Van két meglehetősen súlyos kérdéskör. Az egyik az újszülött egoizmusának átváltozása felnőtt altruizmussá. A másik a dráma és a színház közötti különbség. Nagyon nehéz ezeket egyszerűen megmagyarázni. Ezek az újszülött életének korai szakaszával összefüggő kérdések különösen ahhoz kapcsolódnak, ahogy az én megteremti saját énjét. Tehát a különbség az én eredetében, és ennek az eredetnek a hosszan tartó hatásában található meg. De a legtöbb ember olyan választ szeretne kapni, ami expliciten a színházról és a drámáról szól.

A különbség nem a tárgyban vagy hangsúlyokban keresendő, ezek következmények, nem okok. Az egyik egyértelmű különbség a kettő közt az, hogy a színház megfutamodás, míg a dráma keresés; mindkettő mással okoz elégedettséget. A színház két módon hozható összefüggésbe az eszképizmussal. Az egyik a szórakoztatásba menekülés. Egy időre megfeledkezel önmagadról és problémáidról. Az „entertainment” kifejezése eredetileg valakinek a befogadását jelentette, etetését, beengedését az otthonba és szórakoztatását. A „szórakoztató” ilyen értelemben menedéket ad. Valaki tesz érted valamit. Könnyít a terheiden. A probléma a következő: ha egy lángoló házban vagy, akkor menekülni akarsz, és nem szórakoztatásra vágysz – ki kell jutnod, nem pedig befogadásra törekedned. A szórakoztatás olyan, mintha egy lángoló házban pirítóst készítenénk. Ha nincsenek problémáid, akkor nincs szükséged szórakoztatásra, önmagadat szórakoztatod. De zavaros időkben téged is érintenek a kor problémái, és bárhova mehetsz, nem menekülsz előlük.

 

16-18_bond_nagy03
Bethlenfalvy Ádám és Edward Bond (fotó: Bugár Máté)


A színház külső megoldásokat kínál. Összetalálkozol a megfelelő emberrel, vagyont örökölsz. A megoldás rajtad kívül van, valami, amit kapsz, vagy valamilyen módon megszerzel. A megoldást nem kaphatod meg erőfeszítés nélkül, mert akkor nem lenne történet. Néha különösen nagy erőfeszítés kell a megoldás megszerzéséért. A horrortörténetek közismert formái a színháznak és a filmnek. Egy rémálomban elbújsz, vagy futsz a szörny elől. A színházban elszöksz és ez a megoldás. A szörnyet megölhetik, vagy egyszerűen eltűnhet. A szórakozás könnyen droggá válhat, hiszen ha elszöksz, akkor újra és újra meg kell erősítened magadban, hogy a veszély elhárult – hiszen nem romboltad le a forrását, csak elszöktél előle.

Minden horrortörténetben benne van a rém visszajövetelének lehetősége. A szórakoztatás egy pótcselekvés – tulajdonképpen úgy csinálsz, mintha valaki más lennél, valaki, akinek megoldásai vannak, és nem problémái. Általában tömegeket szoktak szórakoztatni – a nézők veled együtt nevetnek vagy sóhajtanak, és ebből érzed, hogy egy oldalon álltok. Beleolvadsz a tömegbe – ez is egy módja önmagunk elvesztésének. Paradox módon valójában nem szórakoztathatnak bennünket, mert a szórakoztatás ideje alatt boldog idegenekké változunk. Mindenki érzi ennek a veszélyét, ez az áldozati bohóc néma vigyorának fenyegetése. Amikor a bohóc megfordul, látjuk, hogy igazából kísértet. Mindig bosszúból áldozunk fel valakit, és a bosszú köre soha nem zárul be. A szórakoztatás küszöbén ez áll: amikor belépsz a színházba, feledkezz meg önmagadról, hagyd kinn a problémáidat. A horrorral való szórakoztatás másmilyennek tűnhet. Talán elrejtheted a valós problémáidat az üldözés és menekülés melodramatikus problémái mögé. Furán kapcsolódik ez Arisztotelész tragédia-meghatározásához: félelem és önsajnálat. Másrészt olyan, mint amikor játszunk, belépünk a horror-szórakoztatás színhelyére, tudva, hogy az nem valóságos. És ezután a megmenekülés okozta megkönnyebbülés beleolvad a valódi problémáinkkal kapcsolatos érzéseinkbe.

