A számok ismét imponálóak: 402 előadáson 40 981 néző a Palace MOM Parkban, az Urániában 7034 jegyet váltottak. 1600 feletti nézőszámot 6 játékfilm ért el (egyenként) esetenként többszöri ismétléssel, de néhány nagy érdeklődéssel várt dokumentumfilm is 350 körüli nézőszámot regisztrálhatott. (Örök kérdés: hol és mikor lesz módunk a legjobbakat megnézni?) A kisjátékfilmek iránti, már tavaly érzékelt kíváncsiságot az idei Szemle is igazolta, 700–800 nézőt jegyezhettek.

Belaktuk a Palace MOM-ot, a tágas teret, a kellemes kávézót. Köszönet a zökkenőmentes szolgáltatásokért, a Sajtóiroda profi teljesítményéért. A délutáni és esti órákban öröm volt látni a hömpölygő tömeget, a jegypénztár előtti sorokat. Jól működött az írott és elektronikus napisajtó, valamint a szájpropaganda. Idén öröm volt részt venni a Szemlén.

 

Játszmák

Nemcsak azért érdekes a játékfilmeket így szorosan egymás mellett látnunk – még ha fárasztó is –, mert az egyes művek esztétikai minősége biztonságosabban megítélhető, hanem plasztikusan kirajzolódnak törekvések, irányzatok, a „társadalmi megrendelésre” való ráérzés, vagyis a reménybeli nézők megfogalmazatlan elvárásai – akár a témák, akár a megformálás vonatkozásában –, könnyebben érzékelhető az eredetiség és az epigonizmus. Az érvényes művekben többnyire kapcsolatok, érzelmek hálózatrendszerében bomlik ki a történés, de szembetűnő és elgondolkodtató, hogy most milyen sok filmnek elsődleges témája a különböző minőségű és irányultságú emberi játszmák bemutatása.

 

10-13_filmszemle-kontor_jelenet 10
Köntörfalak

 

 

E zsáner pompásan sikerült darabja Dyga Zsombor Köntörfalak című kamaradrámája. Szinte egyetlen térben három szereplő között bomlik ki a történet, amely egy feszengéssel teli, kényszeredett vacsorától jut el a véletlenek és a jól működtetett dramaturgia segítségével múltbéli, nem is sejtett közös titkuk felfedezéséig. „Érdekelt, hogyan tudok egy beszélgetésből egy izgalmas történetet kibontani úgy, hogy közben nem is történik semmi” – nyilatkozta a rendező, aki a forgatókönyvet is jegyzi. A tét nélkülinek tűnő, csapongó beszélgetés táguló körei egyre többet árulnak el az egymástól igencsak távoli életpályán létező két férfiról, sorsuk fordulatairól és egyszeri, drámai kereszteződéséről. A lány a maga tapintatos kíváncsiságával és empátiájával szinte csak továbblendíti a remekül megszerkesztett, a mai élőbeszéd fordulataival megírt dialógusokat, amelyeknek döntő szerepük van a film sikerében. A rendező és operatőre (Marosi Gábor) otthonosan mozog a belvárosi utcákon és a jómódot sugalló, elegáns lakásban, amely életszerű teret biztosít a meglepő fordulatokkal teli történetnek. Három kiváló színész: Tompos Kátya, Rába Roland és a legjobb férfiszínész díját méltán elnyerő Elek Ferenc összecsiszolt alakítása (a kényszerű, nyolchónapos forgatási szünetben színpadi próbákhoz hasonlóan folyamatosan együtt dolgoztak) szerves része a kiérlelt rendezői munkának is. A film megérdemelten kapta meg a közönség díját, a legjobb vágás (Czakó Judit) és a legjobb rendezés (megosztott) díját.

