Két éve, amikor a Művészetek Palotájában első ízben rendeztek egy szerző műveiből egész napos programsorozatot, a Nemzeti Hangversenyteremben Csajkovszkij zenekari műveit hallgattam. Tavaly a Dvořák-maratonon a két koncerthelyszín kínálta valamennyi (11) lehetőséget kihasználtam. Idén az Előadóterem volt a főhadiszállásom, ahova az első maraton idején néha „híradómozi-jelleggel” kukkantottam be. Azt szándékoztam megtapasztalni február 21-én, mennyire töltődhet fel Beethoven zenéjével, akinek nem jutott jegy a hangversenyekre. Természetesen számoltam azzal is, hogy lesznek, akik a jegyes koncertjeik közti időt töltik el ott.

A bőség zavarával küszködik, aki Beethoven-felvételek között válogat. Aligha volt irigylésre méltó Fischer Iván helyzete, aki végül is a szimfóniák közül választott ki hármat Karajan vezényletével; zongoraversenyt Arthur Rubinstein szólójával kínált, a Fideliót a Bécsi Állami Operaház 1978-as, Bernstein-vezényelte előadásban vetítették, s bekerült a programba egy amerikai–német film is (Beethoven árnyékában).

Prekoncepció nélkül, elfogulatlanul mentem (álruhás kritikus a zenebarát civilek között), ahogyan hallgatótársaim is. Annyit tudtam a műsorról, mint ők – és vártam az élményeket.

Jöttek. És a tanulságok is.

Az V. szimfónia iránt akkora volt az érdeklődés, hogy nem mindenkinek jutott hely! Érdemes lett volna hangfelvételt készíteni a teremben: egyetlen köhögés, zörgés, mobil nem zavarta az előadást. Ami egyértelműen azt bizonyítja, hogy valódi érdeklődők töltötték meg a termet, akik képesek voltak beleélni magukat a koncertszituációba a vetítés során.

Aztán jött a hideg zuhany: a zene hatása alá került hallgatókat a rendfenntartó személyzet (ez illik leginkább a hosztessz-egyenruhás androidokra) kiterelte a teremből. Mindenkit, a mozgáskorlátozott öreg néniket is! Nem a tény, a mód volt méltatlan: a korábbi évek gyakorlatának ismeretében táskát-kabátot bennhagyók is megkapták a magukét! Logikátlan megjegyzések nyomán kialakult rossz légkörben kellett ácsorogni, afféle mesterségesen gerjesztett „küzdőtéren” – szívszorító volt a kontraszt azok között, akik részesültek a zene varázshatalmában, s azok között, akik talán soha. (Nem túlzás a feltételezés – a további öt várakozás idején másra sem volt módom, mint megfigyelni eme érzéketlen fiatalokat. Egyszerűen kommunikációképtelenek voltak – mennyivel mások, mint az információs pultok tündérei, akik nem ismernek megválaszolhatatlan kérdést, megoldhatatlan problémát. Vajon tényleg nem került volna néhány rátermett, kulturált személy? Aki a barátságosan kérdezőt nem „ki van írva” válasszal irányítja az ajtóra kiragasztott műsorhoz – vagy legalább az ismétlődő kérdések hatására kikeresi a kiíráson a választ, hogy a későbbiekben nem tudását ne kelljen hasonló elutasító válaszokkal palástolnia. Tették ezt válogatás, megkülönböztetés nélkül időssel-fiatallal, mindenkivel!)

Beethovenért sok mindent elvisel az ember – s a Beethoven árnyékában című filmet ismét olyan közönség nézte, amilyenről művészek álmodnak. Voltaképp a „regényes életrajzi” filmeknek is megvan a maguk haszna; a képzelt életrajzi mozzanatok emocionális reakciót váltanak ki a nézőből-hallgatóból. Agnieszka Holland filmjében van néhány zseniális mozzanat: például ahogyan a hanghatások megszüntetésével mindenki számára átélhetővé teszi a süketséget. Más kérdés, hogy valószínűleg nem is érdemes utánajárni, mi igaz a megannyi fikcióból…

