Aligha kétséges, erre a Shakespeare-előadásra Kulka János miatt váltanak majd jegyet. Sohasem tolonganak azok a színészek, akiknek mindenképp kijár Lear király. Nem elegendő jeles tehetségnek lenni hozzá, kell formátumos egyéniség is (amelynek keletje alábbhagyott a földhözragadtabb karakterek divatja óta). S e címszerep kivételes terhét csak olyanok hordozhatják, akik a szakmai, nemkülönben fizikai képességeik teljében vannak. Miközben a halálba torkolló öregség jegyeit kell láttatniuk. A hajlott kor, csakis ez az egy hibádzott, mikor az ötvenes éveinek legelején járó Kulka Jánost választották ahhoz a Lear királyhoz, amelyet a Nemzeti Színház tűzött műsorra. Igen, el kellett egyszer játszania. Bár kissé hamar kapta a lehetőséget. Amikor a király megjelenik egy hengerforma posztamensen, hogy vértjét levetkezze, s ledobja koronáját, nagyon is erős, javakorú embernek mutatkozik. Jó, legyen – túltesszük magunkat rajta. Majd hirtelen roppan meg sorsának méltatlan fordulataitól. Mondogatják, persze, hogy öreg, hogy vénül. Hogy „kezd szenilis lenni”, „a lélek benne cérnaszálon ing”, s „meglágyult az agya”. Csak egy „papus”, egy „kopott trotty”. Jobb volna elsiklani felette. Kihagyni a már kóros nyálcsorgatást. De hagyni, hogy elhiggyük a stációkat, mert képes elhitetni a színész. Nem kellene a szavak győzködése, még kevésbé volna nélkülözhetetlen a végső jelenetben a kontaktlencse, amely vizenyős fehérré színezi a szemét, apróra szűkíti a pupillát. Hja, a hatás…

Idejekorán letenni a jeleket, amelyek megmutatják egy színrevitel eszmei, nemkülönben esztétikai irányát – olyan törekvés, amellyel egyet lehet érteni. Ezt teszi Gothár Péter rendezése is, fölöttébb szembeszökően. A mához közelíti a miliőt. A lemondás aktusa a hatalomról most afféle fogadás. Mi másra is hajazhatna napjainkban? Az esemény hivatalos jellegét erősbíti, hogy a francia királynak jelenethossziglan fordít egy tolmácsnő (tetézett „pechére” annak, aki érti is a gallok nyelvét). Pezsgőt szolgálnak fel pincérek, régi kisvendéglőkben szokásos kötényben. A nevenincs vendégek öltönyt viselnek. A királyi família – összetartozást, illetve különbözést mutató – vörösesbarna, sárga, bordó és kivételként fehér öltözetei mintha egy excentrikus divatházban készültek volna. Különösen a hercegnőké, a hullámosan bővülő, merevített szoknyák. Ezt a módit követik más hölgyek is. Ahogy a frizurák is mesterfodrászra vallanak, szimmetrikusan vagy aszimmetrikusan pompáznak, felfelé tornyosulnak, vagy oldalra türemkednek. (A parókákban különösen ötletes a tervező Izsák Lili, akinek a fantáziája ezúttal két hadseregnek is egyedi „fazont” ad.) A vitává fajuló ceremónia végén a dámák a tűsarkú cipőket lerúgják, ami árulkodik a formákat színleg tisztelő udvarról. De vajon mi az értelme annak, hogy a férfinép nem visel zoknit a lábbelijéhez?

A „ruhatárnál” szembeötlőbb Cordelia személye. A legkisebb lány a legnagyobb – termetre. Vajon kire ütött? Apjára nem. Talán az anyjára? Kirí a családból, madárcsontú nővérei közül. Miért is ne legyen olyan, amilyennek a szerephagyomány szerint gondoljuk? Nem csak a szépet, a csinosat lehet szeretni, igaz. De mitől is lehetett ő a kedvenc gyermek? Mitől lesz a jóvágású királyi kérő szíve választottja? Nincs sajátos bája sem, nincs sugárzó személyisége, vonzó tisztasága, lefegyverző tartása. Nem csak szűkszavú, de fakó hangú. A Cordeliát alakító Mészáros Piroska nem csak az expozícióban, de mindvégig színehagyottan, középregiszteren szól. Ezt a „hétköznapiságot” kívánta volna tőle az instrukció? Akárhogyan is, nem az a személy, akinek a sorsa felkelhetné empátiánkat. Van párjelenete, amikor szürkesége már zavaró is partnerének árnyalatossága mellett.

