A Kék vagon című előadásban, amelyet a Merlin Színház észt hete keretében a Viljandiban működő Ugala Színház előadásában láthattunk, legérdekesebb a cselekmény. Az 1970-ben Tallinnban született író, Andrus Kivirähk, akit filmjeiből, prózai írásaiból ismerhetünk, a Brezsnyev-korszak iránti nosztalgiát vázolja föl darabjában. Nem az öregekét, akik mintegy fél évszázadot élhettek le a szovjet rendszerben, hanem kortársaiét, akik éppen csak gyerekkorukban kóstolhattak bele az úttörőtáborok világába. A szerző Brezsnyev halálakor tizenkét esztendős volt, igaz, amit Brezsnyev-kornak nevezhetünk, az még tartott egy ideig. A szerzőnek és kortársainak tehát a kamaszkorát határozta meg a sorra haló főtitkárok, Brezsnyev, Csernyenko, Andropov ideje.

A darab hősei, egykori iskolatársak május elsején egyikük születésnapját ünneplik. Ez alkalomból úgy berúgnak, hogy föltolulnak bennük a gyerekkori emlékek. Egyikük felölti egy azóta Kanadába távozott rokon régi milicista-egyenruháját, és megtréfálják a zajongás miatt tiltakozó idősebb szomszédot. Eljátsszák, hogy visszatért a szovjet világ, visszajöttek az oroszok, és most letartóztatják az öregembert, egyebek közt a hivatalos észt pénz birtoklásáért. Meg egyáltalán, mert mindent tudnak róla. Az öreg hamar elhisz mindent. Majd, miután megtudja, hogy csak vicc volt a múlt visszatérése, ő is beáll a fiatalok közé – főképp Brezsnyev-viccek felidézésében leli örömét. Furcsa nosztalgia ez: nyoma sincs benne a megszépítő messzeségnek. Félelmetes, elnyomó és egyúttal nevetséges rendszerre emlékeznek vissza. A meglehetősen sok szövegből aztán kiderül, hogy természetesen nem a szovjet hatalmat, az orosz elnyomást, a totális, bár puha, trehány diktatúrát kívánják vissza a harmincas éveikben járó észt fiatalok, hanem maga az emlékezés, az érzések felidézése a nosztalgia tárgya. Szóval mindaz, ami az emberi kultúrát jelenti.

 

favorizalt20-21_kek vagon_brezs062_nagy


A szerző ugyanis szinte didaktikusan gondoskodik az ellenpólusról: a részegen nosztalgiázó, múltidéző fiatalemberekkel szemben idővel színre hozza az ünnepelt barátnőjét, aki a nyugati, amerikanizált, prakticista gondolkodásmódot képviseli. Ez kicsit még idegenebb, mint az orosz befolyás. A társaság egyik tagja irodalomtanár, aki kétségbeesve tapasztalja, hogy tanítványai nemcsak semmit sem tudnak a klasszikusok régi nagy műveiről, de nem is érdekli őket. Mint ahogyan a sikeres, több idegen nyelven beszélő, külföldi egyetemeket megjárt, nagy karrier előtt álló ifjú hölgyet is a szakmáján kívül, kikapcsolódásképpen csak idióta, röhögtető játékok képesek lázba hozni, és őrültek gyülekezetének tartja az emlékekről, érzésekről szövegelő részeg bandát.

Az előadás végére megérkezik a baráti kör negyedik tagja, aki halaszthatatlan munkája miatt késett. Ő is a szorgos, érzéketlen, józan munkamániások közé sorolódik, egyenesen ufónak nevezik múltba révedt barátai. Ő pedig miután elnyel egy liternyi vodkát, társait a mámorban utolérve, egy idegen kék bolygóra emlékezik vissza, ahonnan idecsöppent. A szerző ezzel a grimasszal ügyesen lezárja a vitát, a szenvedélyes-érzelmes monológ karikírozza a nosztalgiázást, de véleményezi az érzelemmentes prakticizmust is. Mindez azonban mit sem változtat a darabban felvázolt világképen, azon, hogy hősei két életmodell között választhatnak (legalábbis lélekben): az elsüllyedt szörnyű, de emberi érzéseket, kultúrát még legalább nyomokban hordozó múlt és az érzelemmentes, kulturálatlan szép új világ között.

Az Ugala Színház művészei Taago Tubin rendezésében mindezt tisztes színvonalon, jól követhetően tették színpadra.

 

ZAPPE LÁSZLÓ

 

NKA csak logo egyszines

1