Békéscsabán, legalábbis a színházban, minden hónap más-más szomszédos ország kultúrájának hónapja. Nemcsak azért jó ötlet ez, mert megfelelő publicitással és médiajelenléttel járhat, hanem azért is, mert módot ad arra, hogy a bemutatandó darabokat a szokottnál szélesebb skáláról válasszák, s hogy kortárs drámák is színre kerülhessenek. Ami végül is éppúgy azt a rokonszenves színházvezetői ambíciót szolgálja, mint az ügyes píár: mind jobban bekapcsolni a békéscsabai teátrumot az ország színházi vérkeringésébe. Nem eléggé megbecsülhető törekvés ez olyan időkben, amikor egyes teátrumok éppen e vérkeringést semmibe véve, a helyi közönségre hivatkozva hoznak létre igen alacsony színvonalú produkciókat. Az évad egyik legambiciózusabb vállalkozása az októberi osztrák hónap keretében bemutatott Werner Schwab-darab, az Elnöknők színreállítása. A fiatalon elhunyt szerző művét botránydarabként szokták beharangozni, holott távol áll tőle az öncélú provokáció. Inkább düh táplálja a szöveget, melyet morbid humorba csomagol a szerző (no meg a magyarítást végző Parti Nagy Lajos). Az idős barátnők képmutatása, vágyaik és mondataik kiáltó távolsága, egymás iránti gyűlöletük fokozatosan lepleződik le. A történet persze túlmutat önmagán: éles iróniával láttat előítéletet, álszentséget, aljas indulatot, vagyis mindazt, ami egyre ijesztőbben válik napjaink részévé. S ehhez mégis társul csipetnyi szomorkás fájdalom is. Fergeteges humor, komoly mondandó, provokatív megfogalmazás, némi abszurditás, leheletnyi melodráma vegyül, s ebből nemcsak jelentékeny, de igazán sikeres előadás is létrehozható – nem sok kell ahhoz, hogy Ascher Tamás rendezése a Kamrában másfél évtizedet is megélhessen. A mű fenti erényeiből azonban a békéscsabai előadásban kevés látszik.
A pesti vendégjátékot nézvén nekem úgy tűnt, mintha a rendező, Szalma Dorotty határozottan tompítani próbálta volna a darab élét. A vécé, illetve a szar mint motívum ugyan fontos szerepet tölt be az előadásban, de csupán úgy, mint enyhén meghökkentő humorforrás. Az, ami sokkal provokatívabb a szövegben, gyakran szinte elsikkad. Nem a verbális didaxist hiányolom persze, hanem azt a vizuális gondolkodást, azokat a játékötleteket, amelyek megéreztetik azt a kisszerűen komikus létállapotot, melyben a szereplők perverz vágyai megfogannak. Ehhez sokkal határozottabban kellene megjeleníteni a szerző által torznak láttatott értékrendet, s nem finoman zárójelbe tenni meghatározó motívumokat. A legjellemzőbb példa erre talán Erna vallásos hite, mely életszervező erőnek tűnik, valójában csak a legfelületesebb, s ebből adódóan a legbugyutábban dogmatikus ragaszkodást takarja. Ha ez csak a legáltalánosabb humorral ábrázolva jelenik meg, s valósággal elmismásoltatik, ki is lehet a nő vágyaiban megjelenő „Wottila”, akkor nemcsak erejéből, de humorából is sokat veszt a játék. Ennél is nagyobb baj, hogy a rendező a történet ívét sem építi fel. Mintha már az első jelenetekben is monológok sorát hallanánk – annyira nyilvánvaló, hogy nem figyelnek egymásra a szereplők, hogy mindegyiket csak a saját világa érdekli. S hasonlóképp érzékelhető a képmutatás, az elhangzó szavak hamissága. Az az alaphelyzet áll előttünk már a játék kezdetén, amelynek csak az előadás utolsó harmadára kellene nyilvánvalóvá válnia. Így aztán etűdök sorát látjuk, melyek nem fokozzák egymás hatását, nem árnyalják egymás jelentését, sőt, még csak nem is mindig érnek össze. A legfőbb rendezői törekvésnek az tűnik, hogy maguk az etűdök minél humorosabbnak hassanak. Így aztán sokkal több energia fordítódik a külsőségekre. Rátkai Erzsébet tarkabarka jelmezei, a parókák, a smink viccesen csúfítják el a szereplőket. Mira János hasonló hangulatú díszletének mintha az lenne a legfőbb funkciója, hogy egy hatásos pillanatban megmozdulhasson a szoba tere. A kívánt hatást a megmozdítás nehézkessége jelentősen tompítja, de ennél nagyobb baj, hogy a tér nem bír jelentésképző szereppel; még az sem egyértelmű, hogy mennyiben realisztikus és mennyiben szimbolikus. S jó ötlet lenne a kis zenekar, ha szerepe nem merülne ki a diszkrét ellenpontozásban.
Mivel minden eldöntöttnek látszik az első pillanattól kezdve, az előadás statikus voltát csak a színészi alakítások dinamizmusa oldhatná. Ám a három színésznő játéka a monologikussá alakított szerkezethez igazodik; szinte egymástól függetlenül dolgozzák ki a figurákat – eltérő módon és eltérő lendülettel. Bede-Fazekas Annamária (Grete) meglehetősen hagyományos eszközökkel játszik egy rosszindulatú középosztálybeli asszonyt, kevéssé igazodva a darab megkívánta hangnemhez. Az élesen elváltoztatott, elcsúfított Kara Tünde (Erna) finoman stilizáló portrét fest egy álszent nőszemélyről, többnyire korrektül és pontosan (bár egyes gesztusaiban és hanghordozásában – engem legalábbis – zavaróan emlékeztetve egy idősebb pályatársára). Dobó Kata leginkább kataton elmebetegnek mutatja Mariedlt, s aprólékosan ki is dolgoz hozzá egy sajátosan képtelen hanglejtést, apró gesztusokat, váratlan mozdulatokat. A figura tulajdonképpen mulatságos is – csak éppen nem egy teljes estén keresztül. Hiszen ezek az eszközök mit sem változnak a játék során, így egy idő után érdektelenné vagy idegesítővé válnak (ez vérmérséklet kérdése), a nagy bosszúmonológban pedig végképp kevésnek találtatnak.
Itt, a végén üt a legerősebben vissza az előadás szerkesztetlensége is: a hosszú monológ éppen csak elválik a korábbi monológok sorától, a kölcsönös leszámolás pillanata sem hátborzongató, sem felemelő, sem vérfagyasztóan cinikus nem lesz, sőt, Mariedl – művérrel nem spóroló – meggyilkolása sem tűnik többnek egy közepesen morbid poénnál. Így az előadás – meglehet, az alkotók szándékaitól függetlenül – végső soron elvicceli, kellemessé teszi mindazt, amivel felráznia, felháborítania, provokálnia kellene. De akkor sem mondanék igazat, ha azt írnám, hogy Schwab kellemetlen darabjából Szalma Dorotty kellemes színházat csinált, hiszen az előadás túlságosan egysíkú, statikus ahhoz is, hogy kellemesen szórakoztató, a komolyabb tartalmakkal csupán eljátszadozó produktumként funkcionálhasson. Így aztán leginkább a vállalkozás mögött álló ambíció az, ami értékelhető. Ami nélkül jó színház aligha születhet, de ami ehhez önmagában azért igen kevés.
URBÁN BALÁZS
