17 évesen, egy budapesti kiállítása alkalmával találkoztam először Robert Capa fényképeivel. Igazi csillagóra volt. Az a kamaszfiú, aki a felfedezés elemi erejű örömével szívta magába a képeket, az olasz neorealizmusért és a 60-as–70-es évek olasz politikai filmjeiért lelkesedett. Rajongott azért a művészetért, amely leplezetlenül mondja ki a társadalmi-történelmi igazságot. Ő volt az a kamaszfiú, aki jóval később, midőn a Színház- és Filmművészeti Főiskola zenetermében néhány méternyire ültem Giuseppe De Santistól, a szívem mélyéből azt üzente nekem, hogy az ifjúság eszményei törhetetlenek.

Igen. Valóban. Törhetetlenek. Megéljük a magunk személyes történelmét. Budapest, 2010. A kezembe veszem Robert Capa könyvét, és azt gondolom: igen, legyenek bármilyenek is a társadalmi tapasztalatok, az ifjúság eszményei törhetetlenek maradnak. Talán azért is, mert van bátorságom magamban kimondani ezt a mondatot, bukkanok egy előttem eddig ismeretlen, vagy általam nem tudatosított Capa-fotóra.

Párizs, 1944. augusztus 25–26. A város német megszállás alóli felszabadulásának napja. A Győzelemé. A nagybetűvel írotté, amely lezárja a francia helyesírás és történelmi erkölcs szabályai szerint ugyancsak mindig nagybetűvel írandó Ellenállás egy szakaszát. Ez még az igazi ünnep. A történelmi misztériumjáték végkifejlete. Sorshordozó élet. Nem munkaszüneti nap. Még nem a Sakál napja. Robert Capa fényképén „egy francia partizánharcos De Gaulle beszédét hallgatja a város felszabadulásának napján”. Megrendítő arc. A nagy fotóművész léleklátó konzekvenciája. A partizán férfiarca elgyötört, kemény, mégis győztes tekintete maga lehetne az Ellenállás emlékműve. Ilyen arcot nem lehet „fölfedezni a tömegben”. Ez nem riporteri szemfülesség kérdése. Ezt az arcot, ezt az egyszerre mulandó és örök tekintetet csak olyan ember ismerhette fel, aki tisztában van a kortárs történelem tétjével, maga is teljes személyiségével jelen volt a fájdalmak és újrakezdések óráinál. A belső igazság világít át minden mulandó pillanatot, az világít át és meg minden látszólag efemer helyzetet Robert Capa lenyűgöző művészetében.

 

23_capa


A férfi, akire mindketten figyelnek, Charles De Gaulle. Ő vet majd számot több mint egy évtized történelmével, a hatalmi-katonai indolencia korával, a riadó napjaival, az egység éveivel, a haza üdvéért folytatott küzdelem fordulataival. Minden ellenkező látszat ellenére nem a történelemtudomány nyelvén teszi majd mindezt. „Egész életemre szóló határozott eszményképet alakítottam ki Franciaországról. Ezt érzéseim éppúgy sugallták, mint értelmem.” Az összefoglaló címlap szerint Háborús emlékiratok kezdődnek e két mondattal. Valójában a XX. századi világirodalom egyik legnagyobb, 708 oldalas drámája veszi kezdetét, amely hazáról szól és kötelességteljesítésről, szolgálatról és áldozathozatalról, vereségről és a hit általi felemelkedésről, gyászról és keserű győzelemről. A partizán, a Tábornok és a fotóművész együtt tanúskodnak a Győzelem napján az időtlen igazságok emberi erejéről. A katonain túli örök győzelemről.

Hogyan válhat a kreatív történelmi figyelem hősévé egy művészember? A Robert Capa néven világhírűvé vált Friedmann Endre, az eredetileg írónak készülő, majd a század egyik legnagyobb fotóművészévé lett budapesti, Városház utcai fiatalember életútjának, pályafutásának, személyiségének méltatását a most újra megjelent Kissé elmosódva című könyvéhez mellékelt rövid tanulmányok és a hátsó borító fülszövege magas színvonalon elvégzik. Az ott leírtakat kivonatolni szükségtelen. Mint ahogyan nem lehet a szó hagyományos értelmében összefoglalni a mű cselekményét sem, feltéve, ha szabatosan kívánjuk elvégezni ezt a munkát. Mert, ami elmondható mint a mű szinopszisa, az éppen a mű érdemi tartalmáról nem árul el semmit, amely nem más, mint Capa személyisége. A végső tartalom az ő szenvedélyes, offenzív életörömöt és küzdelmet egyaránt mélyen megélő értelmiségi lénye. „Ő maga a harc”, a szó hegeli értelmében.

