Molière Amphitryonját Tatabányán A nevetés iskolája közönségcsalogató címmel mutatták be. A csábítás működött, a négyszáz személyes nézőtér megtelt, a nézők jól szórakoztak, a színigazgató, rendező Harsányi Sulyom László a cím ígéretéhez híven, kellően gondoskodott a publikum megnevettetéséről. Az előadás végén a visszaigazolás: a hálás taps. És itt mindjárt mondjuk el azt is, hogy a rendezés a nevetés mögött meghúzódó komolyabb tartalom exponálását sem sikkasztotta el.

Az ősbemutató idején

Molière 1668-ban írta és mutatta be az Amphitryont. Éppen komoly anyagi veszteséget is jelentett a Tartuffe első változatának betiltása, amelyet egy előadás után nem játszhattak tovább. A komédiaíró profi színházi ember is volt, akinek állandóan számolnia kellett, honnan veszi a pénzt színháza, a Palais Royal működtetéséhez, színészei és a kiszolgáló személyzet fizetéséhez, saját költséges háztartásának a fenntartásához. Armande, az új fiatal feleség előtt sem zárhatta be a pénztárcáját. Arról nem is beszélve, hogy még olyan pletykák ellen is védekeznie kellett, amelyek szerint a saját lányát vette feleségül. Nem kis veszélyt jelentett, hogy a felbőszült egyháziak már élesítették késeiket, nem is rejtve véka alá, hogy az istenkáromló darab szerzőjének elveszejtésére törekszenek. Molière védelmét valójában egyedül a király, XIV. Lajos kegye biztosította, nem kevés pénzzel és erkölcsi tekintélyével, amikor például elvállalta Armande első gyermekének a keresztapaságát. A nyugtalanító helyzethez képest az Amphitryon fura egy mű, megírásához kellett is talán némi merészség.

Köztudomású volt, hogy az akkoriban harmincéves király, jóképű férfiú igencsak kedvelte az udvarban feltűnő szép fiatal arisztokrata hölgyeket, akik boldogan fogadták az uralkodói ostromot, és könnyen kapituláltak. Volt is olyan nézet, hogy a királlyal hálni nem tekinthető erkölcstelenségnek. Sőt, mint a darab prológusában Merkúr kifejti, az istenség gáláns kalandjainak kiszolgálása még rangot is ad a közreműködőknek.

 

22-24_s_sps0339
Fazakas Júlia és Herczeg Tamás


A komédiában szereplő Jupiter a nézőket óhatatlanul XIV. Lajosra emlékeztette. Kérdéses lehetett, mit szól ahhoz a király, hogy a darab esetleg kedvezőtlen asszociációkat ébreszthet alattvalóiban. Hiszen ez a Plautus ihlette sikamlós komédia arról szól, hogy az Istenség, magára öltve egy hősiesen harcoló görög tábornok, Amphitryon alakját, annak távollétében a mit sem sejtő feleségével, Alkménével hál. A kedvezőtlen fogadtatás nem volt kizárt: a király megharagszik, és leütteti Molière fejét. Bár valószínűbb magyarázat, hogy az óvatos duhaj Molière mit sem kockáztatott.

Gondolom, hihetünk a XIX. század neves francia történészének, Michelet-nek, szerzőnk a megbízást a Plautus-darab adaptációjára magától a királytól kapta, aki így akarta elfogadtatni udvaroncaival éppen kialakuló viszonyát Mme de Montespannal, a hódítóan okos, szellemes szőke szépséggel. Molière, aki természetesen nem felejthette el, hogy mivel tartozik legfőbb pártfogójának, igen vonzó képet fest a szerelmes Jupiterről. Az már magától értetődő, hogy a darabbeli Alkméné, akit az ifjú Mme Molière alakított, olyan bűbáj teremtés, akiért méltán bolondul Théba hős tábornoka és maga az Istenség. Alkméné „modelljének” persze volt férje, hosszú nevű előkelő nemes úr, akitől a mindössze négy éve kötött házasságban a Montespan nevet kapta. Nem is lett semmi baj, az új bemutató a királyi szerető tetszését is elnyerte. Olyannyira, hogy a későbbiekben is pártfogolta Molière-t. Úgy tartja a krónika, hogy a kegyencnő irodalom- és műértő asszony lehetett, mert Molière neves író- és művésztársait is buzgón támogatta. Molière átírásában a komédia nem pusztán a nők meghódításának a technikájáról szól, hanem sokféle értelmezést enged meg. A darab Prológusában a mitológiai istennő, Az Éj megkérdezi, mi szüksége van az Istenségnek arra, hogy egy nő szerelmének az elnyeréséhez emberi alakot öltsön, miért nem a maga személyében hódít. A megkérdezett Merkúr csak annyit válaszol, hogy Isten tudja.

