Naplót nem írtam. Lustaságból, szerénységből? Ki tudja. Rosszul tettem. Ma már bánom. Számomra nem maradt más, mint a cédulákról, szerepkönyvek hátoldaláról, régi naptárakból, sok apró mozaikdarabból összerakosgatni emlékeimet” – így kesereg Huszti Péter most megjelent, sorrendben negyedik, Kik vagytok, hé! című kötetében. Teljes joggal. Valóban kár, hogy egy ennyire gazdag életmű – hetven prózai főszerep, több mint száz tévé- és filmszerep, melyek közül saját bevallása szerint hetven ugyancsak főszerep volt, s mindemellett a rendezések, a tanítás itthon és külföldön, a soproni Petőfi Színház társulatának vezetése, cikkek írása, és persze a négy könyv – naplószerűen nem dokumentálódott. Talán a bátorság és a szorgalom hiányzott a naplóíráshoz, s ez egyebek közt abból sejthető, hogy Karinthy Ferenc Naplójának olvasása közben éppen ezt a két tulajdonságot: a szembenézést és a bátorságot dicséri az íróban. Huszti azonban nem dokumentatív, elemző alkat, sokkal inkább lírai. Könyvei nem arról szólnak, hogy „kivel, mikor, hol és mit”, inkább arról, hogy „hogyan”. A kettő merőben más alkotói attitűdöt igényel. Huszti nem a tényeket sorolja, nem elemzi a szerepeket, a próbafolyamatot, vagy éppenséggel a hatásmechanizmust, hanem hangulatokat gyűjt. Följegyzi például, mit érzett tizenhét évesen, amikor a kölcsönjelmezért ment a Nemzeti Színházba, vagy meg akarja ragadni azt a pillanatot, amikor számára „eldőlt”, hogy színész lesz, nem pedig orvos vagy karmester. El akarja csípni, milyen volt, amikor „Párizsba beszökött az ősz”, milyen volt, amikor egy filmforgatás révén Feleki Kamillkával ült egy cellában, vagy megint máskor Bécsben találkozott Pavarottival.

 

huszti2


Huszti művészetét lehet szeretni, vagy nem szeretni, lehet tőle intaktnak maradni, de jelentőségét elvitatni aligha. Egyik könyvéből sem derül ki, hogy voltak-e szerepálmai, de tény, hogy a sors elkényeztette lehetőségekkel. Harmadik osztályosként már Bánk bánt alakította a Rákóczi Gimnázium előadásában, főiskolásként (még Handl Péternek hívták) Kleist Amphitryonjának egyik főszerepét játszhatta – már akkor is a Madáchban. A főiskola elvégzése után pedig mindenki természetesnek találta, hogy itt, a főváros egyik meghatározó színházában kezdheti el pályáját, és később is ő volt az a fiatal színész, aki rendre időben kapta meg a korának, tehetségének, alkatának megfelelő szerepeket. Volt az évek során Jago, Hamlet, Petruchio, Peer Gynt, Szervét Mihály, II. Lajos, IV. Béla, Ádám, s a Lear királyt talán túl korán is kapta, hiszen akkor még csak 47 éves volt.

Olvasva ezt az új nem-napló kötetet, felrémlik a kérdés, vajon miért nincsenek az emléktöredékek alatt évszámok? Valahogy hiányoznak, folyton utána kell nézni, mi mikor is történt… Erre a dilemmára aztán az előző három kötet ad választ. A szerző ugyanis folyamatosan dolgozik könyveinek egyes részletein, ami nem éppen a naplóírók jellemzője. Husztinál újra és újra megjelennek azonos emlékek, csak egyre tisztultabb, szikárabb, kiérleltebb formában, és úgy farigcsál, úgy szerkeszt, akár egy nyughatatlan, önmagával örökké elégedetlen, főfoglalkozású író. Miközben újabb és újabb töredékeknek ad formát – lásd az utolsó kötet friss anyagát –, sosem elégedett azzal, amit az asztalra egyszer, de inkább többször már letett, folyamatosan csiszolja a régieket is. A négy könyvet egymás után olvasva érzékeljük csak igazán azt a kemény, talán kissé önkínzó munkát, amint darabról darabra megpróbálja írásait megszabadítani a fölösleges szentimentalizmustól, a túlírtságtól, a lírai túlfűtöttségtől. Nincs könnyű dolga a saját szövegeivel, mindegyikért meg kell küzdenie – kissé romantikus, XIX. századi alkatából adódóan. A Nagy Igazságok az ő számára ma is nagy igazságok, és igazából nem mondhatjuk, hogy ezek felett elszállt volna az idő, sokkal inkább mi magunk váltunk cinikusabbakká, vagy szebb kifejezéssel: realistábbakká. Huszti sóvárog, helyesebben sóvárgott egy olyan világ után, amelyben Lucifer tényleg Lucifer, Ádám pedig minden kétséget kizáróan Ádám. Jagóval kapott gellert ez a fajta világérzés, amikor elkezdte új, más dimenzióból látni Othello és Jago világát. Nem véletlen, hogy Huszti Jagója nemcsak az ő számára volt sorsfordító élmény, de a színházba járó magyar értelmiség számára is. Amikor Huszti „lejátszotta” a színpadról Bessenyeit, nem a kettejük tehetségéről, mesterségbeli tudásuk szintjéről volt szó. A kor lelke szólalt meg ebben a kivételes, ihletett pillanatban. Nem véletlen, hogy a legmélyebb, legmaradandóbb élményeit ő is, mint oly sok jelentős művész, Shakespeare-nek köszönheti.

