biliárdasztal, melyre egy óraszekrény vezetett föl, a biliárdasztalon egy ruhásszekrény, azon egy asztal, melyen egy kisebb asztal állt. A kisasztal tetején egy tonettszék. Az egész építmény olyan négy méter magas lehetett, tehát veszélyes. Megkérte Székely Lacit, a díszlettervezőt, hogy a fenti kisasztal lapjába építsen bele egy billenőt: ha rálépek, itt majd a nézők fel fognak szisszenni – mondta, és kuncogott kajánul, mint egy vásott gyerek. Hatvanhét éves volt akkor, már többször műtötték a szemét.

Sohasem fogom elfelejteni, ahogy előadásonként nekiindul a hegynek, bizonytalanul, keresve a következő lépést, egyre magasabbra, majd megbillen, a nézők felszisszennek, ő meg lenéz rám cinkosan – Ugye megmondtam! –, majd felkapaszkodik a tetőn a székre, és lassan kiegyenesedve elkezdi énekelni rekedtes hangján a Hatelma-himnuszt. Az Ő himnuszát, aki még soha nem játszott Brecht-szerepet, most diadalra vitte saját színészetével, tanítványa rendezésében azt a színházeszményt, amiben hitt, amiért szenvedélyesen harcolt, hogy így érdemes embernek és művésznek lenni, ilyen örömmel, ilyen kockázatosan, ilyen feltétlenül.

Köszönöm, hogy sírjánál állva mindezt elmondhattam önöknek, nektek, az Ő emlékezetére.

_{* Elhangzott 2010. január 26-án a Fiumei úti temetőben, Major Tamás sírjánál.}