A cselekményben végül Jupitert is elkezdi zavarni, hogy Alkméné nem őt, hanem a férjét szereti, és megpróbálja rábeszélni az asszonyt, hogy tegyen különbséget a házastársi hűség és a szexuális kapcsolat öröme között. Ezt a különbségtételt a fiatal feleség természetesen nem értheti meg. Ahogy XIV. Lajos sem tudhatta, hogy férfiként az elcsábított nőszemélyek őt magát szeretik-e, vagy inkább a király kegyeit keresik. Ez a dilemma Molière-t magát is megérinthette. Hiszen a színháztulajdonos, színigazgató, rendező szerepében egy egész társulat felett uralkodott, színészeket szerződtetett, bocsátott el, szerepeket osztott, tőle függött beosztottjainak a fizetése. Ő sem tudhatta pontosan, hogy mit takar a színésznők kedvessége, hízelkedése, felajánlkozása. Valóban szeretik-e őt, vagy csak szerepet akarnak. De a maga rendezésében, úgy látszik, nem akart erre a személyes dilemmára utalni. Az Amphitryon őselőadásában Molière az egyéniségétől gazdájához hasonlóan megfosztott, folyton elpáholt, gyáva Szosziász szerepét vállalta. Ő játssza, mondja el, milyen emberi drámát jelent, ha valakit megfosztanak egyéniségétől, az életben kivívott szerepétől.

A komédia azonnal kasszasiker lett, huszonnyolcszor játszhatták egyfolytában Molière színházában, a Palais Royalban.

Az utóélet

1968-ban, háromszáz évvel később ünnepelték a Comédie-Française-ben a darab 1000. előadását. Giraudoux a 38-as számmal jelezte, hogy az övé az alaptörténet 38. feldolgozása.

Manapság nálunk az Amphitryon viszonylag ritkán kerül színpadra. A legismertebb hazai előadás Major Tamás nevéhez fűződik, aki 1972 tavaszán a Nemzeti Színházban, már a Marton Endrével folytatott ádáz harc közepén, nem a legjobb formáját mutatva vitte színre az Amphitryont, nem is a legjobb szereposztásban.

A kritikák valójában csak Iglódi István alakítását emelik ki, aki Sosias testére szabott szerepében remekelt. Major kedves tanítványának a szájába adja a maga sirámait, hiszen őt is megfosztották a Nemzeti Színház egyeduralkodójának szerepétől. Természetesen nem volt kritika, amely ilyesmit megpendített volna. Jellemző módon ez az asszociáció nekem is most jut eszembe. Akkor éppen a csatában vesztes Martont sajnáltam, a szerelmi szálnak a Kádár-világban semmi aktualitása nem volt, Alkméné szerepét nem is Ronyecz Máriára szabták. Major Jupiterrel szemben a felszarvazottak pártjára állt volna, csakhogy ő legjobban a maga tábornokát utálta. El tudom képzelni, hogy egyedül Marton vette észre: Major rendezése őellene irányul.

 

A tatabányai előadás

Maradéktalanul a tatabányai előadással sem lehetünk elégedettek. Harsányi Sulyom László nem kevés energiával és ötlettel elérte, hogy a közönség sokat nevessen, jól mulasson. Tatabányán még mindig fontos cél lehet, hogy a közönséget a színházba szoktassák, és a direkciónak ezt a törekvését dicsérni kell, már csak azért is, mert az előadás jó ízléssel elkerülte az olcsó eszközöket.

