Véletlenek sorozata adódott össze két monodráma bemutatója során. Az írókon kívül minden közreműködő a női nemhez tartozik, s a két fordító is jó nevű asszony. A Willy Russell-darab esetében Julián Ria, a Roberto Athayde-mű esetében föl ugyan nem tüntetik, de azért sejthető, hogy Szántó Judit mondatait halljuk. Nincs is ezzel semmi gond. A nézőtéren – ahogy kivettem – hazulról hozott férfiak is ültek, mindkét esetben. De a két előadás két erősen különböző szakmai háttérrel készült.

 

Willy Russell: Shirley Valentine

József Attila Színház, Gaál Erzsébet Stúdió

Az angyalföldi színház alagsorában, Cserje Zsuzsa rendezésében, Vándor Éva címszereplésével látható ez az 1988-as londoni bemutatója óta a földkerekséget bejárt, s film formájában is sikeres, könnyes komédiácska. Amolyan hétköznapi hőstörténet ez egy a négy fal közé zárt, magára maradt háziasszony magára találásáról, ügyes író tollából, rutinos színésznővel, biztos, mégis könnyű kezű rendezővel bemutatva. A habkönnyű szövegkönyv legjobb pillanatai totális kikapcsolódást adnak minden derűre és ellazulásra vágyó nézőnek.

Éberwein Róbert színpadképe tulajdonképpen csak asztalokra és székekre szorítkozik. Az első rész a falak közé szorított, s – a darab kicsit nehezen teljesíthető utasításai szerint – azokkal beszélgető Shirley konyháját és két személyre méretezett családi étkezőjét mutatja igazi tükörtojás illatával dúsítva. A falak sűrű emlegetése kicsit zavaró, mert sem az oldalt látható két feketés oszlophoz, sem a szemben ülő nézők és a színész közé képzelhető virtuális falhoz nem szól a szereplő, inkább mintha időnként kapcsolatot keresne a közönség tagjaival. Ez a kapcsolat hol megszületik, hol elenyész.

 

shirley 31
Vándor Éva (fotó: Szkárossy Zsuzsa)


A kezdettől fogva finomnak-elegánsnak öltöztetett, s csöppet sem leépültnek tűnő londoni asszony itt minálunk azért eléggé visszafogott részvétet válthat csak ki. Megvan mindene, csak a valaha magának megtervezett, célként kitűzött Shirley-jét, önmaga jobbik változatát veszítette el menet közben. „Ja, hogy ez a probléma!” – mondja kis irigységgel a hazai gondokkal küzdő néző, akinek önmagán kívül azért hiányzik még egy s más. Ez az itteni Shirley majdhogynem könnyedén siklik ki a polgári lét béklyói közül. Mélyebbről indulva talán érzékletesebben lehetne tudatni velünk a nagy döntés előkészítésének fokozatait. A második rész a tengerparti kalandnak megfelelően utal a mediterrán hangulatra: ez itt a napsütés, a szabadság birodalma, ha eleinte csak egy ködből ide érkező, magányos asszony kóvályog is benne. Ha az itt felismert, megváltoztathatatlan, de vállalható magány tudatosulása, meg a kilazító kalandnak köszönhető energiatöbblet igazán érezhető volna, erősebb lenne az alakítás, ami jelen esetben inkább egysíkú, biztonsági játék marad. Érdekes követni Vándor Éva mostani feladatait. Zsótér Sándor nem kis vihart kavart Hamletjében ő Ophelia, s meggyőzött a rendezői választás igazáról. Szó se róla, nem a historizáló rézkarcokról ismerős, szőke dán leányzót alakítja, de van benne valami frissen kibontott fájdalom és tehetetlenség, aminek hinni kell. Most, amikor tulajdonképpen „csuklóból” hozhat egy figurát, úgy tűnik, alig kell megrebbentenie magát, kész az előadás. De csak majdnem kész. Színész és rendező mintha kölcsönösen vigyáztak volna arra, hogy az angyalföldi nézők színházi „bájigényét” mindenképpen kielégítsék. Az általam látott estén – éppen Vándor Éva kamerakész rutinja és talán a fél méterre szuszogó közönség miatt is – „becsomagoltabb” volt a játék a kelleténél; mintha puszta önvédelemből selyempapír zizegte volna körül az idő nagy részében.

