Már ott megkezdhetnénk a párhuzamok elősorolását a mai kor és Calderóné között, hogy ez is, az is gazdasági recesszióval volt terhes – de tulajdonképpen Calderónról beszélni majdnem fölösleges a Kamra Az élet álom című előadása kapcsán. Kovács Dániel rendező és Várady Zsuzsa dramaturg ugyanis csaknem a felismerhetetlenségig átstilizálták a spanyol barokk szerző azonos című költői mívű, bölcseleti hangoltságú szövegét. Az alkotók a forgalomban lévő fordítások közül ahhoz a nyershez nyúltak, mely Mester Yvonne munkája, s amely Térey János nagyjából öt éve készült fordításához szolgáltatott alapot.

A terjedelmileg megkurtított, nyelvileg lecsupaszított Kovács–Várady-féle Calderón természetesen veszít a réven: az eredeti darab transzcendens többlettónusát, a barokkos terjengéssel előadott történet komplexitását, a nagy ívű színészi alakítások lehetőségét. A vámon viszont – a kissé tán szakállas, de kétségkívül örök érvényű alapmetafora, a remekül kimunkált dramaturgiai szerkezet, a nagyszerű konfliktusok és helyzetek megtartása mellett – magát az előadást nyeri meg, amelynek éppen ilyen szövegre van szüksége ahhoz, hogy így beszéljen a korról, amelyben élünk: amelynek értékrelativizmusát Kovács Dániel végzős rendezőhallgató világosan látja. A kamrabeli előadás mondanivalója tehát voltaképpen (az) életérzés: a hogyan tovább, a miért így, a lehet-e (lehetett volna-e) másképp kérdéseire való válaszadási kényszer leképeződése.

 

10-12_kamra - azeletalom 261
Takátsy Péter és Pelsőczy Réka


Kovács Dániel életérzés-előadása akkor a legjobb, amikor saját generációs problémáiról-dilemmáiról – fiatal, induló életek fix pontokat nélkülöző útkereséséről – beszél. (És csak hajszálnyival gyengébb, amikor – kevésbé fiatal, beérkezett életek keserűségéről szólva – az általános érvényűség igényével lép fel.) A rendező tervezte látvány sem szűkölködik a nemzedéki relikviákban, diszkógömbtől kezdve papírtrombitán át a Star Wars Darth Vaderének maszkjáig, miközben a díszlet mintha a textusból kigyomlált barokk szélsőségességből és monumentalitásból adna vissza valamit: a gyakran csupán az előszínpadra redukált, de mélységében meg-megnyíló játéktér hol óriássá növeli, hol törpévé töpöríti a játszókat. Kovács Dániel szellemesen, horribilis színpadtechnika nélkül oldja meg a gyakori és kardinális színváltásokat is: a zöldesbarna filccel beborított fehér plasztikfotelok, hátukon műanyagkatonákkal – a lengyel hegyvidék; a zöldesbarna filcszőnyegek, hátukon fehér plasztikfotelokkal – a királyi trónterem.

A hangsúlyozottan művi tér ellehetetlenít szinte mindenféle illúziókeltést, érzelmi azonosulást; ezt a koncepcionális vonalat vastagítja, hogy a produkció elején a Rosaurát játszó Jordán Adél bejelenti az előadás szerzőjét és címét, illetve a játék közben rendre értesülünk arról is, éppen hányadik felvonásánál tart Calderón darabja. Eközben a Benedek Mari tervezte papírkorona-művirágkoszorú, paplan-hózentróger viseletek szinte kérkednek jelmez voltukkal: az egyébként sima arcú vezetők például státusszimbolikus álszakállt kapnak, jelezve: senki sem (szükségszerűen) az, ami – hanem az, aminek látszik. A tőlünk, nézőktől villanypásztorral elválasztott cselekmény résztvevői szereplők,akik mintha terráriumban játszanának (kettős áttétként a darabértelmezésben: ahogyan Segismundót elzárták és figyelik a többiek, úgy figyeljük őket lakat alatt mi magunk), de a magunkra ismerés lassú izgalma felszámolja a távolságot, feloldja a hűvösséget, és magával ragad, a komikumot a tragikummal elegyítve.