Hasonló zsánerű filmmel, az osztrák–magyar–svájci koprodukcióban forgatott Látogatóban című művel nyerte a megosztott rendezői díjat a külföldön élő Pejó Róbert. Közlése szerint a történet alapját képező regényből (Glavinic: A kamerás gyilkos) a „karakterek közötti diszfunkció” érdekelte, ezt emelte át és tette dominánssá. Lényegében körülhatárolt térben, rövid idő alatt két (házas)pár között szikráznak föl a konfliktusgócok a múltra utaló gesztusokkal, homályos megfogalmazásokkal, a másik egyéniségének valószínűleg eddig ismeretlen rétegeire történő célzásokkal. A sikeres házigazda magabiztos viselkedése eltemetett kudarcok emlékét és a vetélkedés ösztönét hívja elő régi barátjából, a kellemes hétvégét egyre jobban beárnyékolja az elbizonytalanodás és a gyanú. A jó ritmusban pergő események és a hiteles dialógusok sem mindig ellensúlyozzák azonban a szituáció modellszerűségét; a sterilitás érzetét fokozza a Fertő tó partjára épített, tájidegen ház hivalkodó high-tech jellege. A rendező által kedvelt thriller irányába vezetett történetbe tör be nyersen a külvilág, a környéket izgalomban tartó rejtélyes gyerekeltűnésekkel. A krimikből ismert sablonos elemek, az üldözést megörökítő amatőr videofelvételek az állami tévé képernyőjén (hogy került oda?), az elpusztított kismacskák bemutatásának didaxisa megtöri a rendezői munka eleganciáját. Jó, hogy a végkifejlet szándékolt megoldatlansága a sztereotípiák ellenében hat, sőt – ha nagyon akarom – a Gryllus Dorka által megformált karakter felnőtté válását, a „babaházból“ való kitörését is belegondolhatom utolsó futásába: csak el innen, minél messzebbre…

Víz, szűkre szabott idő, három szereplő, körülhatárolt játéktér. Egy balatoni vitorlás – operatőri bravúr lehetett megoldani a forgatást. Az igen termékeny Sas Tamás pályája meglehetősen változatos: a túlfűtött és abszolutizált érzelem tragédiáját elhitető erővel megjelenítő Szerelemtől sújtva, az üdén frivol S.O.S szerelem! mellett feledhető mozik sora. Sajnos, az idei versenyfilm, a Szélcsend nem a minőségi művek listáját gazdagítja, pedig az alaphelyzet érdekes. Két igen jómódú nővér (Kováts Adél és Pálmai Anna) meg a vendégük (Kovács Patrícia) – akiről majd a történet vége felé kiderül, hogy vagyonos apjuk szeretője, hamarosan új felesége – fecseg a hajó fedélzetén a kora őszi napsütésben. A jellegzetesen női szurkapiszkákkal aláaknázott csevegés kezdetben két világ: az arrogáns jómód és az ambiciózus, okos értelmiségi konfrontációját sejteti, de aztán elhatalmasodik a vulgárfreudista múltidézés és élveboncolás, erőltetett fordulatok és egyre csikorgóbb mondatok juttatnak el a hiteltelen slusszpoénig.

 

10-13_filmszemle-bibl pasc pascal etap 030
Bibliothèque Pascal

 

 

A Halálkeringő című opus sikerületlenségéhez képest meglepő öntudattal nyilatkozó elsőfilmes rendező Köves Krisztián Károly igazán szép gesztusa, hogy nem győzi dicsérni barátját, Szabó István Peetet, holott a kudarc legfőbb oka az általa jegyzett forgatókönyv. A gyakorlatilag kétszereplős (Dobó Kata és Kern András – igazi húzónevek!) drámában alapkérdések maradtak tisztázatlanok: bűnfilm lenne?, vagy apa és leánya gyűlölve szerető vetélkedése, Hassliebe-játszmája? A gondolati tisztázatlanság hozta létre az elképesztő helyszínt is, amely egy elhanyagolt polgári lakás és egy hajléktalanok által lepusztított, koszos romhalmaz együttese. (Csak nem azért, hogy a WC-kagyló fedelén jobban lássék a nyomra vezető cipő talpának mintázata?) A szereplők valamilyen művi magyar nyelven beszélnek, a mocskos utcai szókincs és a patetikus, szépelgő közhelyek sajátos elegyén. De a csúcs a zárókép: a halott apa és leánya között ott fekszik a kisded. Mikor született? Vagy „szimbólum” lenne? (Vö. a film mottója!) Az alapjaiban többszörösen elhibázott művet az operatőr, Dobóczi Balázs tehetsége sem tudta megmenteni.