De azért abban, amit látunk, szemernyi hazugság sincsen. Kis darab kenyérke ez, mindennapjaink asztalára – mondjuk egy női magazin mellé – letéve.

 

Roberto Athayde: Margarida asszony

Kiss Manyi Társulat

Mint arra számtalan példa adódik, lehet megkérdőjelezhető minőségű irodalmi anyagból jó előadásokat csinálni. De ez, ami most bemutatásra került, sajnos, teljes félreértés. Ha valaki az évtizedekkel ezelőtti, Psota Irén nevéhez kapcsolható sikerszéria vagy az elmúlt években sok helyütt látható volt, Schubert Éva főszereplésével létrejött produkció híre miatt elindult megnézni ezt a monodrámát, aligha szerzett magának felhőtlen estét. De még akkor sem, ha a címszerepet játszó Sztárek Andrea méltán jó hangzású neve vonzotta. Sőt. Akkor egyenesen fájó gyomorral távozhatott, mert rossz látni méltatlan helyzetekben egy szeretett embert.

 

margarida 5
Sztárek Andrea (fotó: Szkárossy Zsuzsa)


A vékonyka mű minden hibáját felszínre hozó Szitás Barbara játékmesteri-rendezői munkájának minősége nehezen írható körül. Először is, elveti azt a kínálkozó, a közönséget szükségszerűen helyzetbe hozó formát, amiért az ilyesfajta szövegajánlatot egyáltalán bemutatni érdemes. A kontrolljait lassan, de nyilvánosan elvesztő, vulgárfreudista nézetek szerint megépített karakterű biológia tanárnő itt nem a közönség tagjait tekinti aktív ijesztgetései és ismétlődő molesztálásai szenvedő alanyának, vagyis osztályának, hanem műanyag káposztafejeknek látszó, színes papírlabdákat szed ki egy ládából, s azokat egzecíroztatja. A többi csak ráadás. A színpadkép balról női ruhákkal megszórt szobabútorokat, spanyolfalat, otthontalan és kusza rendetlenséget mutat. Középütt, hátul mintha katedra lenne, jobbra meg valami szekrényszerű láda. A katedrát jelenteni akaró iskolapadot nemigen használják, a játék többnyire a kb. fél méter magas pódium közönséghez közeli részén történik. Elejétől fogva nem lehetünk biztosak abban, hogy hol vagyunk, a később nyilvánvalóvá váló elmegyógyintézetben vagy egy magányos nő albérletében, ahová átmenetileg a szomszéd bútorait is behozták. A kellékek és a kacér ruhácskák tervezői tanácstalanságot mutatnak. A szövegben előírt emberi csontvázat azonban – ebben a helyzetben – nem helyettesítheti egy házilagosan kivitelezett, ember nagyságú rongybábu. Mintha állandóan egy legyintés nyomát viselné minden megoldás: „Á, jó lesz az!” Sajnos, nem.

Magnóról fölhangzó, bánatos, fájdalmas dallal indul az előadás, de a közönség fiatal férfitagjai nyerítve végignevetik – miért ne tennék, ha a főszereplő beérkezése pillanatától kezdve mindvégig (még a tapsrendnél is!) a kandi őrület ismétlődő ősszínházi jelzéseivel fűszerezi a szöveg közhelyes mondatait. Minden mondat szét van szedve apró gegekre, de nincsenek megépülő jelenetek. A szöveg szerint elég intelligensnek elgondolt és elegendő humorral rendelkező nő itt nem jelenik meg. Azt látjuk csak ijedten, hogy valaki könnyen nyíló ruhácskában fenyegeti a közönséget, hogy majd ő elmondja, „mit is jelent pedagógusnak lenni”. S amikor a végén bejön a nővér, hogy leöntse vízzel, már csak fáradtságot érzünk.

Segélykiáltásnak vagy legalábbis följajdulásnak tekinthető ez az előadás, melyben vállalhatatlan – akár vele egyetértésben megalkotott – szakmai félreértések sújtanak egy kiváló testi-lelki kondícióban lévő, láthatóan feladatra vágyó, jó színészt.

 

GABNAI KATALIN

 

NKA csak logo egyszines

1