Ezeregy arca lehet a színésznek, akadnak bravúros átváltozók. Bár vannak olyanok, nagy tehetségű művészek is, akik szívesebben kölcsönzik a szerepnek tulajdon személyiségüket. De mindig tudni kell egy-egy alkat határait. A filmesek tapasztalják, hogy egy premier plánba tett arcnak, akár egy totálban feltűnő alaknak, önmagában is lehet jelentése. Ami egy színpad távolából lehet homályosabb. Mégis meglepő, hogy – a filmrendezőként is működő – Gothár Péter szereposztása nem számol eléggé az adott testi-lelki típusokkal. Félreértés Nagy Marit afféle fehérmájú Gonerilként felléptetni, holott a színésznő mindent megtesz, hogy elfogadtassa a nagyétvágyú asszonyt. Nem járt sokkal jobban a Regant alakító Schell Judit sem, amikor egyik percről a másikra elfogja a vágy Edmund iránt. Holott a gátlástalan szexualitás vonulata jól párosulna hatalmi ambícióikkal. De ehhez kellett volna egy lehengerlő macsó vagy – más stílusban – egy szívrabló lovag, akiért valóban ölni-halni lehet. Tételezzük fel, hogy a nyeglén gonoszkodó Rába Roland megidézhette volna Edmundban az ellenállhatatlan férfit. De hogyan tegye, amikor a rendezés hamar „ágyba küldte” egy udvaronccal?

 

nemzeti - lear 141
Kulka János és Mészáros Piroska (fotó: Szkárossy Zsuzsa)


Meglehet, hogy a „kerítő” nem is a rendezés, hanem a díszlet volt. (Nem oly nagy különbség, hiszen mindkettő Gothár Péter munkája, akinek különben a díszlettervei legtöbbször jól szolgálják az előadásait.) A színpad, a szinte „üres tér” két oldalán egy-egy ferdén álló fal magasodik. Kétemeletesek, négy-négy ablakuk vagy inkább fülkéjük van. Végül is több a kelleténél. Először Gloucestert látjuk meg az egyikben, a baloldali falnak a jobb felső rekeszében, amint az uralkodó leköszönte után papírokat éget. Ha még három családtagja lenne, akkor volna az „igazi”. De csak kettő van. A bal alsó rekesz lett a törvényes fiának, a jó szándékú Edgarnak gardróbnyi szobája. Egy bútordíszt utánzó kacskaringó jelzi, hogy ott áll egy dupla ajtós szekrény, előtte beszélget egyszer állva-ülve a két – strandpapucsos – fivér. A bal felső rekeszben lakik a gonosz lelkű Edmund. Mindössze egy vaságy fér ide, az sem a talpán áll, hanem a lábhoz eső oldalán. Ezen fekszik az emlegetett udvaronccal, pontosabban szólva, csak úgy tesznek, mintha heverésznének, de csak állva imitálják. Ilyen felülnézeti szemszögből semmilyen más helyszínt nem látni. De melyik szcéna kerülhetett volna még ebbe a „kabinba”? Csak nem mondhatta el itt Edmund a nagymonológját! Így válhatott amolyan légyott egy „átkötő” jelenetből. Az eddig kihasználatlan, jobb alsó rekeszbe majd Cornwall és Regan kerül, a többit bajos megtölteni a háznéppel, a csatlósokkal… De lássuk a túloldalt. Ott felül rendezkedik be Alban és Goneril, az előbbi magányosan félrevonulva, az utóbbi pedig úgy, mint egy fitneszszalonban. Alul pedig Gloucesternek kéthelyiséges vikendházféléje van, ahová Lear és a többiek behúzódnak a vihar elől. Bicikli a falon, pár ülőalkalmatosság – azért van, akinek kilóg a lába a házon –, a tűzhelyen valamilyen étel fődögél. Egy bizonyos, hagyma van benne. Pár jelenettel előbb már lehet érezni a szagát. (A bemutató közönsége gondolhatta, talán már a premierbulira főznek.) Csak lejegyezve tetszhet soknak, ami zajlik ezekben a kazettás falakban, valójában gyakran lakatlanok.

Szinte érezni a fejtörést, mi mindennel lehet megtölteni a házat, a teret – a szerepeket, a színművet. Végeláthatatlan a lelemények sora, jobbak és kevésbé jók vegyesen. Ott a színen az a fa, amelynek – Csontváryt is idézve – különösen hajlanak az ágai, egyszer a király is rájuk kapaszkodik, végül lehullatják leveleiket. Vannak csuklyás, korbácsos emberek, himbálózó akasztottak, vasálarcos hadseregek, doboló – máskor szépen éneklő – nők. Vagy ott az a lepel – ebbe burkolja a menekülő Edgar fürdőnadrágos pucérságát –, amely „mozgásszínházat” csempész az előadásba. Mire épp belefárad a néző a „művészi tornába”, a távolodó számkivetettek libasorát ez a kelme köti össze, védelmezi sugallatos képben. De egy lepel nem oldhatja meg Edgar szerepét, amelyért sosem irigyeltem színészt, most Makranczi Zalánt sem. Nem könnyű rébuszokban beszélni. S ha a szereplő maga sem érti – vagy a rendező maga sem értelmezi – szóról szóra, sohasem jut át a rivaldán.