Nem kevés szereplős kamaradráma, de az elévülhetetlen, ősi alapjátszmáról szól az elsőfilmes Orosz Dénes tehetséges vígjátéka, a Poligamy. Ádámtól és Évától kezdve a férfi-nő kapcsolatának ezernyi variánsa az emberiség történetének s a kulturális alkotásoknak alaptoposza. Orosz Dénes filmjének főhőse, korunk jellegzetes értelmiségi figurája korábbi írói ambícióival leszámolva jól kereső szappanopera-szerző, párjával öt évi együttélés után végre saját lakásba költözik. Döntő fordulat ez, a lány szerint eljött a családalapítás, a gyerekvállalás ideje. A közvélekedés úgy tartja, hogy ilyenkor a férfiakon menthetetlenül úrrá lesz a szorongás, a függetlenség elvesztése okozta pánik. „Kedv! Remények! Lillák! /Isten véletek!“ – sóhajtotta rezignáltan a nagy magyar poéta. Nem véletlenül hívják Lillának a szóban forgó leányzót, aki irodalmár lévén éppen az élet céljairól értekezik hallgatóival Az ember tragédiája elemzése kapcsán. A sztoriba szervesen illeszkedő, hasonló reflexív elemek is jelentősen hozzájárulnak ahhoz, hogy a mű – megőrizvén szórakoztató jellegét – kiemelkedik a filmvígjátékok örvendetesen javuló színvonalú átlagából. „Egy hamarosan lecsapódó egérfogóhoz közeledtem önként, aminek a közepén még sajt sem volt“ – morfondíroz a főhős a Nyitott Könyvműhely kiadásában megjelent azonos című regényben. Az író-rendező nagy ötlete, hogy a kelepcétől rettegve az elmulasztandó lehetőségekről nemcsak ábrándozik a leendő férj, hanem a képzelgések testet öltenek, és valóságos élő partnerekként bukkannak föl otthonában magától értetődő természetességgel. Nem mellékesen módot adva jó néhány remek fiatal színésznőnek, hogy a különböző vonzó, csábos nőalakokat megelevenítsék. Az abszurdnak tűnő alaphelyzetet ironikus fordulatok, jól mondható dialógusok és ügyesen felvázolt mellékszereplők teszik életszerű és mulatságos történetté. A műfaj szabályai szerint lekerekített sztori a szülészeti klinikán hozza össze hősünket az ő eredeti Lillájával, sőt a jövőt is felvillantó házivideóról már négy leánygyermek boldog papájaként vigyorog a nézőkre.

(Nagyon sajnálom, hogy a Szemlén a vadonatúj művek elvonták a figyelmet erről a szokásosnál jóval szofisztikáltabban megformált filmről, amely moziba kerülése óta, kb. két hónap alatt megközelítette a százezres nézőszámot. Ergo Orosz Dénes tényleg tudhat valamit.)

 

