Mesekönyvre emlékeztet a József Attila Színház színpada: mint egy nyitogatható, háromdimenziós képeskönyv, melyben életre kelnek a színes papírmasé tárgyak és alakok – akik sokszor állóképszerű mozdulatlanságba dermednek, vagy meseszerűen elnagyolt mozdulatokkal közlekednek. Velünk szemben meredek hegyorom, tetején a soktornyú helsingőri várkastéllyal, festett kék éggel és madarakkal. Balra kerítés, boltíves kapuzattal, melynek tetején kereszt. Jobbra pedig a harmadik nagy díszletelem, mely a rajzolt zöld levelekkel és indákkal mesebeli erdőt is illusztrálhat, de tágabb asszociációkra is lehetőséget ad. A keret egy belső színpadot teremt meg a térben, felerősítve így a színház a színházban alaphelyzetet, mely az előadás egyik legfontosabb aspektusa. Zsótért a shakespeare-i történet egzisztenciális kérdésfeltevései mellett annak játékjellege foglalkoztatta elsősorban, vagyis az előadás a szerep, a játék és a valóság között működő bonyolult viszonyrendszer jellegére és mibenlétére fókuszál. Nem nélkülözi a komor és tragikus pillanatokat, mégsem feledkezhetünk el arról, hogy mindez pusztán egy nagy közös társasjáték, ahol a résztvevők a Hamlet eljátszásának szándékával gyűltek össze, ezzel a dráma vígjátéki helyzetei mellett számtalan egyéb komikus szituáció lehetőségének is teret engedve.

8_ja - hamlet 201
(fotó: Szkárossy Zsuzsa)

 

A szerepjáték tehát nem az Egérfogó-jelenettel veszi kezdetét, hanem az előadás legelején. A függönyt sem épp rendeltetésének megfelelően használják: Hamlet és Claudius több ízben csimpaszkodnak, lógnak rajta, és ide törlik izzadt vagy koszos arcukat is. Hamlet az előadás kezdetén apja szellemét játszva bújócskázik a többiekkel, később a szellem – meztelen testén páncélt viselő, feltűnően fiatal és kissé infantilis figura – a zsinórpadlásról ereszkedik le (és fogyasztja el a Hamletnek szánt uzsonnát), hogy aztán az előadás és a játék végén a padlásra együtt visszatérve folytassák a fogócskázást. A szerepösszevonásoknak köszönhetően több szerepben is fellépő mellékalakok gyakran szemünk láttára öltöznek át a színpad bal szélén található szobácskában, mely őrbódé, búvóhely és ruhatár egyszerre. A koncepciót erősen támogatja az egyébként sem szokványos, a Hamlet-játszási hagyományoktól némiképp eltérő szereposztás, hiszen Hamletet a pusztán prózai szerepben ritkán mutatkozó táncos-koreográfus Horváth Csaba alakítja.

Táncos játssza tehát a drámairodalom legnagyobb szerepeinek egyikét a József Attila Színházban, ahol a repertoár nagyobbrészt a Hamletnél jóval könnyedebb drámákból épül fel.

Bár Az öreg hölgy látogatása és a tavalyi Éjjeli menedékhely bemutatóit követően a Hamlet nem tekinthető váratlannak, meglepetésnek, a darab és a közeg közötti viszony mégis sajátos alaphangulatot teremt. Mindez pedig akkor mélyül el leginkább, amikor elhangzik a Színész Priamus megöléséről szóló monológja Bakó Márta előadásában. Az idős színésznő mély és férfias hangon, patetikus emelkedettséggel és erőteljes mimikával elszavalt szövege a zsótéri világtól messze álló színjátszási (és Hamlet-játszási) hagyományt idéz fel – a színésznő jelenléte az előadásban teljességgel anakronisztikus, ettől pedig egyszerre végtelenül komikus és mélységesen megrázó. Bakó Márta ezt követően a keret mögött foglal helyet és itt hosszasan elidőz: egyszerre szereplő és kívülálló, háttérben van, de paradox módon középpontban is, ráadásul többet nem szerepel. Több Színész nincs, a trupp érkezésekor a darab szereplői vonultak be, az Egérfogó-jelenetet pedig egy szőke paróka segítségével és Horatio közreműködésével maga Hamlet játssza el.

