Próbáld egyetlen képben megfogalmazni, mi jut eszedbe, ha egy mai diákra gondolsz, és ezt mutasd is meg nekünk!” Így szólt az egyik feladat, amit a Tizenegy trikó című dráma feldolgozása kapcsán a budafoki Budai Nagy Antal Gimnázium 10. osztályos (vagyis tizenhat éves) tanulói kaptak. A feladat „megoldásaként” a lány – ahogy ez a háromórás foglalkozás alatt egyértelműen kiderült, az osztály egyik hangadója – magába roskadva, a cipőjét bámulva állt, a kezében egy képzeletbeli szipus zacskót szorongatva. A többiek pedig egyetértően bólogattak.

A Tizenegy trikó főszereplője, a Gombita Róbert alakította fiú ugyanígy, a cipőjét bámulva, a saját világába zárkózva, egyetlen szó nélkül álldogálja végig a darab első három jelenetét. Azzal a különbséggel, hogy először csak a saját öklét szorongatja, olyan erővel, hogy kifehérednek az ujjpercei, a harmadik jelenetben viszont már egy reklámszatyrot, amiben egy kés van. Ezzel hasogatott össze – legalábbis az iskola igazgatója szerint – előbb egy értelmező szótárt, aztán az egyik osztálytársnője iskolai egyenruháját, és ezzel öli meg később az őt számon kérő tanárt is.

Edward Bond darabja eredetileg is iskolaszínházi célokra íródott, a színházi nevelés egyik fellegvárának számító birminghami Big Brum TIE Company részére, akikkel már hosszabb ideje dolgozik együtt. A szerző (akinek hazai színpadon legutóbb három egyfelvonásosát láthattuk a Katona József Színház Kamrájában, Kétezerhetvenhét címmel) most nálunk is végignézhette, hogyan működik a darab a magyar diákközönség előtt. A Tizenegy trikó az iskolai erőszak és általában az agresszió kérdését járja körül. Két, egymástól időben és térben jól elkülönülő részre oszlik. Az első, ahogy arról már szó esett, egy angol iskolában játszódik, a második egy meg nem nevezett háborúban. Egyetlen közös szereplőjük a fiú, akit az iskolai gyilkosság után jó pár évvel, már a börtönbüntetése után látunk viszont a hadszíntéren. Itt már más szabályok érvényesek. A feljebbvalója ölni tanítja, és ő – a háború törvényei szerint most már legálisan − újra ölni fog. Hiába könyörög az életéért egy a főszereplő számára ismeretlen nyelven az áldozat (akit ugyanaz a Nyári Arnold játszik, aki az első részben a tanárt alakította), hiába mutatja a bizonyítékot: azt a bizonyos tizenegyedik fehér trikót, ami nem kerülhetett a többiek kapitulációját jelző tíz másik mellé, mert viselője elaludt a toronyban. Míg a darab első részében a fiú egyáltalán nem beszél, nem válaszol a tanár – egyre rosszabbul feltett, a tényleges párbeszédet egyre inkább kizáró – kérdéseire; a második részben beszél ugyan, de ugyanúgy nem akarja meghallani, hogy mit beszélnek hozzá, és már csak a gyilkosság után kérdezgeti a halott katona bajtársát, hogy mit is jelenthettek az érthetetlen mondatok. Tényleges, kétoldalú kommunikáció tehát egyik esetben sem jön létre.

 


A Tizenegy trikó jól reprezentálja mindazt, amit Edward Bond a kétnapos programsorozat keretében a dráma mibenlétéről szóló előadásában elmondott. A kritikus pillanatot állítja a nézők elé, azt a kritikus pillanatot, amikor az egzisztenciális én és a társadalmi én ütközése, összeegyeztethetetlensége robbanáshoz vezet. Teszi mindezt úgy, hogy az okokról, a robbanáshoz vezető folyamatról keveset beszél. A fiú indítékairól például semmi konkrétumot nem tudunk meg. A családi hátterére a tanár egyetlen mondata utal, abból is csak annyi derül ki, hogy az anyja valamiért nehéz eset. Inkább csak a tanár énközpontú monológjából, az iskolatársnő elejtett mondataiból és Gombita Róbert némán is pontosan közvetített indulataiból következtethetünk arra, hogy a hideg-rideg szabályrendszer, az emberi mivoltát semmibe vevő családi-iskolai-társadalmi környezet ellen lázad, amikor ennek jelképeit: a könyvet és az iskolai egyenruhát, majd végül a tanárt megtámadja. A második részben először elfogadja a (háborús) társadalmi szabályrendszert, aztán a darab végén visszatalálni látszik egzisztenciális énjéhez, és eljut a megértés, a párbeszéd vágyáig. A megírás céljának és Edward Bond drámaelméletének egyenes következményeként a darab tandrámai jellege tagadhatatlan. Ez elsősorban a lecsupaszított helyzetekben, az ábrázolt világ sterilitásában mutatkozik meg. Ugyanakkor azzal, hogy az okozatot mutatja fel, az okokra pedig legfeljebb halványan és elvétve utal, szerencsésen elkerüli a rossz értelemben vett didaxis csapdáját. Ezt bizonyítja az is, hogy ugyanaznap, a felnőtt közönségnek megszakítások nélkül játszották el a darabot, és így is érvényes színházi előadásként működött.