Szembenézve

Vágvölgyi B. András bevallottan olyan filmet – Kolorádó Kid – akart forgatni 56-ról és az azt követő időről, amely a fiatal nézőket is megragadja, a kötelező megemlékezésektől megcsömörlöttek vagy beléuntak figyelmét is képes felébreszteni. Az Eörsi László kutatásaira is építő, valamint a popkultúra elemeit is felhasználó fikciót erős kézzel irányító rendezői szándéknak megfelelően izgalmas mű született. A több idősíkon (1956, 1959, 1974) kibontakozó történet központi figurája a Nagy Zsolt által hitelesen életre keltett sűrű vérű, kemény kötésű fickó, aki belesodródik az eseményekbe, reflektálatlanul követi ösztöneit, s az 56-os Rajk-temetés legfontosabb mozzanata számára egy jó csaj felcsípése. Erős szexuális vonzalom köti össze őket, a fiatal ápolónő is benne van a kalandként megélt utcai harcokban, majd az 1959-es idősíkban szerelme törvénytelen pénzszerző akcióiban is partner mindaddig, amíg a fiút váratlanul le nem tartóztatják. Egy már lefogott társa köpött rá a Corvin-közi fegyveres ügyben, s most a lány is az első fenyegető szóra rávall. A börtöncellában találkozik egy számára eddig ismeretlen típussal, a már több éve fogságban lévő értelmiségi férfival (Gáspár Tibor meggyőző alakítása) s az általa képviselt mentalitással. A konok, megtörhetetlen fickót végül 15 évre ítélik – kiváló rendezői megoldás, hogy Tutsek vérbíró ítéletének szövege festi alá hősünk cellába vonulásának képsorát. Erős fizikuma és a valóságos vagy feltételezett árulók iránti zsigeri bosszúvágya segíti eljutni 1974-es szabadulásáig, amikor a maga értékrendje szerint gyilkos elégtételt vesz.

Az akciódús történet alapkérdése az árulás, az önfeladás, a megalkuvás mibenlétének körüljárása. Mikor és mivel kezdődik? Az orosz nyelvtudás felajánlása tolmácsolásra? A csinos nő felajánlkozása a határőr jóindulatának elnyeréséért? A gyötrődő feleség könyörgő sóhaja a beszélőn: „ránk is gondolj!“ Szerencsére a film nem akar igazságot osztani, holott a rendező állásfoglalása egyértelmű például avval, hogy hommage-ként megidézi a Kádár-korszak két rebellis szellemét: a filmet Eörsi István emlékének ajánlja, s a cselekmény megfelelő pontján felhangzik Halász Péter előadásában jassznyelven írt halottsiratója. A filmet mintegy keretbe foglalja a Kolorádó-dal, „furcsa árnyakról szól a szél…“ Az ő emlékezetüket őrzi méltóképpen e rendhagyó mű, amely a Moziverzum-díjat nyerte el a Szemlén.

Versenyen kívül vetítették az Utolsó jelentés Annáról című filmet. Mészáros Márta tiszteletre méltó szándékkal akarta előhívni a természetes felejtés és a szándékolt feledtetés homályából a XX. századi történelem egyik legtisztább, megtörhetetlen gerincű politikusát, Kéthly Annát. Valószínűleg nem hagyományos felépítésű életrajzot képzelt el. A cselekmény a 70-es évek elején történtekre épül, amikor a nemzetközi tisztelettel övezett politikusasszonyt Kádár János szerette volna az emigrációból hazahívni rendszerének legitimációját erősítendő. Így kerül a fiktív történetbe egy ambiciózus fiatal irodalmár, aki egy brüsszeli konferencián való részvétel lehetőségéért elvállalja, hogy Kéthly Anna közelébe férkőzve megpróbálja rávenni a hazatérésre. A feladatra nemcsak befolyásolható, hajlítható karaktere okán tűnik alkalmasnak, hanem mert nagybátyja Anna régi nagy szerelme, így a zárkózott asszony megközelíthetősége sikerrel kecsegtet. Sajnos, az erős tehetségű rendező most nem volt képes az általa teremtett helyzetet életszerűvé tenni néhány szépen megoldott részlet (a lírai telítettségű, felidézett emlékképek) ellenére sem, sőt a film belső egyensúlya is elbillen a megbízók bábjaként szívósan nyomuló, beszervezett ügynök felé. A jelennel konfrontálni szándékolt nagyszabású személyiség fokozatosan a cselekmény perifériájára szorul, de a film adós marad az irodalmár jellemének kibontásával is, figurája egy szerzői tézis hordozójává egyszerűsödik, így későbbi életgyónása is teljesen hiteltelen. Kéthly Anna életének, személyiségének és drámájának méltó bemutatása még várat magára.