Huszti Péter egyre többet gondol „egy fiatalemberre”, a pályakezdésre, és egyre kevesebbet, vagy inkább semmit a közelmúltra, pedig érdekelné az olvasókat a Madách színházbeli váltás is, az az idő, amikor a művész hátat fordított kedvenc, általa dédelgetett és őt dédelgető színházának. Érdekes volna annak az évadnak a históriája is, melynek végén a Hegedűs a háztetőn sikersorozatát befejezte, s az ő 60. születésnapját ünnepelte a társulat. Huszti maga is tudta, hogy ezzel az előadással egy korszak ért véget. Valamelyik vele készült interjúban olvastam, hogy átvehette volna az igazgatói posztot a leköszönő Ádám Ottótól, de ő megriadt, s a játékot választotta az íróasztal helyett, pedig talán befolyásolni tudta volna anyaszínháza további sorsát is.

Meglehet, erről azért nem ír, mert még nem dolgozta fel ezt az időszakot, ahogy föltehetően a Nemzeti Színház igazgatói székében töltött egyetlen hetét sem, valamint az „emigrálást” Sopronba, de mint szerzőtől mégis folytatást, folytatásokat vár tőle az olvasó, aki kíváncsi volna az egyetemen eltöltött évekre, a rendezésekre. Igaz, ezek nagy része még napi gyakorlat, és nem emlékezés. Huszti pályája az „átkosból” az „áldottba” történt átmenet során szerencsére töretlen maradt, s becsületére legyen mondva, ő maga sem változott. Színházi Ember maradt, aki tudja és vallja, hogy a színház hosszú távon a közönségért van, nem a szakmáért magáért, s nem azért halad ebbe vagy abba az irányba, mert valami éppen trendi – egy rövid időre. Nem politizál, ahogyan ezt a Nemzetiben eltöltött egy hét kalandja is bizonyítja, illetve talán csak annyiban, hogy nem hajlandó múló divatok kedvéért meghamisítani a múltat. Amikor sokan a szájukra se merik venni Sztanyiszlavszkij, vagy ne adj’ isten!, Gorkij nevét, akkor ő így ír minderről: „Az »átkosban« gyakran jártunk Moszkvába és Leningrádba vendégszerepelni. Jó lenne most leprázni ezeket az utazásokat, de az igazság az, hogy nagyszerű, felemelő utak voltak. Összekovácsolódott egy ragyogó társulat, aki a földrajzi távolságot és a nyelvi akadályokat leküzdve sikerre vitte a Hamletet, a Koldusoperát, a Kispolgárokat, az Othellót, a Sirályt, a Lóvátett lovagokat, az Egy szerelem három éjszakáját, az Énekesmadarat. Nagyszerű színházakat, zseniális színészeket ismertünk meg az ottani »átkosból«. Ma is őrzök barátságokat ezekből az időkből.” Nem is állt Huszti soha semmilyen pártpolitikus mögött semmilyen emelvényen. A színpadon eltöltött sok-sok év alatt írók: klasszikusok és maiak között élt. Szerelmes lett az írásba, de megmaradt színésznek, rendezőnek. Könyvének, könyveinek élményvilága főként érdekes helyszínekből, különleges emberekből táplálkozik. Utazások a színházzal vagy a családdal nyaranta, s ezek az utak többnyire szerepekre való készülődéssel kapcsolódnak össze. Hamletre Párizsban készült, Jagóra az Adria partján, Lajos királyra a Duna-deltában, a Peer Gyntre Olaszországban. Máskor egyszerűen csak turistaként járkál a világban, és mindenütt magyarokba botlik. Egykori és újabb ismerősök bukkannak fel az írásokban, az újabbak egyikében például Kaszás Attila. Londonban Huszti gyászolni tanul, az éppen ottjártakor elhunyt Laurence Olivier-t gyászolja a színházi világ.

A megörökítésre méltó témák másik nagy csoportja a színésztársak, rendezők, írók, akikkel e gazdag pályán találkozott. A névsor hosszú és rangos, szerepel benne egyebek közt Márkus László, Tolnay Klári, Mensáros László, Ajtay Andor, Zenthe Ferenc, Feleki Kamill, Gobbi Hilda, Pécsi Sándor. Megfigyelhette az írókat a nagy pillanatban, amikor megszületni látták a művüket a premieren, vagy bábáskodhattak a születés körül a próbákon. Látta Füst Milánt, Sütő Andrást, Karinthy Ferencet. A felsorolás nem volna teljes osztályfőnöke, Várkonyi Zoltán és a legendás operatőr, Illés Gyuri bácsi nélkül.

Kik vagytok, hé! visszhangzik bennem Szomory Dezső Lajos királyának pusztába kiáltott kérdése. Hányszor, de hányszor tettem fel ezt a kérdést szerepeimnek. Választ, segítséget, bátorítást várva próbák kezdetén, vagy előadások utáni éjszakákon, amikor rádöbbentem, hogy még mindig nem ismerem őket igazán… A titkot megtudni. Ez hajtott. Ez izgat most is.” Így beszél Huszti Péter az első oldalon, s mivel sehol nem találta még a választ, az írásban kereste. Nem hiszem, hogy abban megtalálta volna. de közelíteni tudott hozzá, és végül is a titok azért titok, hogy az is maradjon.

 

NÁDRA VALÉRIA

 

NKA csak logo egyszines

1