Ha helyenként túl sok is az eltartásból, iróniából, alulstilizálásból – az egyébként termékeny, öncélúvá ritkán váló forma sokszor akkor is kizárja a nézőt, amikor éppen be kellene szippantania –, az előadás szerencséje, hogy a Kamra intim terében a színészi erő brutális erővel üt át a rivaldán. Kovács Dániel a Katona társulatával olyan együttest kapott, amely képes (a rendezői szándékot megvalósítva) jelen idejűvé, tétre menővé tenni azt, ami a színpadon zajlik – még ha a szereplők elsősorban karakteralkotásra, nem pedig íves szerepformálásra kapnak is lehetőséget. A legnehezebb helyzetbe Pelsőczy Réka Estrellája és Takátsy Péter Astolfója került: az ő szerepük a húzások-szövegmódosítások miatt egyrészt kisebb súllyal esik a latba az előadás szövetében, másrészt szinte skiccek maradtak az eljátszandó alakok. Pelsőczy egy páva eleganciájával jár-kel, s miközben méltóságot kölcsönöz a hercegnőnek, minden megszólalása fanyarságot áraszt. Takátsy érzékletesen játssza el a hatalomittas-hatalomszomjas, karrierjét nagy tudatossággal építő politikus herceget, diavetítős családfa-prezentációja remek rendezői ötlet, nagyszerű színészi magánszám. Clarín egyszerre kamaszosan szeleburdi és titokzatosan elegáns clown Mészáros Béla mindvégig ízléses alakításában. Jordán Adél Rosaurája szemléletesen ironikus rajzolat a szerelem mindenek fölötti hatalmáról.

 

10-12_kamra - azeletalom 22
Elek Ferenc, Jordán Adél és Mészáros Béla (fotó: Szkárossy Zsuzsa)


A darab három központi figuráját, Basiliót, Clotaldót és Segismundót játszó Lengyel Ferenc, Elek Ferenc és Keresztes Tamás alakítását igazi csúcsteljesítménynek érzem. A képi világ mesés csináltsága és a karakterek emberi – apai, nevelő, gyermeki – tragédiái között izgalmas, termékeny feszültség náluk generálódik igazán. Lengyel alakítása a népéért bármit, akár tulajdon fiát föláldozni képes felelős vezető eszményképét a családjáért bármit föláldozni képes apa eszményképével ütközteti. Folytonos hezitálása uralkodói impotenciához vezet, és éppen ezt, a folytonos cselekvések mögötti valódi cselekvőképtelenséget mutatja fel egészen plasztikusan Basilio alakjában. Az agg nevelő, Clotaldo szerepében Elek Ferenc „kinn is vagyok, benn is vagyok” figurát játszik. Agg volta nem életkorában, hanem hatalmas tapasztalatában-tudásában rejlik. Elek olyan embert summáz, aki az évek során megtanulta a hallgatás bölcsességét, elsajátította a háttérbe húzódás képességét, így ha benne van is a nagyok játékában, mégis képes ugyanabban az időben kívülről is látni és láttatni. Keresztes Tamás katalizált felnövekedés-történetet játszik el Segismundóként. A fogolyból szabad létezővé válás euforikus kétségbeesése, az elnyomottból elnyomóvá válás megrendítő mámora egyszerre jelenik meg a Keresztes játszotta hercegben, miközben az alakítás a bosszúszomjas állatból a bosszút érvek és érdekek alapján elfojtani képes emberré, végtére is szalonképes uralkodóvá formálódás ívét képezi le. Mely szalonképesség, persze, korántsem jelent tisztánlátást, legfeljebb annak látszatát.

 

MARKÓ RÓBERT

 

NKA csak logo egyszines

1