 

Szép új világ

A legjobb első film díját nyerte el Almási Réka Team Building című alkotása. (Megkérdőjelezném az angol címek burjánzó divatját, különösen, ha a fogalomnak van a magyar szókincsben megfelelője, jelen esetben: csapatépítés.) A multinacionális cégek megtelepedésével nemcsak az ipari technológia újult meg, hanem a vállalatvezetés tagjai és a munkavállalók eddig ismeretlen módszerekkel is találkoznak. Riportokban, felmérésekben gyakran olvashatjuk, hogy a külföldről érkezett munkavezetők túlságosan individualistának – azaz nehezen kezelhetőnek – tartják itteni beosztottjaikat. Az ő átformálásukat célozzák az egyre gyakoribb csapatépítő tréningek, amelyek újmódi formái az ősidők óta ismert zárt közösségeknek (kolostor, nevelőintézet, sziget stb.), és dramaturgiailag remekül kiaknázható keretet nyújtanak.

 

10-13_filmszemle-kolor
Kolorádó Kid

 

 

Almási Réka némi szatirikus éllel mutatja be ezt a kényszeres együttlétet, jó érzékkel vegyíti a különböző korosztályokba tartozó sokféle személyiséget. Az alaphelyzet alkalmas arra, hogy értékhierarchiák, eltérő kulturális mentalitások is konfrontálódjanak, alkalmasint társadalmi töltetet kapjanak. A külföldi tréner azon megjegyzése, hogy „itt senki nem a saját cipőjében jár“ például igencsak jellemzi napjaink tapasztalatát, a minden rendű és rangú szereptévesztéseket. A tréner partnere, a vállalatot képviselő nő magatartása és stílusa a Száll a kakukk… hátborzongató Főnénijét idézi, így a Forman-film árnyéka menthetetlenül rávetül e könnyebb fajsúlyú műre. Két régi barát találkozása is konfliktus forrásává válik. A lázadó alkatú súlyos szemrehányásokkal, az együtt tanult filmes szakma elárulásának vádjával illeti az agymosást elszenvedő csoport vergődését videón rögzítő iskolatársát, aki csupán semleges, megélhetést biztosító munkának tekinti a vállalt feladatot. Aztán mégis dolgavégezetlen távozik a helyszínről, s ebben megint a már idézett súlyos Forman-film alapképlete dereng föl kisszerű, halovány visszfényként. A fiatal rendező/forgatókönyvíró ügyesen mozgatja a színészeket, arányosan építi föl a cselekményt, de a belülről megélt élmény intenzitásának hiánya miatt filmje nem generál elementáris hatást.

Tavaszi verőfényben magánút épül a kacsalábon forgó, impozáns ház előtt, benn Czukor Balázs fiatal médiaszemélyiség reggelizik családjával. „Apa, nem látom a tévét“ – nyafog a pár éves csemete, s evvel a mondattal megteremtődik a film tere: korunk nagyhatalmáról, az életünk minden zugát és percét elárasztó és birtokolni vágyó médiumról, a televízióról lesz szó. A Czukor Show című film vitathatatlan profizmussal tár elénk kétségbeejtő képet a kereskedelmi csatornák működési rendszeréről, amelynek szervezőelve a szenzációhajhászás, a botrány. A nézőszám feltornászásának érdekében minden eszköz bevethető, a kibeszélőshow-ra jelentkező naiv, exhibicionista vagy/és pénzéhes részvevők porig alázása is. „Megy a mészárszék minden délután – nyilatkozta a fiatal rendező, Dömötör Tamás, aki maga is két évet lehúzott valamelyik csatornánál.

