Besiet az áttetsző, világos fényekkel szabdalt térbe egy törékeny asszony, s megtelik vele a kaposvári színház öblös-mély színpada. Dörgő taps szól a halál torkából visszajött nagy művésznek; sokan és sokat aggódtunk érte. Törőcsik Mari körbepillant, apró hatásszünetet tart, s már kezdi is végtelennek tetsző hosszú monológját. Lazán magára kanyarított, szürkés utazókabátot visel, ami elfedi termete hajlékonyságát s jelenléte alig észlelhető ambivalenciáját, hisz érkezik és megtorpan, itt van és még nincs itt egészen, az időből kimetszett kopogós mondatai valahonnét távolról érkeznek a játékba. A színpadot uraló plexifalak közt, a jobb oldali folyosóban álldogál szikáran, mégis mintegy keresetlen könnyedséggel, hétköznapian és jelentőségteljesen, súlyosan és pehelykönnyűen. Az áttetsző üvegtáblákon régi mozgóképek fekete-fehér filmkockái pattognak, szaladnak, tükröződnek elmosódottan, párizsi utcaképek villognak és vibrálnak a Diadalív raszteres felvételeivel, ballonkabátos járókelőkkel, szépséges autókkal tán a hatvanas évek elejéről. Az Anya önmaga életéről értekezik, meg távoli gyermekéről, Mimiről, aki nincs jelen, de hát most a fiához utazott ide, Párizsba, hogy elhalmozza a tékozló gyermeket rég megszerzett gazdagságának pazarló kincseivel. A homályos falakon túl, jobb oldalon fiatal lány álldogál utazótáskákkal, a haját igazgatja rendületlenül, később hajszárítóval fújja fölfele a hajkoronáját és hosszú, fátyolszerű sálját, közben lazán nevetgél, fölkacag, maga elé nézve mosolyog, el-elindul, de rendre megtorpan. Gubás Gabi játssza a hosszú és könnyű kacarászásokkal fel-felnevető barátnőt, Marcelle-t. Törőcsik Anyája látszólag jelentéktelen semmiségekről számol be részletezően, valamiféle családi élet és mesés gazdagság tükörcserepei és szilánkjai hullanak elénk elbeszéléséből, szó esik egy gyárról is, ahol sokan dolgoznak, s ami feltehetőleg a mesés, bár időközben megrendült jólét alapja. Közben újabb képek tolulnak elő, változik a szín, s hamarosan már egy presszóasztalkánál látjuk üldögélni a dúsan ékszerezett asszonyt, a flegma pincér (Nyári Oszkár) pezsgősvödröt hoz jéggel, pezsgőspalackokat helyez el gondosan, meg karcsú, vörös kristálypoharakat, lassan színre lép a fiú is a halványszürke háttérből, üvegfalak mértanian szabályos tükörrendszere mögül. Bordópiros csizmát visel elomló inggel, könnyű nadrággal, lófarokba összefogott hajjal, mindene csupa párizsi elegancia, ő is mosolyog rendületlenül, ha vitába keveredik valakivel, akkor is. A fiút Kocsis Pál játssza ugyanolyan könnyed, laza derűvel, mint mindenki, aki a színre lép. A háttérből finomra hangolt dzsesszzene szüremlik elő, lágy zongorahangok, mély zengésű vonósok, öblös rézfúvósok testes futamai, később előrejön egy-egy muzsikus is, hogy a színészi megszólalásokra felelgetve játssza le szaxofonos szólamát; szöveg és zene mindvégig pompás szimbiózisban lélegzik, csordogál vagy buzog a játékban. A szereplők beszéd-áriáit, monológ-kolosszusait és minimál-cselekvéseit ugyancsak a háttérből előrehömpölygő (bár)táncosok precízen koreografált dévaj táncai fonják érzéki keretbe. A mozdulatok kimértek és lusták, a testtartások, az ölelések finom erotikával átitatottak, a tánclépések lassúak és elringatóak, s valamiképp a lebegés, az illékony derű, a pillanatba feledkező önfeledtség fílingjét csempészik a játékba, valahol a valóság, az álom s a képzelet határvidékén.