Az Éj – Fazakas Júlia – szemüveget visel, és okos, szorgos titkárnőre emlékeztet, a játékba beiktatott népszerű slágereket szép hangon adja elő. Élénkíti a jelenetet, hogy Herczeg Tamás Merkúrja nem állja meg, hogy a szükséges információk közlése közben el ne csábítsa Az Éjt, és bár erre a szöveg egyetlen mondata sem utal, a darab végén mégiscsak megkettyinti a hölgyet. A komédián belül durván, gonoszul tulajdonítja el Szosziász – Egyed Attila – énjét. Amphitryon szolgája ebben a rendezésben mellékszereplő marad. Amikor rádöbben arra, hogy elbitorolták legszemélyesebb énjét, gyávasága, butasága miatt nem is tudjuk igazán sajnálni. Az ő felszarvazása azonban elmarad, Merkúr nem kapható arra, hogy ágyba menjen Szosziász csúnyácska feleségével.

 

22-24_s_sps0407
Sághy Tamás és Egyed Attila (fotók: Sipos Zoltán)


Ebben a rendezésben az uralkodó-isten Jupiter – Rusznák András – és ellentétpárja, Amphitryon, a thébai hadvezér – Sághy Tamás –, valamint szépséges felesége, Alkméné – Szilágyi Katalin – állnak Molière elképzeléseinek megfelelően az előadás középpontjában. A hölgy tagadhatatlanul csinos, vonzó jelenség, aki hihetővé teszi, hogy földi ember, a thébai hadvezér meglátta és azonnal fülig beleszerelmesedett. Csakhogy a szép fokozható melléknév: szép, szebb, még szebb, legszebb. Egy nőcsábász isten – úgy hinnénk – kedvére válogathat, és csak a legszebb kedvéért száll le a földre s ölt emberi alakot. Márpedig Szilágyi Katalinnál el tudok képzelni még szebbet.

De nincs semmi baj, a mai civil ruhába öltöztetett szereplők közül Sághy Tamás sem tűnik isteni férfiúnak. Herczeg Tamásban sincs semmi hadvezéri, még katonai uniformist sem visel. Derék tatabányai polgárra emlékeztet. Nincs különbség a két férfi között. Így aztán Szilágyi Katalin teljes joggal képzelheti, hogy nem Jupitert, hanem a hazatért férjét ölelgeti.

Ez a középszerűség emberi szintjén tartott hasonlóság azzal a következménnyel jár, hogy nem tudunk szívből együtt érezni Jupiterrel, aki azért kesereg, mert a meghódított asszony valójában nem őt, hanem a férjét szereti. A darab végén, amikor Jupiternek be kell vallania a turpisságot, Sághy Tamás és Szilágyi Katalin ember voltukhoz méltóan érzékeltetik a rászedett fiatal szerelmesek megszégyenülését, tehetetlenségét – a felismerést, hogy mit sem tehetnek egy Jupiter ellenében. Sághy hitelesen őrjöng, amikor férjként látnia kell felszarvazását. Akkor még azt hiszi, ember a csábító. Vajon mit szólt Monsieur de Montespan, amikor megtudta, hogy a király elcsábította a feleségét? Erről sajnos nincs információnk. Még a pletykás Mme de Sévigné sem tartotta érdemesnek, hogy akár csak egy szót is vesztegessen a felszarvazott férjre.

Illene még szólni Kiss Gabriella nem annyira helyszínt, mint inkább a tér tagolását jelző díszleteiről. Az előtérben van egy árok, ebbe könnyen bele lehet pottyanni. A következő szint az Amphitryon lakóházát határoló kerítést láttatja, amelynek kapuján sem Szosziász, sem a ház ura nem tud átjutni. A kerítés mögött találjuk a lakóhelyiséget, itt szerelmeskedik Alkméné és Jupiter. Jobbra egy kunyhóféle, ez Szosziász és feleségének az otthona. A legfelsőbb emelet az égi lakók világa, Jupiter itt veszi észre, hogy neki is támadt egy trónbitorló hasonmása. Igaz, ez már rendezői ötlet, ilyen kitalációt Molière nem engedhetett meg magának, ez már felségsértésnek számított volna, amiért fejvesztés járt.

Summa summárum, nem középszerű előadást, hanem valódi, jó színházat láttunk Tatabányán.

 

MIHÁLYI GÁBOR

 

 

NKA csak logo egyszines

1