A pap arról prédikál, hogyan értelmezhető a mű, az állami gondozásból kiadott gyermek története. Mi több: elemzi a tűz motívumát, amely keretként nyitja és zárja az elbeszélteket. Ekkor rugaszkodik legmesszebbre az a textus, amely az Árvácska, Móricz Zsigmond kisregénye nyomán kínál színpadi változatot. Mintha tanórán lennénk, nem pedig előadáson. Jóllehet a Karinthy Színházban foglalunk helyet (amelynek produkciójához – hirdeti a színlap – feldolgozó drámafoglalkozás is igényelhető), valóban sok minden emlékeztet iskolai szituációra, tanulmányi feladatra, önképzőköri ambícióra. Nem véletlenül. Hiszen a Nemes Nagy Ágnes Humán Szakközépiskola diákjai játszanak, a színészmesterség-tanáruk rendezésében. Vajon kapnak-e érdemjegyet szereplésükre?
Mindenesetre e színjáték bizonyos szemszögből olyan, amilyen egy vizsgaelőadás szokott lenni. Amikor a tanár arra ügyel, hogy minden növendéke megmutathassa, mire képes. Nincs tehát abszolút főszereplő, nem egyvalaki játssza Árvácskát, hanem váltogatva a lányok, a férfiszerepek is arányosan megoszlanak. Tudjuk, a szükségből lehet erényt faragni. A pedagógiai szükségből is. Úgy tetszik, mintha tartalom és stílus egyaránt sarkallta volna e megoldást. Mintha a közösségi-osztályközösségi színjátszás egy közösségi magatartás jellemzésére született volna. S mintha az egyénített jellemábrázolást eleve kerülnék, inkább típusokra cserélnék. Tiszteletre méltó szándékkal Vidovszky György megannyi előadást hozott létre iskolás-középiskolás korú szereplőkkel, legtöbbet a Vörösmarty Mihály Gimnázium növendékeivel. Ifjonti produkcióiból sorozatnyit láthatott a közönség a Bárka Színház égisze alatt, de dolgozott a Kolibri Színházban is. Másodszor fogadta be a kelenföldi „nemes-sulisokat” a Karinthy Színház, nyilvánvalóan az igazgató, e szakközépiskolában szintén oktató Karinthy Márton jóvoltából. Vidovszky György ezúttal olyan előadást hozott létre, amelynek megvolt az előzménye a diákszínjátszó mezőnyben, s az elismerése is – a 2006-os Árvácska kapott arany minősítést, nívódíjat, fődíjat. De ezeken az amatőr fesztiválokon másfajta igénnyel született játékok szerepelnek. Nem csoda, hogy a budai magánszínház törzsközönsége – hallani a tanakodást a ruhatárban, a villamosmegállóban – meghökken.
De legyen ez a publikum baja. (Vagy mégsem?) Tegyük mérlegre tulajdon mércéje szerint az előadást. Senki sem kívánja számon kérni a Móricz-mű teljességét. Hiszen szemmel láthatóan csak az emblematikus helyzetek megidézésére vállalkoztak, amelyek felmutatják Állami Árvácska „szenvedés- történetét”, megveretését, megkínzatását, zaklatását gyereklány mivoltában, mindennemű testi-lelki gyötörtetését. E szemszögből csak a krisztusi szenvedés megidézése túlzó, hiszen távoli a rokonság e gyermek szinte öntudatlanul tűrt fájdalma és az istenfia megváltásért vállalt passiója között.