 

naphosszat a fakon-haj_9582

Kocsis Pál, Nyári Oszkár és Törőcsik Mari (fotó: Klencsár Gábor)


A francia Indokínában született és felnőtt írónő, Marguerite Duras 1954-es kisregényéből (Des journées entières dans les arbres) készült színművet először 1965-ben mutatták be Párizsban. Duras maga is rendezett színházat és filmeket, egy-egy művét gyakran megírta regénynek, később színpadi változatot is készített, esetleg filmet is rendezett belőle (akár a Naphosszat a fákon esetében). Olyan ismert és kultuszművé lett filmek fűződnek a nevéhez, mint a Szerelmem, Hirosima, amelynek forgatókönyvét írta, vagy az Ilyen hosszú távollét, amelyet forgatókönyvíróként-társszerzőként jegyzett. Regényei közül talán legismertebb a Moderato Cantabile (amelyből Peter Brook forgatott filmet), s A szerető (utóbbiból ugyancsak kultfilm készült). A Naphosszat a fákon szövegét először Gyergyai Albert ültette át magyarra, a kaposvári bemutató szövegkönyvét Szeredás András és Natasa Iszajeva fordítása alapján az előadás dramaturgja (egyúttal a rendező munkatársa), Kozma András készítette.

Anatolij Vasziljev, az egy ideje Párizsban működő hírneves orosz világszínházi rendezőguru kaposvári munkája mindenestől szakít a hagyományos, realista (valamint kisrealista) játéktradíciókkal, s a stilizációnak, a reflexív és önreflexív játékmódnak olyan magas fokú és rafinált formáját hozza létre, amelyben a színészi játék/beszéd, a koreografált mozgások, a zene s a látvány összelélegző együttese váltja ki a színpadi hatást, az esztétikai élményt. A játéknak nincs hagyományos értelemben vett cselekménye, inkább „csak” életérzéseket, hangulatokat, áttűnéseket, összeolvadásokat-szétválásokat látunk; a benső világ tükröződését a külvilágban, s a külső világ impulzusainak pasztellesen árnyalatos megjelenését a psziché apró elmozdulásaiban. Az egymásba úszó jelenetek sora többnyire nem körülhatárolt történéseket vetít a néző elé, hanem időről időre átváltozó létállapotokat, amelyekben egyszerre van jelen az adott pillanat érzéki jelen ideje s az emlékezés, a felidézés, a meditáció, a világról való gondolkodás szeszélyes rendje, s a képzelet csapongó játéka. Filmszerűen és filmes technikával peregnek előttünk a képek, érzéki formát öltenek a belső monológok, ki-be járkálnak a szereplők a jelenben s a múltban, az idők, képek összecsúsznak, a valóság könnyedén libben át a képzelet, az emlékezet tartományaiba.

 

naphosszat a fakon-haj_9504

Kocsis Pál és Törőcsik Mari (fotó: Klencsár Gábor)


Vasziljev képi építkezésmódja némiképp az érett Jancsóéra hasonlít: az előtérben „élesben” zajlik valamiféle cselekvéssor, a háttérben pedig oldottabb, mellérendelőbb, másféle idő- és térdimenzióban futó cselekvés-ornamentika látható, ami ugyanakkor értelmezi, elmélyíti, pluszjelentésekkel gazdagítja, eliminálja, egyúttal ellenpontozza is az előtérben zajló történéseket. „Hosszú beállításokat” látunk Vasziljev színpadán, amelyek meg vannak spékelve áttűnésekkel; a sokszoros tükörrendszeren áttünedező cselekvések nem egészen valóságosak, elmosódottak, másféle dimenzióban játszódnak. Antal Csaba nagyvonalúan artisztikus és funkcionális színpadtere pontosan ezt a világlátást közvetíti: az áttetsző-tükröződő üvegfalak labirintusában mozgó szereplők jelenlétének nyomatékot ad térbeli helyzetük; a derengő fények, a vakító fehérek, elomló piszkosszürkék vagy fakó kék színek ezernyi árnyalata nemcsak hangulatfestő elemként szolgál, hanem az emberi létállapotok kivetülésének vizuális eszköze. Ahogy a játékosok előjönnek vagy beleolvadnak a derengő háttérbe, az nemcsak primer cselekvéseikről tudósít, hanem az emlékezés síkjának szüntelen jelenvalóságát nyomatékosítja.

