Ha valaki az előadás után szeretné nyomtatásban is visszakeresni az elhangzott szavakat, elsősorban ne az Úri muri címen ismeretes – Móricz Zsigmond kezétől származó vagy valaki más által kidolgozott – számos drámaváltozat valamelyikét lapozza fel, hanem a regényeredeti vérbő epikáját. Bezerédi Zoltán rendező főleg ennek alapján végezte Merényi Annával és Perczel Enikővel hármasban a szövegformáló dramaturgi munkát, s első dolguk volt, hogy a színmű szinte valamennyi variánsában leghatásosabbnak számító jelenetektől (a csugari szegények tanakodásától és talaj menti diplomáciájától, Rhédey Eszter tintatartót a megsemmisítendő váltóra döntő dühétől, a csóvákkal fellobbanó tűz képétől) szabaduljanak. Sűrű miliőszínházat kívántak létrehozni, melyben a címbeli szószerkezet a főszereplő. Egy nagy, hosszú, igazi úri muri tölti be a Nemzeti Színház színpadát, amelyben a muri mögött kísért a mutyi és dutyi is. Sajnos nem a valóságból vett anyagát a jelképek tüzében kikovácsoló Móricz regényének rohanó sodrásával. Ennek döntő oka pedig, hogy a központi alak, a kurucivadék dzsentri, az újat akaró-próbáló Szakhmáry Zoltán is csak egy a sok közül a Csörgheő Csuli birtokán dorbézoló kisebb-nagyobb urak, anekdotázó, hajbókoló egyéb egzisztenciák és népként alázkodó parasztok, cigányok között. Mintagazdaságot álmodó kivételessége mellékes szavakban és kósza tekintetekben villan meg csupán. Zoltán bukása – az öngyilkos pisztolylövés – ezért mindössze az eleve lassú vesztébe részegedő kompánia egyik tagjának gyors végzete, melyet a gazdasági és közéletben diadalra vinni próbált, friss szemléletű és gyakorlatú agrárvállalkozás befuccsolása helyett a magánéleti csőd motivál: a nagy tervhez vagyonával esetleg anyagi biztosítékot is jelentő előkelő feleség, Eszter és a szerető, a falusi virágszálból maga-ura fiatal felnőtté kinevelődött Rozika szinte egyszerre történő elvesztése.

 

27-28_nemzeti - urimuri 91
(fotó: Szkárossy Zsuzsa)


Az iskolázottabb magyar drámatörténeti tudat, színházértés a kelleténél is jobban fél a népszínműtől. Bezerédi is arra törekedett, hogy a részben kétes, giccses hajdani műfaj sokszor délibábos ege alól izzóbb, ingoványosabb magyar laposságba, síkvidéki reménytelenségbe helyezze át a darabot, a féken tartott zsánerben kiaknázva az emésztő tűz- és a vízmotivikát. Menczel Róbert tágas – táji, nádasos lehatároltságában egyszerre biztonságosan elkerített és centrum nélkül kiszolgáltatott – tanyadíszlete inkább a hőnek kedvezett. A verő nap, a kánikula, végül a füst áthatja a színpadképet, az író instruálta mocsarasság sokkal kevésbé. Cselényi Nóra jelmezei nem válnak le az Úri muri karaktereit leggyakrabban öltöztető stílushagyományról, mely közelebb áll az ezerkilencszázharmincas évek magyar filmjeinek kikentebb stafírozásához, mint a szociológiai-néprajzi tények megőrizte viselettörténeti realitáshoz.

A vegyes benyomást keltő, de részértékekben nem szűkölködő produkció legfontosabb játékszervezési, elgondolásbeli összetevője a zenei vonalvezetés. Muzsikáltatás, danászás, éneklés, a cigány fricskázása nélkül nem is lenne úri muri a mindenféle szeszekkel locsolt úri muri. A rendező a bal oldali, süllyedő-emelkedő platóra ültetett kis zenekart meghagyta jellegzetesen színházi együttesnek. A zenészek sündörgő epizódoskodással, álszínészkedéssel nem kontárkodnak bele az eseményekbe. Zenélnek, midőn arra kerül a sor. Ugyanakkor a zeneszerző, a kis bandát összefogó Kovács Márton m. v. (másik szereposztásban Lázár Zsigmond m. v.) az, aki a zsidó Wágner Adolf gúnyáját felöltve egy percre mégis beléphet a cselekménybe. A talpalávalót füttyentésre, csettintésre húzó, semmibe vett cigányok és az elkullogni kényszerülő zsidó szereplő között teremtődő „személyazonosság” lényeges elem abban a megjelenítésben, amely egyébként is nagy hangsúlyt helyez a vagyon, vallás, rang, származás, erőfölény alapján hierarchizálódó, az alantasabbnak vélteket kipellengérező, a szolidaritást hírből is alig ismerő világ kritikájára. (Kár, hogy sem a hízelkedő cigányasszonyok, sem a tűrhető munkafeltételeket kicsikarni igyekvő kubikosok szcénája nem különösebben jól megoldott.) Kovács Márton meghívása a produkcióba mindenképp igazolja, hogy az oly sok kaposvári sikerből meghatározó részt vállaló komponista, hangszeres zenész nélkül a premier szegényebb lett volna. Akik netán nagy, feloldhatatlan világképi és -formálási ellentétekben, kölcsönös, „öröklött” idegenkedésekben gondolnák el az irodalom, a művészet mindenkori felállásait, azok mérlegeljék: Kovács személyében Pilinszky János egy közeli rokona hangolódott rá tökéletesen feladataira és Móricz univerzumára. (Kovácsén kívül még hét név mellett áll a színlapon az m. v. jelzés. A szereposztás a színház belügye, és például sem Lukáts Andor m. v. hűvösen cimboráló játékát nem érheti kifogás Zsellyei Balogh Ábel ezredes szerepében, sem Szikszai Rémusz m. v. nem marad adós Dobokai kisstílűbb, fontoskodó úrságával, mégis talányos, ekkora társulat miért nem saját erőivel gazdálkodik.)