A film cselekménye két szálon fut: felfokozott izgalmat vált ki, hogy a külföldi befektetők a jelzett időpontnál hamarabb, a mai napon érkeznek, így át kell strukturálni a számukra kidolgozott programot, mert döntésüktől is függ a csatorna jövője. Legnagyobb sikerük, a Czukor Show című kibeszélőműsor felvételére esik a választás, bár óriási a kockázat, hiszen mindent élesben fognak látni. A stúdió színpadán Füst Milán Boldogtalanok című komor drámájának alaphelyzete elevenedik meg (ezt a film alkotógárdája korrekten mindenütt jelzi is) lebutított színvonalon, a közönségességtől a nevetségességig vagy szánandóig. A színészek hitelesen formálják meg a show-ban fellépő civileket; különösen a szerelmi háromszög legfiatalabb, még alig felnőtt tagjának őszinte vergődése és megszégyenülésére ocsudása kiváló teljesítmény (Csonka Szilvia). Feszes ritmusú képsorokban hol a műsorvezető álságos, manipuláló kérdéseivel továbbgörgetett gusztustalan élveboncolást látjuk, hol a vezérlőben dolgozó, vérlázítóan cinikus médiamunkásokat („kitéped a kibaszott lelküket!“), míg el nem dördül a családi drámának véget vető pisztolylövés. Csakhogy most a fegyver valódi, a lelőtt donjuan is valódi halott, és valódi a stúdióban kitört káosz is, amely még a rutinos, kiégett tévéseket is megdöbbenti. Ráadásul mindez a befektetők szeme láttára. A külföldi férfi alig tud megszólalni, valami iszonyú mocskosról hebeg, de a sápatag szőke nő el van ragadtatva az őszinte és mély érzelmektől, ennyire jót még sosem látott, „igazi kelet-európai történet“ – summázza véleményét, és a tárgyalások folytatását ígéri.

A forgatókönyvet is jegyző Dömötör Tamás első nagyjátékfilmjének gondolatgazdagsága, letisztult megformáltsága keserves igazságok továbbgondolásához juttatja el a nézőket, miközben képes mindvégig fenntartani a figyelmet.

 

10-13_filmszemle-czukor_show_01

Czukor Show

 

Itt minden olyan hazug“ – halljuk Makk Károly Így, ahogy vagytok című új filmjében a titokzatos ukrán–magyar asszony szájából. E sommás mondat még a legszigorúbb esztétikai ítéletként sem vonatkoztatható az egész műre, szociológiailag meg végképp nem, de azért sok minden nem stimmel. Az emberi lélek rezdüléseinek, az érzelmi kapcsolatok érzékeny ábrázolásának nagy mestere most mintha tehetségétől idegen dimenziókba tévedt volna. A társadalmi viszonyok mindig érdekelték, maradandó műveit áthatja az adott kor valósága az emberi drámák közegeként, de a most megcélzott műfaj, a politikai publicisztika újdonság a gazdag életműben. És hiába a téma aktualitása, az egész mégis „másodlagos frissességű“, mint Bulgakovnál a halas szendvics. Persze, Móricz óta nehéz igazán újat mondani a „rokonok“ és érdekek fojtogató hálójában vergődő magyar világról, de a korrupt helyi hatalmasságok és a tiszta szándékú, magányos hős szembenállása sablonos alaphelyzet. A mai viszonyokra csak felszíni elemek (külföldi befektetők, az ingatlanpanama tétjét képező repülőtér, orosz–ukrán viszály) utalnak, igaz, a leszámolások durva kíméletlensége nagyon is napjaink tapasztalata. Furcsán tisztázatlan az új polgármester alakja: cigányzenés nótázása, néhány gesztusa az Úri muri Szakhmáry Zoltánjára hajaz, laza stílusa sikeres sportolói múltjára, de elhangzik, hogy nyolc évig katonai attasé volt (ez magyarázza egy állítólag már nyugalmazott, de most is szorgosan tevékenykedő hírszerző tiszttel való jó ismeretségét), és elég járatosnak tűnik a parlamenti képviselők világában is. Bármily rendhagyó karakter, az nem tűnik életszerűnek, hogy polgármesteri tevékenysége egyetlen városházi megjelenésre korlátozódik, amikor behúz egy óriásit valóban tenyérbe mászó helyettesének. A jellemek megformálásával igencsak adós maradt a jeles szerzőgárda. A két nagy párt korifeusainak sziámi ikerként történő felbukkanásairól is nehéz eldönteni, hogy didaktikusan szájbarágóak vagy már-már komikusak. A legjobban megírt figura a bármire rávehető helyi újságírócska, a vélt hatalmától megrészegülten fenyegetőző firkász (Fenyő Iván pompás alakítása). Több szál marad elvarratlan, több elem tűnik indokolatlannak, a történetet lezáró pisztolylövés viszont melodramatikus. A rendező szándékával ellentétben a film nem többsíkúvá vált, inkább – alig merem leírni – a kidolgozatlanság érzetét kelti.

