Kicsit meglepett, hogy Tennessee Williams emblematikussá tett darabja tűnik föl a Nemzetiben, a bár nem a legelső vonalbeli, de kivált Marlon Brando kígyóbőr dzsekije miatt mégis klasszikus Orfeusz alászáll. A vágy villamosa vagy a Macska a forró bádogtetőn gyakoribb a színpadokon, a filmes verzió miatt az Orfeuszt mégis mindenki ismeri vagy ismerni véli.

Elgondolkodtam, mi oka lehet az 1957-ben New Yorkban bemutatott mű elővételének: valamilyen Williams hommage, hiszen sűrítetten tartalmazza az író legkedvesebb témáit – nem véletlen, hogy majd húsz éven át dolgozott rajta, ötször írta át. Már az első művei közt van egy vázlata: amerikai Dél, kisváros, reményvesztett szerelem, gátlástalan pénzsóvárgás, bosszú, agresszió, elnyomott szexualitás, az idegen gyűlölete. Második okként kínálkozik: túl vagyunk azon a rémálom esztendőn, amelyre az egyik hívószó Tatárszentgyörgy, azaz az értelmetlen gyűlölet tébolya egyfajta asszociációs körének kiterjesztése. Harmadik lehetséges ok: a rendező egy színházban is dolgozó filmes, Sopsits Árpád, aki nagy érzelmekhez, archetipikus témákhoz vonzódik, nagy formákban gondolkozik, nem fél a szenvedélyek szenvedélyes ábrázolásától.

Úgy tűnik, nem ilyen sokrétű az ok. Sokkal kézenfekvőbbnek tetszik, hogy adva van egy nagyszerű színésznő, aki a női főszereplő, Lady minden szenvedélyességét, de tartózkodását, kívülállását, bosszúvágyát és szerelemre való képességét is meg tudja mutatni. Ő Udvaros Dorottya. Tehát nem a rendező választása, nem gondolati rezonanciákkal töltekező feltámasztás, és nem is stílustörténeti stúdium, ahogy egy Beckett- vagy Ionesco-színrevitel azzá lehet.

 

nemzeti - orfeusz 10
Bodrogi Gyula és Udvaros Dorottya (fotó: Szkárossy Zsuzsa)


A színház nagy, formátumos szereppel nyújt át ajándékot, azaz jutalomjátékot egy megbecsült művészének. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenki egyaránt megajándékozott – s ez paradox módon nem a főszereplőn múlik. Nem lesz ebből az estéből felfénylő, átlényegítő szellemi-esztétikai élmény: egy érdekes, érzelmes és hosszadalmas, egzotikus régi amerikai sztori marad azokról az időkről, amikor még volt szesztilalom, niggergyűlölő Ku-Klux-Klan, meg igazi New Orleans-i játék-, kéj- és dzsesszbarlangok visszfénye, és idősebb nőknek kínos volt egy ifjabb ember szerelmétől fellobbanni. Van valami távolságtartó, fásult, porlepte hangulat, s ezzel ellentétesen a technikailag mindent tudó XXI. századi metálszínpad, két oldalra játszás. Forog-forog a magas fémlépcső a kimerevített, álmokat és vágyakat idéző nagy monológoknál és duetteknél, van táncos-pantomim betét Gergye Krisztiánnal, filmvetítés kinagyított arcközelikkel. (Ez utóbbi nem is teljesen felesleges és színházellenes, hiszen ilyen távolságból alig látjuk a mimikát, főleg, ha éppen a másik oldalra fordulva reagálódik le valami. Ez a megoldás szinte hozzásegít ahhoz, hogy egy emberibb drámát lássunk, mint amit csak a szituációk és a szövegek generálnak.) A díszlet- és jelmeztervező Antal Csaba egyrészt korfestő délies cuccokba öltöztette a szereplőket, s kreált egy nagy, bizonytalan jellegű hodályt a vegyesbolt és a megnyíló cukrászda számára, amely a Williams-féle szimbólumokat emeli ki: a cirádás nagy pénztárgépet és a fönti, kegyetlen világot jelképező irdatlan lépcsőt. Az időbeli átjárás néhol bizonytalanságban hagy: a kitiltott, kurvává lett szabados Carol Cutrere Péterfy Bori megformálásában inkább up-to-date punk lány. Minden esetre ebben a jellegében is alkalmat ad arra Ladynek, hogy a kitaszítottak és megszomorítottak iránti, genetikus rokonszenvét kimutathassa abban az ívben, amelyet Udvaros Dorottya megteremt: zárkózott, vad, sértődött, ám pattogóan racionális, keserű asszonyból lesz odaadó, a saját származásával és múltjával is számot vető, reménykedő, sejtjeiben is megújulni kész fiatalasszony. Kiszáll a „mindenki megvehető valamennyiért” gondolati sémából – s ennek egyik látványos gesztusa, amikor kiszolgálja Carolt. Nem oktalan feltételezés hát, hogy a színrevitel fő célja végül is az ő színészi személyisége körül keresendő.

Egyébiránt minden klappol: pletykás, koszfészek kisváros unatkozó helyi feleségekkel (Murányi Tünde és Söptei Andrea már a második előadáson is unta unatkozó magamagát), félnótás művészlélekkel (Nagy Mari igazán remek betétszáma, elsőrendű karakterrajz), fojtottan kemény seriffel (Szarvas József nehézkessége és lassúsága a nagyon hosszú és pörge orrú cowboycsizmának is betudható). Nagyon jó továbbá Terhes Sándor középkorú nagymenője, mert a Ladyvel való találkozás, húsz év kibeszéletlen és elárult nagy szerelme valódi, átélhető, katartikus élmény. Sajnos azonban ez csak hat perc körülbelül. Hat perc igazi, megrendítő élmény. Nem mondom, hogy megéri, de azért valahogy mégis megmarad. És Bodrogi Gyula nagyjelenete is, ahogy rendkívüli színészi intelligenciával ellenáll a lépcsőn lejövetel operai gonoszságának, és nagybetegen levonszolódva esendőnek látszik: a helyzet feletti teljes uralom ereje a figurateremtés magasiskolája, ahogy Molnár Piroska alakítása is a nővér szerepében.

Ami nehezen magyarázható, az Szabó Kimmel Tamás Val Xaviere. Nem azért, mert nem Brando-hasonmás, hanem mert nem szólaltatja meg Val előéletét, hányódását, árvaságát, rossz múltját és líraiságba fojtott életismeretét. Gitározni és énekelni viszont nagyon szépen tud: gyönyörűen énekli az Everybody hurts-ot például. De hogy sebzett és sebez: ehhez még minden tekintetben nagyon ártatlannak mutatkozik.

Ennyi kiváló epizód és nagy teljesítményű epizodista tulajdonképpen ellensúlyozni próbálja, hogy az egész elnyúlik és nem szólít meg.

 

BUDAI KATALIN

 

NKA csak logo egyszines

1