Meglepő, hogy Opheliát nem fiatal lány, hanem érett nő (Vándor Éva) alakítja. Ophelia uzsonnát hoz Hamletnek, de nem lesz belőle Hamlet pótmamája, mert kora mégsem jelentős. Könnyedén elfogadja (az egyébként jelentéktelen udvari pojácaként viselkedő) apja rendelkezéseit. Vándor Éva kezdetben kicsit keresi a helyét a színpadon, Ophelia megőrülése, halála és szépséges megdicsőülése azonban jelentős és emelkedett pillanatok: temetésekor a kerítés vízszintbe helyezésével még a világ is kibillen a megszokott formájából, amikor pedig a kerítést visszaállítják, a halott Ophelia is függőleges helyzetbe kerül, mintha így támadna fel, hogy örökre szemmel tarthassa Hamletet. A barát (Horatio) és álbarát (Rosencrantz) szerepében egyformán jó humorral megáldott, dinamikus és közvetlen figura Földeáki Nóra, aki brillírozik a Sírásó szerepében is. A Claudiust alakító Krisztik Csaba fiatalos hetykeségével inkább hatalmát fitogtató, idegesítő kis mitugrász, mintsem velejéig romlott gonosztevő. Krisztik aranynadrágos Fortinbrasként is remek versenytársa a bizonytalankodó Hamletnek, a társasjáték az ő meccsük. A szereplők között különállónak tűnik Szabó Éva alakításában Gertrud: nem viselkedik szeretőként, nem tudjuk meg róla, milyen érzelmi szálak fűzik fiához, volt és jelenlegi férjéhez, illetve hogy mi motiválja lépéseit – mintha nem lenne teljességgel tisztában azzal, hogy mi a pontos szerepe a drámában. Zavart kívülálló, aki nem érti, hogy mit játszanak körülötte a gyerekek, és ezért nem is tud hozzájuk csatlakozni. A nők egyébként is kimaradnak a játékból, csak akkor léphetnek be a férfiak világába, ha férfiszerepet játszanak. Erre utalnak a jelmezek is: Gertrud általában elegáns egyszínű kosztümökben és finom ballonkabátban jelenik meg, Opheliát is nőies elegancia jellemzi. A férfiak sokkal lazábbak, Hamlet hétköznapi piros nadrág-pulóver összeállításban járkál, Claudius pedig nagykabátja mellé örökre megmaradó bűnjelként nagy, szőrös kesztyűt kapott. A többiek harsány színektől tarka, enyhe eklektikával összeszedett ruhadarabokat, – stílusosan – norvég mintás kötött sálakat, sapkákat és pulóvereket viselnek.

Horváth Csaba Hamletje sokarcú figura, egyszer férfiasan kemény, kiszámíthatatlan és elhamarkodott, másszor gyáva, mélázó és ügyetlenkedő, van benne valami vadság és zsigeri erő. A szerepet a szöveggel egyetemben szinte koreográfiaként építi fel, játékát nem a kimondott szó (és annak jelentése), hanem a mozdulat irányítja, így alakítása a klasszikus színészi technikákat is idézőjelbe teszi. A szerepformálás meggyőző, nem válik kimódolttá, az állandó szerepjátszások ellenére is természetes marad. E lendület az előadás utolsó harmadára törik meg kissé, amikor Horváth érezhetően elfárad.

Az előadás az állóképek nyújtotta statikusság ellenére is lendületes, bár tény, hogy a nézőnek egy fokkal könnyebb dolga lenne, ha Claudius nagymonológja után tíz percre kinyújthatná lábait az előtérben. A színpad előterében két giccses állatszobor: egy róka és egy vakond, melyek Hamlet elmondása szerint őt és Claudiust jelképezik. A színpad szélén pedig cserepes virágokat láthatunk, melyek levelei marihuána-növényekre emlékeztetnek. Mindez nem is pusztán játék, hanem betépett, delíriumos álom lenne? Végül is mindegy: Hamlet a magasba emelkedik, a többi pedig néma csend. Jöhet a norvég minta – egy sima, egy fordított.

 

KELEMEN ORSOLYA

 

NKA csak logo egyszines

1