 

Saját utak

A Szemle fődíját, az Arany Orsót, a diákzsűri Zöld Holló-díját, a legjobb operatőri teljesítményért (Nagy András) járó díjat, valamint a külföldi kritikusok Gene Moskowitz-díját Hajdu Szabolcs Bibliothèque Pascal című filmje nyerte el. A filmet a Berlinale válogató bizottsága már a Szemle előtt meghívta a Forum szekcióba, ahol azóta megérdemelt sikert aratott, és külföldi forgalmazó is jelentkezett.

A forgatókönyvet is jegyző rendezőnek már az első nagyjátékfilmje (Macerás ügyek) feltűnt eredeti szemléletével, erős stilizációs hajlamával. A Fehér tenyér című hagyományosan realisztikus műben könnyű volt felismerni az önéletrajzi elemeket. A többi filmje is mélyen személyes ihletésű, formanyelvük azonban a mese és valóság, az élet és az álom határmezsgyéjén teremti meg a történések univerzumát. Egy kötéltáncos biztonságával tud végigegyensúlyozni e keskeny ösvényen, elképesztő arányérzékkel és a szakmai tudás szavatolta könnyedséggel. Ezt a történetet is hosszan érlelte, sok évvel ezelőtt hallott először a jobb élet csalóka reményével nyugat-európai országokba került/eladott lányokról, a szexiparba sodródottak nyomorúságáról.

E film hősnőjét, a félig román, félig magyar Mona Paparut kihívó frizurájával, szabálytalan szépségével (Török-Illyés Orsolya) független, szabad lényként ismerjük meg, aki csapodár kedvesét odahagyva a tengerpartra utazik. A szó szoros értelmében a föld, illetve a homok alól bukkan fel mellette egy színes fantáziájú, vagány fickó (amúgy szökött fegyenc), a vele töltött éjszaka gyümölcse lesz majd a kislánya, akit falusi vásárokon bemutatott-eljátszott bábelőadások bevételéből nevel. A különböző kultúrájú populáció bábeli zűrzavara, a bahtyini értelemben vett karnevál színes forgataga varázsos képekben elevenedik meg, míg váratlanul fel nem bukkan Mona réges-rég elkóválygott édesapja, aki – úgymond – műtét előtt állván kéri leánya segítségét. Mona a kislányát a nagynénjére, egy fantasztikus, kártyavetésből és jóslásból élő asszonyra bízza, hogy ő apjához csatlakozzék. A menekülésekkel és bujkálásokkal tarkított utazás közben apja leánykereskedők kezére juttatja, s így kerül el Angliába, a Bibliothèque Pascal nevű varietébe és luxusbordélyba. A lokál nevéről eszünkbe juthat a híres francia Blaise Pascal talán legismertebb aforizmája, mely szerint az ember gyönge nádszál, de gondolkozó nádszál. Mindeddig Mona is számtalanszor került döntéshelyzetbe, és a gondolkozás felelősségével hozhatta meg döntéseit olykor könnyelműen, olykor helyesen – mint mi is, mindannyian. A lányok „munkahelyeként“ szolgáló szeparék is a kultúrtörténetből ismert személyiségekről vannak elnevezve. Izgalmas intellektuális feszültség keletkezik így a szinte rabszolgasorba került nők kiszolgáltatottsága és az egyetemes kultúra végtelen univerzuma között. (Akik nem érzékelik a mű utalásait, azok is zavartalanul élvezhetik a fordulatos történetet, de ez a reflexivitás tágasabb értelmezési dimenziókat nyit meg.) A bordélyban történtekről nehéz – de talán nem is kell – eldöntenünk, hogy mi a valódi és mi a fantázia szülötte, hiszen minderről Mona későbbi elbeszéléséből értesülünk. Hazatérte után kezdődik Canossa-járása a gyámhivatal útvesztőiben, hogy visszakaphassa kislányát: elhiszik-e neki, hogy képes felelősséggel gondoskodni gyermekéről? Szép pillanata a filmnek, amikor a kihallgatást monoton érzéketlenséggel gépelő titkárnő az ügyintéző pozitív döntését hallva, egy gesztussal érzékelteti asszonyi szolidaritását.