A színház azt igényli, hogy amikor a nézők odamennek, feledkezzenek meg önmagukról, hogy énjüket hagyják az épületen kívül. A drámához oda kell tenniük magukat a nézőknek. A saját darabjukat – az életük színjátékát – kell a drámához hozni. Mondhatnánk azt is, hogy a dráma erre kényszeríti őket. A színház privát problémákkal foglalkozik, amiknek privát megoldásaik vannak. A dráma által vizsgált problémák másmilyenek. Ezek összekapcsolják az egyénit és a társadalmit. Ezért nem felejtheti kinn magát az épület előtt a közönség – megfeledkezhetünk önmagunkról, de társadalmunk elől nincs menekvés. A dráma a történelemből és nem önéletrajzokból vesz problémákat. Ennek okait az emberi „én” kialakulása környékén kell keresnünk. Az én a korai újszülött szakaszban jön létre, és alakulását két dolog befolyásolja: a szubjektív én és az a hely, ahol azt hiszi, hogy megtalálja önmagát. Eleinte ez különbözik a gyerekként vagy felnőttként megélt tapasztalatoktól. Ezekben az életkorokban az én ismeri a helyzetének tárgyi valóságát. Az újszülött ezt nem ismeri, és összekeveri magát azzal a hellyel, ahol van. Ennek következményeként úgy veszi, hogy felelős azért is, ami körülötte van – a körülmények okozta viszontagságait és a saját fájdalmait és örömeit egy lény különböző aspektusaiként éli meg. Úgy tudnám ezt összefoglalni, hogy a korai újszülött korban az ontológiai megelőzi az egzisztenciálisat. A felnőttkorban ez éppen ellenkezőleg működik. Az én a tárgyi valóság megkülönböztetésének, önmagától szétválasztásának folyamatában jön létre. Mielőtt ez megtörténne, nincs megkülönböztetés képzelet és tárgyi valóság között, hiszen az elő-én számára nem létezik különálló tárgyi valóság. Amikor a szétválasztás megtörténik, akkor visszamenőleg a képzelet válik az első valósággá – az ontológiai autonómia valóságává. Az én alakulásának későbbi elágazásaihoz érve a képzelet igyekszik ennek az első valóságnak a struktúráihoz visszatérni, mert az akkori viszonylatokban az én autonóm volt, ő és a valóság egyként létezett. Ez a letisztult szabadság, és ennek a keresése alapvető emberi igény. Ez az igény az én alapja, és erre épül a tudatunk is. A film fogalmait használva, ez a vászon, amire minden mást vetítünk. De ennek természetesen ára van. Az eredeti én egy monád, a valóság egysége, és ez teljes szabadságot és felelős autonómiát jelent. De a monádon, az univerzumon belül ott van a fájdalom – ezt a moralitás struktúrájában nevezhetnénk gonoszságnak is. Ez minden istenséget magyarázó teológiai vitának is az alapja: miként létezhet egy mindenható, mindentudó isten mellett a gonosz? Erre a kérdésre nem lehet magyarázatot adni, ha létezik egy mindent-megelőző teremtő. De az énnek nincs mindent-megelőző teremtője. Az én megteremtése a tudatunk cselekedete. Később, amikor azt gondolom, hogy nem gondolkozom, akkor az agyam helyettem is gondolkodik; azt gondolom, hogy az agyamat gondolkodásra használom. Az, hogy ez ideggyógyászatilag lehetséges-e, teljesen mellékes. Ez a tudatossággal kapcsolatos. Amikor sírok, akkor én sírok, és nem a szemem sír helyettem. A sírásom fájdalmát én érzem, nem az agyam érzi helyettem. Magamnak mondom, hogy sírnom kell, az elmém nem mondhatja meg nekem, ugyanúgy, ahogy a fájdalom sem tud sikoltani a saját fájdalmától. Ezért van a dráma. Az emberi én rendelkezik képzelettel, amelyet eszközként használva valóságot teremt a semmiből, létrehozva ezzel a képzelet logikáját; ez aztán az emberi valóság szükségszerűségévé válik, amikor a tudat megtanulta, hogy létezik más, tárgyi valóság. A társadalmi események emberi értelmét az első valóság, a tárgyi, konkrét képzelet strukturálja. Ez a tárgyi képzelet az ön-tudatosság szinonimája. Ha ezt elveszíteném, akkor nem lehetnék az énem tudatában, így nem lennének morális szempontjaim. (A génjeim rabja lennék.) Végső soron a tudatom felelőssége a tudatosságom. Ez a belső kapcsolatrendszer okozza a teljes külső kapcsolatrendszert – és ez az oka az igazságosság és a dráma, valamint történelmileg az ideológiák iránti emberi szükségletnek. A dráma az, amikor az emberi képzelet behatol a tárgyi valóságba.