1947-ben napvilágot látott műve eredetileg filmforgatókönyvnek készült. Később alakult át azzá a meghatározhatatlan műfajú, eleven, lüktető, szeretni való és szorongató alkotássá, amelyben önmagát, az ő háborúját és az ő Európáját mondja el, tárja fel, 1942 nyara és 1945 májusa között. „A legnagyobb pesti vagány történetei, több mint 100 saját fotóval” – ígéri a címlap. Az első szinten jogosan. Vannak jópofa történetek. Hatásos sztorik, amelyekről Capa is elismeri, hogy kissé kiszínezettek. „Ez olyan jó, hogy mától kezdve énvelem történt meg” – mondta egykoron a hasonló szociokulturális közegből származó Molnár Ferenc. Szellemesek és megragadóak a történetek, méltóan ahhoz az emberhez, akit barátai az egyik legnagyobb pesti mesélőnek tartottak. Az volt. A könyvből megítélhető. De nem csupán azért, mert lebilincselően adott elő, hanem mert értette és megmutatta a történetmesélés legősibb rétegét. Azt, hogy a tábortűznél ülő mesemondó ember egy egész közösség teljes emlékezetét őrizte, a hiedelmeket, a félelmeket, a közösség érzelmi mítoszait. Capa emlékezései száz és száz apró pillanatból, novellából és novellacsírából állnak össze, s hogy összeállnak, az már a tábortűzi mesemondó, a közös emlékek őrének komoly teljesítménye. A hivatalok packázásai, a harctéri és hátországi események, egy saját lábában megbotló szerelem története, amelyben több a gyomorégéses kudarc, mint a romantikus erkélyjelenet, a nehéz búcsú az édesanyától egy kikötőben, a dél-olaszországi háború puritán drámája, élet és halál megannyi képmása, lüktető erejű, olykor lüktető fájdalmú, nehezen felejthető pillanatok. A partizán arcát meglelő férfi írása. A milicista halálát megörökítő férfié.

Capa emlékei személyes időszámításhoz igazodnak, amely a spanyolországi tapasztalat utáni időkben indul. A polgárháború fájdalmas kísértete a franciaországi fejezetekben tér vissza majd. Robert Capa már túl volt azon a pillanaton, amelyben a halál kilép a maga eszmei elvontságából, és megérteti az emberrel, hogy nagyon is valóságos hatalom, hogy közel lehet, s aki ezt átérezte, az többé már nem csupán tudja, hogy meghal, hanem új értelmét leli a kreativitásban nyugvó életnek is. Federico Borrell Garcia milicista 1936. szeptember 5-én Carra Murianóban találkozott a közel lévő hatalommal. Robert Capa 1954-ben, Délkelet-Ázsiában. De ő addigra már átadta a tudást arról, hogy az élet, amelyet a XX. század méltó polgáraként olykor szép, olykor mulatságos, máskor vad fragmentumokban élt meg, töredékességében is teljességet hordoz, az esetlegesség álarcai mögött is egységes. Capa ezt egyetlen ponton, a normandiai partraszállás stendhali módszerű felidézésében teszi feltétlenné és világossá. A vallás örökérvényűsége és a jelen idő mulandósága, egy sosemvolt és sosemlesz család víziója, egy Spanyolországban megtanult spanyol mondat emléke fogja át és foglalja keretbe a D-nap személyes emlékeit. Jelen, múlt, örökkévalóság, a soha el nem jövő holnap és a soha nem felejthető élmény bonyolult tükörjátéka mélyén az emberi tapasztalás felbonthatatlan érvénye nyilvánul meg. Nagy vállalkozás az élet, sugallja Capa, és a maga teljességében méltó rá, hogy végigéljük. Mindezek elfogadtatásához Budapesten ragyogó szövetségesre lelt a műfordító Sárközy Elga, a szerkesztő Szalay Marianne, a tervező Gerhes Gábor, a műszaki szerkesztő Szabados Erzsébet és a tördelő Köböl Vera személyében.

Ne tévesszen meg senkit a kedves, jópofa, világfias modor. A könyv, ama száznál is több fénykép következtében mind súlyosabbá váló ellentmondást is hordoz. Ezeket a képeket az előző bekezdésekben taglalt művész készítette. Nem készíthette az a fölényes, kellemes úriember, aki a szerep felszínéről néz vissza ránk. A fotóművész Capa világnézete ugyanis elmélyült. Nem abban az értelemben, ahogyan egy történelemfilozófusé az, hanem mint egy olyan művészé, aki érzékeny értelemmel reflektál a történelem pontosan megértett, konkrét mozgatóerőire. A címlapon mosolygó charmeur sosem készítette volna el a spanyol köztársaságiak esküjét megörökítő képet, amely patetizmus nélkül a XX. századi történelmi elkötelezettség legdrámaibb megragadása. Nem látta volna meg a pőre kegyetlenséget az Omaha Beachen 1944 júniusában, a kiterített holttesteket cigarettázva, tárgyilagosan szemlélő halászokban a történelemtől elkoptatott ember drámáját. Nem vette volna észre a lovát a fagyos földbe temető belgiumi paraszt boldogtalan erőfeszítésében a háborús civil veszteség metaforáját. A stíluseszköz senki elől ne takarja el azt az embert, akiről képei tesznek tanúbizonyságot. Capa meglátta és nagyra tartotta a hősöket. De nem helyezte talapzatra önmagát, pedig hős volt ő maga is. Akit zavar a kiteljesedő diszkrepancia, javaslatom szerint mindig a képeknek higgyen.

Indokína, 1954. Robert Capa, a haditudósító, ars poeticájának megfelelően, „kellően közel akar menni az eseményekhez”, és közben aknára lép. A kaland véget ér.

Párizs, 1958. Charles De Gaulle tábornok 12 évi önkéntes száműzetés után visszatér, „magára vállalja a Köztársaság terhét”, és másodszor is megmenti Franciaországot.

Budapest, 2006, 2009, 2010. Robert Capa könyve az őróla és őáltala készült fotókkal, De Gaulle és a partizán arcával azt üzeni, hogy ha nem is tudunk mindig a derű teljességével nézni az életre, de az öntudat bizonyossága megéri önmagában is.

 

MARTON GÁBOR

 

NKA csak logo egyszines

1