Az immár a mamával elköltött vacsora utáni gyermeki álomban pedig varázslatosan keverednek a nyers valóság és a teremtő fantázia vágyképei.

A Szemle nyitófilmje (versenyen kívül) Jancsó Miklós Oda az igazság című opusa volt. Tiszteletre méltó, ahogy a ma már elkerülhetetlen marketingben a mester is fáradhatatlanul és kellő öniróniával részt vállalt, így legalább autentikus forrásból hallhattuk a mű keletkezéstörténetét. A Reneszánsz Év alkalmából keresték meg barátai, hogy forgasson Mátyás királyról. Kedve sem volt hozzá, a szükséges költségvetés nagyságrendje meg maga az abszurditás. De a téma elkezdte foglalkoztatni, beleásták magukat a korszakba, olvastak, beszélgettek, s e baráti-munkatársi eszmecserékből kikerekedett egy jellegzetes Jancsó-film a hatalom természetéről és működési mechanizmusáról, „amikor mindenki király akar lenni, kivéve a királycsinálókat“ – ahogyan a rendező nyilatkozta.

A film elején a későbbiekben sűrűn felbukkanó két figura egy hatalmas ernyőt nyit a feje fölé, netán vészterhes idők jönnek – igaz, mikor nem vészterhesek az idők? Óhatatlanul Örkény vérzivataros darabjának Duna-parti jelenete jut eszembe, amikor az oda terelt csoport mintha sejteni kezdené, hogy esetleg védelmet kellene keresniök, és összebújnak egy nagy ernyő alatt. Ugyanaz a szerzői fintor, groteszk-ironikus látásmód, amit akkor is, most is megannyi értetlenség fogad. Való igaz, e művek értelmezéséhez elsősorban nem logikára van szükség, a szikkadt racionalitás, a szűkös ok-okozati viszonyrendszer nem tud mit kezdeni a kibontakozó keserűen ironikus vízióval. Igazi érzéki mozi ez: a virtuóz látványelemek, a folklorisztikus zenei effektek (amelyek egyébként tagolják is a művet), az állandó mozgás (táncok, lovak vágtája, megkoreografált eltűnések és felbukkanások), a verbalitás rétegzettsége (a közéleti szlengtől a klasszikus irodalom és a Biblia emelkedettségéig terjedő íven) a befogadó személyiségének minden rétegére hatnak, és ennek a komplex élménynek a révén értjük meg a lényeget. Nincs sorvezetőként szolgáló, követhető cselekmény, ismétlődések vannak, egymásba úsztatott jelenetek, a történelmi valóságra hajazó, de inkább a teremtő fantázia szülöttei. Némi korismereti tudással egyes figurákat felismerni vélünk, de ez sem igazán fontos (Mátyás neve el sem hangzik). Archetipikus helyzetek és magatartások: árulás és kíméletlenség (a tőr metaforája), arculat- és szerepcserék, az alkalmazkodás módozatai, a pusztítás kéje (a nemesúr nem megdugni akarja a menekülő szép lányt, hanem mint nemes vadat hurokkal elejteni és gyönyörködni a haláltusájában). A lendületes kameramozgás (Jancsó Nyika), a körsvenkek fölerősítik a mű sugallatát: örök körforgás erőterében élünk.

Oda az igazság. De a film hátborzongatóan megrendítő pillanata a hazához tartozás blaszfemikus megvallása, amikor a lefejezett Kinizsi szájából felhangzik: „Kis lak áll a nagy Duna mentében/ Ó mily drága e lakocska nékem…“ Amíg ilyen művek születnek, a belső szabadság és a független szellem alkotásai, addig van remény.

 

Á. SEREY ÉVA

 

NKA csak logo egyszines

1