Ezt alaposan meg kell értenünk. Bizonyos értelemben semmi sem valósabb a képzeletnél. De ontológiai szempontból vizsgálva, a képzelet az emberségünk alapjait képezi, és ha létezik emberi valóság, akkor a képzelet valós – hiszen az emberség logikájának egyik eleme. A másik elem a tárgyi valóság – aminek megvannak a saját törvényei, meghatározottságai, olyan módon, amely az újszülött „tárgyi” valóságában nem létezett. Ott a valóság a komédia és a tragédia (élvezet és fájdalom) színtere volt. A felnőttek a komédiát keresik, afelé mennek. Visszahúzódunk a tragédiától. Az újszülött esetében ez másképp van. A fájdalom – a tragédia – az, amire megoldást kell találnia, hiszen ez a fájdalom az övé, és nem egy idegen szörny okozza. Teológiailag ez a szenvedő Istennek felelne meg. Ezért van az, hogy a keresztény teológia szerint Istennek meg kell ölnie saját fiát (és a hívőknek ennek a folyamatos ismételgetésével kell együtt élniük). Ezért téved Hegel, amikor azt állítja, hogy Kreónnak és Antigonénak egyaránt igaza van. A moralitás az újszülött eredetű, a politika egzisztenciális. De az újszülött nem válhat le önmagáról, amikor felfedezi a tárgyi valóságot. Az énnek egyben, egészben kell maradnia, hogy az emberség színterévé válhasson. Így az emberség nem létezhet a tragédia nélkül. Azzal, ha ezt komédiával vagy szórakoztatással pótoljuk, saját énünket korrumpáljuk, degeneráljuk. Gyakran teszik ezt társadalmi szinten (degenerált ideológiákkal) politikai bosszútól hajtva.

Ha ezt alaposan átgondoltuk, akkor érdemes egyszerűen is kifejteni. Hiszen ez az én és a hozzám tartozó társadalom drámája. A dráma ennek a viszonynak a logikája. Amikor az újszülött ént teremt, akkor nem teremt egót – nincs mivel kapcsolatban egoistának lennie –, viszont megteremti emberségét. Az ontológiai én alapjaiban ott van az, amit a filozófusok „a másiknak” hívnak, más emberek. A monádban nem lehet másféle struktúra. Ez olyan, mintha az én-t le kellene szakítani erről a másikról, az összes emberről, hogy önmaga lehessen, amikor felismeri a tárgyi valóságot. Nem úgy van, ahogy a mítoszok mondják, hogy egykor, a mitikus én egyszerre volt nő és férfi. A másság érzete, ami folyamatosan kísért bennünket, abból adódik, hogy valaha mi voltunk a teljes emberiség, és hogy az emberség az én alapmintázatának része: ahhoz, hogy magunk legyünk, másiknak is kell lennünk. Ezért tudjuk a képzeletünk segítségével „intuitíve” kiolvasni mások gondolatait. Azért tudjuk a másikat olvasni, mert magunkat olvassuk. Mondhatnánk azt is, hogy minden nem képzelt valóság a valóságalap, és az én alapja a közösség. Ez az ontológiai, morális én. De ez az én már nem létezhet autonóm módon a saját univerzumában (a monádéban), hanem egy közömbös univerzumban, a történelemben létezik, és egy igazságtalan társadalomban, amelynek igazságtalan struktúrái képezik le azt, ami valaha a természetes emberség volt. De mivel történelemben és nem természetben élünk, ahhoz, hogy emberként létezhessünk, szükségünk van drámára. Dráma nélkül nincs igazságosság. És mivel paradox módon az igazságosságra emberek közötti viszonyokban van szükség – és a tökéletes igazságosságnak a betartatása vagy zsarnoksággal vagy tudományimádattal járna –, szükségünk van a drámára, hogy megosszuk egymással emberségünket abban a térben, ahol élünk és alakítjuk létünket. Ezért a dráma kutatás. Annak a helynek a keresése, amelyben megvalósítjuk önmagunkat. A másokkal közös emberi létezés iránti szükségletünket. Ha nem oszthatom meg másokkal az emberségem, akkor magamnak sem tarthatom meg. Íme, egy egyszerű kérdés: az, amit találok, elégedetté tesz-e úgy, ahogy van, vagy nekem kell-e magamat elégedetté tennem vele. Mintha feltehetnénk azt a kérdést, hogy egy nyári napon vajon a fagylalt örül, vagy én, amikor megeszem. De ha az emberséget keresem, akkor a tárgy nem válik szét ilyen módon. Én és a másik egy vagyunk.