A IV. és a VI. szimfónia között a Fideliót láthattuk. A délutáni programoknál érezhető volt, hogy a koncertek közti szabadidő hasznos eltöltése az előadóterem látogatásának legfőbb célja – a Fidelio közben a hangversenyek kezdési időpontjának függvényében követhettük az idő múlását. Mégis, a közönségvándorlás alig hatott zavaróan, mivel nyilvánvalóan nem közöny vagy érdektelenség motiválta a mászkálást (hasonlóképp nem zavaró a „jogos” köhögés sem). Az opera óriási élményt jelentett; élt a díszletkörnyezet, egyszerre konkretizálva a cselekmény helyszíneit és látványként színpadi valóságot sugallva. Lucia Popp Marzellinéje, Manfred Jungwirth Roccója hús-vér figuraként jelent meg. Gundula Janowitz alkatilag is ideális Leonora, René Kollo Florestanja pedig korántsem silányult kiszabadítandó bábbá. Mindazonáltal a mű végkifejletét előrevetítő, a II. felvonásba ékelt III. Leonora-nyitány szinte egymagában egyensúlyt tartott a színpadi történéssel; méltán fogadta fergeteges tapsvihar a Bécsi Állami Operaház Zenekarának produkcióját. Bernstein irányításával úgy szólt a nyitány, ahogyan koncertpódiumon is csak a legritkábban. (Vajon tisztában volt-e az 1978-as előadás közönsége azzal, hogy milyen csillagos órák részese?!)

A szimfóniák látványa ezúttal nemcsak Pernye András sokat emlegetett „a zene: vizuális művészet” definícióját igazolta, hanem a sok közelkép hatására a néző kezdett ráérezni, miért vezényel behunyt szemmel Karajan. Ily módon tudott maximálisan a hangzásra koncentrálni – mert a látvány hatására könnyen elkalandozik a figyelem. A kamera mindig szubjektív; esetenként erősíti, máskor ellenpontozza a hallottakat. Legmesszebbre a VI. szimfónia esetében kalandozott: az 1967-es felvételt Hugo Niebeling rendezésében láthattuk. S talán nem szégyen bevallani, minél jobban ismeri valaki a művet, annál kevesebbet észlelhetett a ténylegesen felcsendülő hangzásból; lekötötték a képsorok, a váltások, s a szimfónia már-már aláfestő zenévé degradálódott, jóllehet, a Berlini Filharmonikus Zenekar játszott.

Három szimfóniafelvétel után éreztem: a nyitó c-moll szimfónia hangneméhez visszatérő zárással, a c-moll zongoraversennyel nem érhet véget (számomra) a Beethoven-maraton. Hiába Rubinstein szólója, az Amszterdami Concertgebouw játéka (Bernard Haitink vezényletével), hiába a zenehallgatás közösségi élménye – az élő zene hatása pótolhatatlan.

A Művészetek Palotája és a Budapesti Fesztiválzenekar eme közös rendezvénysorozata hagyományosan a Budapesti Fesztiválzenekar estjével zárul, Fischer Iván vezényletével. A nap megkoronázásaként tehát meghallgattam a VII. szimfóniát, magával ragadó interpretációban. Hiába van meg CD-n, koncerttermi előadásban kellett végigélnem. S nem voltam ezzel egyedül. Ritkán látni annyi kisimult arcot, örömtől csillogó szemet a MüPában, mint aznap. Békés tömeg a ruhatáraknál (a zene hatása még itt sem múlt el!), türelmes tömegközlekedők a 2-es villamos keskeny peronján – megannyi beszélgető, élményt megosztó ember, mások dudorásztak, vagy épp arra a zenére figyeltek, amely még mindig eltöltötte, immár emlékként, egész valójukat.

A zene: élményforrás – sokan tudjuk. De aki részese volt a Beethoven-maratonnak, megélte ezt, ami hasonlíthatatlan többlet. Az élmény intenzitása felerősítette a hatást – s aki ilyen boldogságkoncentrátumhoz jutott, vélhetőleg az elkövetkezőkben is igyekezni fog, hogy minél többször megéljen ilyen csodákat.

 

FITTLER KATALIN

 

NKA csak logo egyszines

1