A háromórás iskolaszínházi program során indításként a szabályok, törvények mibenlétéről kezdeményeztek beszélgetést a foglalkozás vezetői, Bethlenfalvy Ádám és Hajós Zsuzsa. Majd az első jelenet után az iskolai egyenruháról és általában az öltözködésről mint jelrendszerről esett szó. Kezdetben a gyerekek nehezen kapcsolódtak be a közös gondolkodásba, és csak néhányan voltak hajlandóak megszólalni, de később, főleg a kisebb csoportokban folyó munkában már szívesebben és aktívabban részt vettek. Az első, iskolai rész végén két csoportra oszlott a társaság, az egyik arra a kérdésre próbált válaszolni, hogy az igazgató miért nem mozdult az iskola kapujából, miért nem menekült el még akkor sem a fiú elől, amikor már egyértelmű volt, hogy ezzel veszélynek teszi ki magát. A másik társaság pedig a fiú motivációit próbálta felfejteni, amikor arra a kérdésre keresték a választ, hogy a gyilkosság után miért dobta be az iskola kapuján a kést. Ahogy a kérdésekből is látszik, azokra nem adható egymondatos, egyszerű válasz, és nem is a legkézenfekvőbb problémákra irányulnak. De éppen ezért alkalmasak arra, hogy több szempontot, többféle megközelítési lehetőséget előhívjanak. Az egyben eljátszott második rész után ismét kisebb csoportokra oszlottak a gyerekek, és többek között arra a kérdésre próbáltak választ keresni, hogy más megítélés alá vonható-e ez a második gyilkosság, mint az első, tanult-e valamit a főszereplő abból, vagy ugyanazt követi el újra, és változik-e a darab végére vagy sem. Végül néhány fogalmat próbáltak értelmezni, többek között a bevezetőben említettet is: hogy mit jelent számukra, ma, diáknak lenni.

A nevelés mellett azonban a színház sem szorult háttérbe. Bethlenfalvy Ádám rendezése (ő egyben a darab fordítója is) az egyes szituációk, jelenetek pontos, átgondolt kidolgozására helyezte a hangsúlyt. Nyári Arnold tanára alapvetően nem rosszindulatú, de értetlen és érzéketlen, képtelen arra, hogy kilépjen a saját szempontrendszere korlátai közül. A hadifogoly szerepében éppen a másik, álmodozó, érzékeny arcát mutathatja meg. Gombita Róbert az első rész kifejező némajátéka után a másodikban hitelesen válik gép módjára ölő katonából tépelődő emberré. Bagaméry Orsolya kétségbeesett rémülete, ahogy az összevagdosott kabátját mutatja a tanárnak, hogy mit fog szólni ehhez az anyja, sokat elárul arról a közegről, ahol az általa alakított lány él. Ötletes a díszlet is. A két, félbevágott henger a rákasírozott könyvlapokkal néhány mozdulattal átalakítható, és így hol iskolává, hol kapuvá, hol toronnyá, hol lövészárokká válik.

Ahogy az a szünetben kiderült, ez az osztály nem először vett részt iskolaszínházi foglalkozáson, de a tavalyihoz képest szinte egyöntetűen jobbnak, érdekesebbnek ítélték ezt az alkalmat. És tegyük hozzá: sajnos időszerűnek is, hiszen alig egy héttel voltunk a pécsi egyetemi gyilkosság után. Egy ilyen színházi nevelési foglalkozás pedagógiai hatása nehezen mérhető, de úgy tűnt, a gyerekekben elindult egy a látottakat értelmező-értékelő „kiforrási” folyamat, amihez még sokat hozzátehet, ha – ahogy erre a kísérő tanárok utaltak is – az iskolában tovább folytatják a darabbeli történetből olyannyira hiányzó beszélgetést.

 

TURBULY LILLA

 

NKA csak logo egyszines

1