Vasziljev kaposvári produkciója (egyben harmadik magyarországi rendezése, Törőcsikkel a főszerepben) nemcsak azért jelentékeny előadás, mert minden ízében magán viseli a formátumos színházi gondolkodó keze nyomát, hanem azért is, mert az általa kikísérletezett színpadi nyelvet s dramaturgiát szinte hiánytalanul meg tudja valósítani színészeivel. Törőcsik Mari érett, gazdag színészetének ezernyi árnyalatát, robbanékony erejét, bravúros alakváltoztató képességének magasiskoláját mutatja be a fiával reménytelenül viaskodó anya figurájában. Összetöpörödik és kivirul, tárgyilagosan szemügyre veszi a dolgokat és tombolva tajtékzik; pici gyerekké töpörödött, síron túli hangon siránkozó anyóka és minden hájjal megkent nagyhangú matróna, feldúltan hadaró nagyasszony és szikár árnyalak. Süvítve felcsattan a hangja, gyöngyözve kacarászik, játékosan mórikál, rezzenetlen szigorral perel, fakón magába omlik. A vesztes összecsapások után végül kis hátizsákját feje alá gyűrve lefekszik, és mozdulatlanná dermed a színpadon. S bár Törőcsik szinte végig színen van, és súlyos jelenlétével uralja a játékot, erőteljes partnere a fiú alkalmi barátnőjét érzékenyen adó Gubás Gabi, aki finomra hangolt mozgáskultúrájával, kidolgozott, koreografált gesztusaival, hangjának tág regiszterén játszva ama stilizált játékmódot valósítja meg fegyelmezetten, amelyet a rendezés megkövetel a játékosoktól. Ahogy egy magas bárszéken ücsörögve s egy szaxofon hangjaira felelgetve elmondja-elénekli addigi élete történetét, az emlékezetes jelenetsora az előadásnak. Kocsis Pál unatkozó aranyifjúja telve van lázadó indulattal és unott cinizmussal, szeretetvággyal, féltékeny gyűlölettel és férfiúi puhánysággal. Ahogy ölbe kapja anyácskáját, abban benne van gyermeki rajongása és fiúi odaadása, szeretet és gyűlölet libikókája. Nyári Oszkár pikírt, roppantul öntudatos és fölényes bárpincért formál meg, aki nem megy a szomszédba egy kis rosszmájúságért. Pedáns előzékenységbe burkolja gyilkos cinizmusát. Merő megvetés, ahogy előresiet vagy szervírozás közben a pezsgősüveget tartja. Hibátlan eleganciája dörzsölt, rideg jellemet takar.

A háttérből előtóduló, ringatózva táncoló bárvendégek s zenészek kara – Csapó Virág, Lestyán Luca, Kovács Zsuzsanna, Rácz Panni, Fábián Zsolt, Kőrösi András, Takács Géza, Tóth Géza, Bárány Tamás, Farkas Gábor, Nagy Zoltán – rendre pompás kompozíciókba fejlődik. Közöttük foglal helyet Kákonyi Árpád is, aki Selmeczi Györggyel együtt állította össze az előadás zenéjét – Mozart „Don Giovannija alapján”. Vasziljev színpadán minden mozgásban van és átváltozik – a színek, a fények felragyognak és kihunynak, a játékosok előtűnnek és távolodnak. Akár az érzések s emlékek, amelyek, lám, erősebbek a való világ rituáléinál.

 

KOVÁCS DEZSŐ

 

NKA csak logo egyszines

1