 

27-28_nemzeti - urimuri 17
Schell Judit és László Zsolt (fotó: Szkárossy Zsuzsa)


A tartalommá előléptetett atmoszferikusság és a regény mentén szőtt szöveg főszereplővé emelte az egyébként is fojtó aurával bíró figurát, Csörgheő Csulit. Bezerédi a szerep kiosztásakor nem a hagyományos „bölényt” kereste, nem vont azonnali párhuzamot a disznai vészes döglését közönyösen fogadó, ám „a nagy kan” pusztulását megszenvedő férfi és a hatalmas állat között (az összevetés, ha létrejön, sem oly egyszerű és alpári, mint hihetnénk, mivel Móricz – akárcsak a magyar róna ábrázolásába – ebbe is belevitte az Ady-versek toposzainak emlékeit). Érezhetően az vezette a rendezőt, hogy Szakhmáry Zoltán, a nem kellően formátumos és valójában hátország nélküli reformer, illetve Csörgheő Csuli, a megszokásokba rögzült marginális kiskirály erényeiben és hibáiban összevethető párost alkosson. A két szerep közül Csörgheő Csulié találta meg tökéletesen az emberét: Stohl Andrást. Stohl színházi munkáiban hosszú évek óta nem tud hibázni (kivéve Az élet álom rendezési okokból is elszalasztott, kettősen tévesztett tudatú Segismundóját). A mokány Csörgheő Csuli a XX. század első harmadának pusztai macsójaként jelenik meg. Férfi, aki keménységével megdönthetetlen bálványa fakó kisúr birtokos szomszédainak, egy életre megbabonázhatja az alávetettséget sorsként becsülő asszonyát, de már a kamaszodó, még képlékeny fiának nem válik példává, bárhogy is prédikál. Stohl nem keresi a végleteket, széles mozdulatokat, nem tör-zúz. Nem először képes a bravúrra, hogy a fiziológiai létével megelégedő alaknak éppen ebben a fogyatékos elköteleződésében intellektuális vonást: szellemi elkárhozást és (majd később beütő) életvereséget éreztessen.

 

27-28_nemzeti - urimuri 231
László Zsolt és Martinovics Dorina


A magasabb, szíjas, korán deresedő Szakhmáry Zoltánt László Zsolt majdnem egyenrangú partnerként rivalizáltatja Stohl Csulijával. A különbség nem tehetség, nem játékkultúra eltéréséből fakad. A már jelzett tudatos elmozdítások azt a talajt is Csörgheő Csuli lába alá tolták át, amelyet Szakhmáry Zoltántól elvettek. A zenés színdarab első részében, de még a másodiknak az elején is majdnem minden a házigazda körött szerveződik. E tablóban Kulka János önbecsülés nélkül, azonban ravaszkásan számító Lekenczey Muki könyvügynöke, Hollósi Frigyes nehezen megérinthető elméjű, zsigeri Borbíró Gyulája, Hevér Gábor pirosló Igazmondó Pistája, Újvári Zoltán (Borbély Zsiga, patikus) kényszeresen is simulékony lakájsága, mások futó portréja szintén inkább Csuli jellemzését szolgálja. Sőt, azután Bánfalvi Eszter (Ágnes, Csuli felesége) zokszó nélküli odaadásában, Gáspár Kata (Terka) magát fogdosni kelletlenül engedő cselédlányában nagyjából az a két női viselkedés is kötődik Csulihoz, melynek drámaibb változata lenne Zoltán mellett az érzéseire, jogaira, öntudatára, pénzére – és végül kibukó fúria-bosszúgőgjére – rátarti hitves és a „Zoltán bácsihoz” őszintén dörgölőző, viszont a kínálkozó pillanatban erkölcsi aggályok nélkül kereket oldó Rozika különbözősége. Schell Judit Rhédey Esztere a „nem lehet igaz!” fokozódó, majd legyűrt tragikumával éli meg Zoltán eltávolodását, Martinovics Dorina boglya alji kellemkedésektől mentes, nem a „menjen má’!” jegyében elképzelt lányt játszik, jövőjének realistáját.

A jobbára a magáét hajtogató, kiáltó Csulival ellentétben Zoltán elharapott szavú magányában és felpörgő dialógusokban nyilvánítja ki magát. László Zsolt Schell Judittal való nagyjelenete feszes, Martinovics Dorinával megeső összeborulásai mesterkéltebbek, üresebbek, Garas Dezső józan Levkovits pénzemberével történő, attak nélküli megütközése elsőrangú. Összességében az eleinte kissé untató Úri muri fokozatosan átszínezi magát, háttérbe szorítja kétesebben metaforizáló jeleneteit (amilyen például a lepkefogás/halott lepke szimbolika), és a zene fonalára fűződve tömör emléket hagy. De nem a csehovi hősről („egyetlen férfi az egész járásban”), nem a kallódó, önmagát elpusztító magyar Ivanovról elsősorban. Inkább a mindenkori Csörgheő Csulikról, akik – nem egyedül és nem közvetlenül – a Szakhmáry Zoltánok kezébe adják a pisztolyt.

 

TARJÁN TAMÁS

 

NKA csak logo egyszines

1