Igazságosságra törekszünk, mert a törvény nem tudja megadni nekünk. Nekünk kell létrehoznunk, mégpedig igazságtalan helyeken és helyzetekben. Ha igazságosságban élnénk, akkor nem lenne szükségünk törvényekre. Egyszerűen más emberekről szólna a szövegünk. Az igazságtalan helyzetekben várjuk az igazságosságot. Ezek a tragikus események a dráma témái. A tragikus szituációban a főszereplő definiálja magát: Antigoné saját emberségét választja. Intellektuálisan belátható, hogy nem dönthetne másképpen. Nem változtathat döntésén, és nem lehet érte bírálni sem. Ez azért van, mert a helyzet szélsőségessége világossá teszi, hogy mi a tét. Elképzelhetetlen (a képzelet valósága teszi elképzelhetetlenné), hogy megváltoztatja elhatározását. Ha így tenne, cserbenhagyná közönségét. A képzelet valóságalapjaiban ott vannak a más emberek, és így, amikor a dráma meghatározza a szituációt, azt nem csak Antigoné számára teszi, hanem a közönség minden egyes tagja számára is. Nem veszítik el magukat a tömegben, hanem közösséget találnak önmagukban – a felelősség pedig ontológiai, személyenként óriási, hiszen az emberi valóság iránti felelősségről van szó. Úgy alakultunk, hogy ezt viselni tudjuk. Jó volna, ha az emberi valóság tudna önmagáért beszélni. Nem tud – így esendő emberek beszélnek helyette.

A színház és a dráma közötti különbség egyértelmű – az egyik megfutamodás, a másik keresés. Színházban az én menekül önmaga elől, a drámában keresi magát. Ennek a gyakorlati következménye az, hogy a színház leleményeket, effekteket használ. Konvencionális történeteket mesél, amelyekben „meglepetések” vannak, de a történet maga gyógyítja be saját meglepetéseit. Tulajdonképpen arra használja a meglepetéseket, hogy biztosítsa hatalmát, bizonyítsa gyógyító képességét. A történet abból teremtődik, hogy valami eltörik, és a történések helyreállítják a törés előtti állapotot. A tragédia a végső koncentráció és egyszerűség a végletes összetettségben. A tragikus történetben összetörve maradnak a dolgok – a nézőknek kell kezdeniük valamit a darabokkal, muszáj tenniük valamit, mert a test néma szája beszélni kezd. Máshol ezt a világ gondjainak súlyával megterhelt első radikális ártatlanság visszatérésének nevezem. A terhek nélkül a radikális üres őrjöngéssé degenerálódott volna, a terhektől a nézők felelősséget vállalhatnak a világért. Ha ez nem így van – ha tévednék eme alapvetésekkel kapcsolatban –, akkor a jövőnk az evolúción múlik, és reménytelen a helyzetünk. Az evolúció egy tompa fegyver, egyfajta véres szórakoztatás. A dráma az egyetlen alternatívája az evolúciónak vagy az elhivatalosodásnak. Mert elmélyed az emberi tragédiáiban.

 

FORDÍTOTTA:

BETHLENFALVY ÁDÁM

 

NKA csak logo egyszines

1