Nyersfa asztallal s ülőalkalmatosságokkal rendezik be a színteret, ahol a – zsoltároknak nevezett részekbe tagolódó – jelenetek megelevenednek. Kórusműveket előadó koncerthez öltöztek a szereplők, bár az ilyen alkalmat „túlöltözték”. Kivált a leányoknak a hosszú estélyikhez viselt, csillogó strassz-ékszerei utalnak arra, hogy e kar a „felső tízezert” is képviseli. Ami sem az eredeti történethez, sem napjainkbeli tartalmához nem illeszkedik pontosan: nem kell ahhoz a társadalmi elithez tartozni, hogy előítéleteket tápláljanak, kirekesztő magatartást tanúsítsanak. A küllemük inkább azt sejteti, hogy a színjáték egységes látványa érdekében választottak elegáns viseleteket. Annak idején, amikor az amatőr színpadok sűrűn mutattak be úgynevezett oratorikus, szerkesztett irodalmi műsorokat, leggyakrabban fekete garbóban szavaltak, később a farmer lett az „egyenruhája” a fellépőknek, időközben a fehér inges változatok is lejátszottak. Alighanem a díszlet- és jelmeztervező Gadus Erika kereste az új trendet, amely néhány kiegészítővel, kellékkel – például kottatartó mappával, állatokat formázó álarcokkal – a játékhoz alkalmazkodni képes.
Végtelenül puritán a verbális anyag. Tömörségét nem lazítják fel, éppen hogy nyomatékosítják az olyan részekkel, amelyekben meg-megismétlik a szavakat, mondatokat. A szavalókórusok csak jottányira esnek a vokális kórusoktól, a gondolatritmusok a zenei ritmustól. Jellegzetes példája ennek a legelső zsoltár, amelyben az „állami” szót addig-addig hajtogatják, amíg a jelentése felbomlik, már-már úgy hallani: áll-ami-áll. Az ironikus szándék világos, a tartalom viszont megbicsaklik, sajátos asszociációt kelt – zenei élményt alig-alig.
Ez áll annak a zenei matériának az egyik pólusán, amellyel Pap Gábor, a szakközépiskolások kreatív zenetanára szolgálja a színielőadást. De nemcsak kortárs, repetitív kompozíciók ízlését hozza a (Gyevi-Bíró Eszter koreografálta) szereplőmozgatásban is erősen ritmikus színjátékba, hanem a másik póluson a népzene világát is. Amihez nem keveset ad cimbalmán Egervári Márton. És nem érheti szó a „ház elejét” sem, vagyis a fiatal – színész II. képesítésre törekvő – növendékeket, akik odaadóan végzik a megszólaltatás feladatát.
Számos pozitív jelző illetheti jogosan a tizenéves szereplőgárdát. Pontosak, fegyelmezettek, lelkiismeretesek, kollegiálisan figyelmesek. E tekintetben akár hivatásos színházaknak is példaadóak. Ez dicséri a tanári-rendezői munkát, ha úgy tetszik: a betanítást is. De mert nem iskolában, hanem színházban vagyunk, számba kell vennünk egy alapvető hiányt. A színjáték megannyi drámai helyzetet tartalmaz. Kell-e annál felkavaróbb, hogy egy kislányt minduntalan megszégyenítenek, megvesszőznek, parázzsal égetnek, erőszakoskodnak vele? Még sincsenek igazán megrendítő pillanatok.
A szimbólumokra aspiráló megjelenítés eleve távolságot tart. Erős egyéniségnek, a tehetségét gyakorlottan működtető színésznek kell annak lennie, aki képes áthatolni a kötelező visszafogottság kemény burkán. Aki jelenlétének intenzitásával pótolni tudja azokat az árnyalatokat, amelyeket egy jelzésekre szorítkozó játék száműz. Ez pedig nem várható el diákszínjátszóktól, akiknek nem lehet még olyan érett személyiségük, hogy sugárzásuk, minden lelki moccanásuk érzékelhető legyen a színpadon. Nagyon jó lett volna pedig „felfedezni” egyiküket-másikukat, megjegyezni arcukat mindaddig, amikor majd valóban a színészpályára lépnek. Ám a közönségtől sem várható el, hogy egy jó osztályátlag kedvéért lemondjon az érzelemgazdagságról, fájdalmak és indulatok élményéről. Ez az Árvácska-színiváltozat voltaképp hidegen hagy.
BOGÁCSI ERZSÉBET
