Nem először vitte színre Jeles András A nevető embert; a kilencvenes években a Katona József Színházban hozott létre belőle sajátos szépségű, ám a szakmát és a közönséget egyaránt megosztó előadást. Most Szombathelyen, a Weöres Sándor Színház színinövendékeivel készítette el az újabb változatot. Különlegesen nehéz feladat ez, hiszen nemcsak a nagy terjedelmű (egyébként erősen túlírt) epikus anyagból kell színházat létrehozni, de pályakezdő (sőt, tulajdonképpen még pályakezdés előtt álló) színészekre kell igen nehéz feladatokat bízni. Más kérdés, hogy a fiatalok számára fontos stúdiumként is működik a munka, s Jeles András színházi munkásságának talán legfontosabb korszakában nem professzionális színészekkel hozott létre komoly társulati (műhely)munkával megalapozott produkciókat.

 

24-25_neveto_ember_025
Lévai Tímea (fotó: Mészáros Zsolt)


Az ehhez szükséges erények világosan felismerhetők az előadáson. A rendező pontosan tudja, mi az, ami az alapanyagból fontos és működőképes lehet a színen, s azt is, hogy a szükséges hatást mikor tudja önmagában megteremteni a színészi erő, és mikor kell más eszközökhöz nyúlni. Jeles nem törekszik a regény cselekményének felmondására: csomópontokat ragad ki a műből, azokat dolgozza ki, más részeket homályban hagy vagy elnagyol, illetve teljesen elhagy. A csomópontok kiválasztása roppant tudatos: a szombathelyi előadás leginkább arról mesél, hogy az értékrend megváltozásával, korcsosulásával, a társadalmi-emberi szolidaritás és a jó ízlés tovatűnésével hogyan bomlik fel egy közösség, hogyan válnak talajvesztetté az értékközvetítők, s milyen sivár pusztaság marad utánuk. Következésképpen nem kap igazán hangsúlyt Gwynplaine udvari élete, a politikai intrikák szándékoltan súlytalanok maradnak – alig néhány jelenetben látjuk ezeket, akkor is élesen karikírozott formában. De az emberi nyomor ábrázolása sem önmagában vagy kontrasztként fontos, hanem a szolidaritás tárgyaként kap hangsúlyt. Az előadás ritka erénye, hogy noha jelentése egyértelmű, sosem érződik szájbarágósnak, didaktikusnak. A játék a befogadó érzékeire, érzelmeire és értelmére egyaránt számít; ezek mozgásba hozását átgondoltan alkalmazott eszközökkel éri el. Az első jelenetek szinte élőképek. Azért csak „szinte”, mert a képek azért mozognak, ám nem cselekményt mesélnek (azt a rendező a szín szélére ültetett, változó személyű narrátorokra bízza), hanem hangulatokat, érzéseket, gesztusokat vetítenek ki. Perovics Zoltán fekete alaptónusú, voltaképpen egyszerű elemekből összeálló díszlete megadja a játék alaphangulatát. Az előadás vizuális erejéhez nagyban hozzájárulnak Bánki Rózának a fekete alaptónustól fantáziadúsan elütő, választékosan színes jelmezei, s a világítás, mely szintén árnyalja, gazdagítja az alapszínt, komoran szép képeket hozva létre (nem mellesleg: sohasem próbálja szemgyötrő alulvilágítottsággal kifejezni a lét súlyos gyötrelmeit). Vagyis már a játék elején létrejön egy olyan konstrukció, amely a stilizált játékmód segítségével elidegeníti, miközben a képek erejével, a megteremtett atmoszférával érzékileg-érzelmileg mégis megérinti a nézőt. Ezt a hatásmechanizmust Jeles a későbbi képekben, a narrátor szerepének kiiktatása után is következetesen alkalmazza. Az előadást a továbbiakban is meghatározza a játékos stilizáció, mely amellett, hogy nem engedi túl direktté válni az egyes szituációkat, az ifjú színészek feladatát is változatosabbá, gazdagabbá teszi. A csecsemő Dea hangját például egy színésznő szolgáltatja (háttérből ugyan, de láthatóan), reflektálva a színházi szituációra, míg Homót, a farkast a lehető legtermészetesebb eszközökkel személyesíti meg egy színész (Nyulassy Attila). Az udvari jelenetek karikatúrába hajlanak, míg a történet mesés elemeire a játék misztikus fényt vetít. A legmeghökkentőbb talán a csúcspontot jelentő, a lezárást előkészítő jelenethez kapcsolódó ötlet. Itt mondatik ki, hogy Ursusnak el kell hagynia az országot, ami a véget jelenti: hiszen Dea után így Gwynplaine-t is elveszti, ráadásul valamennyi vagyonát értékesítenie kell, így a trupp sem támadhat fel többé. Jeles éles kontrasztot vetít a jelenet mögé: a színpadi mozi vásznán ócska pornófilm pereg. S míg a színpadi nézők (velünk együtt) azt bámulják, szépen tönkremegy egy társulat és néhány élet. A későn érkező Gwynplaine már csak a semmit, pontosabban a szemetet, a pusztulást találja. Az értékválság megragadása a pornófilmen keresztül roppant didaktikus megoldás lenne, ha nem a színpad elején zajló történések érzékletes kontrasztjaként szolgálna, s ha ugyanakkor a maga csupasz, brutális valójában nem ütne el szándékosan a színpadi környezettől. Így viszont a vetítés egyszerre provokál, elidegenít, de egyúttal gondolkodásra késztet, a zárójelenetek óhatatlan szentimentalizmusa jelentősen tompul, s a befejezés kétségbeesett indulata anélkül maradhat hangsúlyos, hogy váratlanul válna direktté.

 

24-25_neveto_ember_037
Nyulassy Attila, Takács Dániel, Lévai Tímea és Poppre Ádám (fotó: Mészáros Zsolt)


A színinövendékek feladata változatos. A több kisebb szerepben is felbukkanó epizodisták a hátteret teremtik meg. Nem pusztán a történet hátterét, hanem magának az előadásnak is a hátterét – hiszen ők tartják mozgásban a játékot. Néha csak hangjukat vagy éppen testüket használják egyik-másik jelenetben, s hol a nyomatékosítás a feladatuk, hol éppen ellenkezőleg: észrevétlenül kell jelen lenniük. De Jeles András a főszereplők vállára sem rakja az aprólékos karakterépítés méretes feladatát. A csomópontokra koncentráló szerkesztésből következően nekik is magát a karaktert kell elsősorban megragadniuk – a torz mosoly és az ép lélek kontrasztját, a „belső látás” boldogságát, boldogtalanságát, a zord külső mögött koncentrálódó emberséget, a kutyalélek következetes hűségét stb. –, hiszen maguk a karakterek nem, csak a pozíciók változnak. E feladatot a társulat érezhető kedvvel, odaadással, fegyelemmel teljesíti, olyannyira, hogy azt érzem, egy ilyen szerkesztésű előadásban e szerepeket más profilú együttessel nem is igen lehetne eljátszatni. Egy-egy jelenetben megvillannak egyéni képességek, sajátos színek is, de ez még nem az a bemutató, amelyből az egyes színinövendékek későbbi pályájára következtetni lehetne. Hogy ki érik a játszók közül képességes színésszé, majd elválik, de Takács Dániel, Grünwald Dávid, Lévai Tímea, Poppre Ádám, Nyulassy Attila, Varga Dóra, Balogh János, Szabó Róbert Endre, Kristóf Roland, Farkas Ádám, Unger Tünde, Papp-Ionescu Dóra, Pusztai Fanni, Szalay Katinka, Borbiró András, Nagy Eszter, Budai Dávid, Schmidt Róbert, Senkovics Petra egyaránt elmondhatják magukról, hogy lelkes és precízen kivitelezett munkájuk nélkül nem jöhetett volna létre ez a festői szépségű, komoran fénylő előadás.

 

URBÁN BALÁZS

 

NKA csak logo egyszines

1