Rejtvényekben szól a Bolond is. De míg a bujdokló fiú minden talányos szavának önmagára kellene vonatkoznia, addig a hűséges mulattató szemlélődik, rigmusai bölcsen példázatosak, nem igényelnek konkrét „fordítást”. Annál inkább azt a nyugalommal képviselt élettapasztalatot kívánják meg, amelyet Bodrogi Gyula már sajátjának mondhat, és sztoikus derűvel megoszt. Nem áll messzi a „bohócériától” Kent sem, aki más személyt mímelve szegődik volt király urához. Ez a humorba oltott balsors csakugyan eredeti tolmácsolása a szerepnek. A mókás tájszólás még kevés lett volna, de Znamenák István olyan karaktert ad hozzá, amely kedéllyel tűri a viszontagságokat. A becsület adja életrevalóságát a bajban, s annál megrendítőbb, hogy gazdáját a túlvilágra is követi. (A kalodában, vagyis kiköttetve már-már iskolajátékot mutat be, a színészmesterség dicséretére.) Semmi bolondosság nincs Gloucesterben, mégis, amikor Gálffi László személyében az előbbiekhez csatlakozik, jól illik a csapatukba. A gyermeki naivitása a mosolyogtató. Ez a pasztellportré kevésbé érvényesül a keményebb alakok között.

Az ellenlábasok eminense Cornwall lett Alföldi Róbert jóvoltából, aki kivételes nyomatékot ad egy mellékszerepnek. Egyetlen kihagyott pillanata sincs, az ugrásra kész mohóságtól a szadizmusba torkolló kíméletlenségig (semmi szükség arra, hogy Gloucester kivájt szemével még dobálózzanak is). Tetőtől talpig elvetemült, perzselőn süt a pillantásából a gazság, de okos is, szellemes is, átlát a cinkos szándékokon is. A másik királyi vő, Alban kétlelkű lett Marton Róbert által, akinek a rogyadozó lábú riadtság áll jól, míg a határozottságot kívánó eltökéléssel alig jut célba. Az úrnője ágyába kapaszkodott Oswald karakterét a „lazaság” uralja el Szabó Kimmel Tamás alakításában, amitől nehéz kihüvelyezni, csupán karriervágy mozgatja-e, vagy némi érzelem is; csak utasítást teljesít, vagy a sajátja is a kihívó pimaszság.

A színlap korántsem jelöl mindenkit. Egy jólelkű aggastyánnak a nyolcvanas éveinek derekán araszoló Keres Emil kölcsönzi a személyét (akinek jelenése akarva-akaratlan int arra, mi is a súlyos különbség a valós és a játszott öregség között). Szívesen szemelgetném ki az ömlesztett lajstromból – színészek, színinövendékek, köztük bábszínésznövendékek sorából – annak a három fiatalembernek a nevét, akik szerepük szerint tanúi Gloucester megvakíttatásának, s hárman háromféleképp, tisztán felmutatott típusokként reagálnak az iszonyatra. A háttérben nem egy, nem két, de jó pár fiatal szereplő példásan szolgálja apró feladatait.

A mérleg nyelve hol erre, hol arra billen. Ez az ingadozás – látványban és játékban egyaránt – kikezdi a gondolat következetességét. Támaszul szolgálhat a textus, amely ehhez a Lear-előadáshoz született. Nem érheti szó a (KeszthelyiKinga végezte) logikusan kurtító dramaturgiai munkát. És ki vonná kétségbe, hogy Varró Dániel költői vénájából kitűnő fordítás várható. Mondatai könnyen simulnak a jambusok hullámzására. Ahol pedig rímet kívánnak a sorvégek, virtuózan csengenek össze a szavak. „Nincs vér szerinti jussom? Várd ki: lesz, kösz. / Jöhet a célért bármiféle eszközszól Edmund.„A jobbnak sokszor az lesz a leve, / Hogy elrontjuk, mi jó volt eleve” – mondja Alban. S a Bolond: „A kicsontozott sonka / És ez a kisasszonyka / Hasonlóságtól mentes, / Hogy vinné el a hentes.” S hozzá egy kacska rím, szinte poén:„Na, bolond már ment is.” Kétségtelen, hogy a mű szótárának megújítását is elvárták e tolmácsolástól. Láttuk, a színpadon is az volt a legelső, hogy a mesésen történelmi idők távolát minél közelebb hozzák. Oldalakon, ha úgy tetszik, perceken keresztül a napjainkbeli élőbeszéd jóleső természetességével halad a szöveg.

Máskor olyan kifejezések ütik meg a fülünket, amelyek már-már erőszakosan jelzik a szándékot, hogy a mára utaljanak. Hogy ne idézzem a ló bizonyos szerszámát vagy egy szukakutya megfelelő szervét, legyen inkább példa Kenttől a „büdös futballista” vagy a „huligán” s az „öltönyalkat”. Vagy egy mondat a Bolondtól, hogy „nincs az a kimondott strandidő”. Ugye, nem igazolás, ha ezekre nevet a közönség? Gloucester az egyik fiát „sikerült végterméknek” tartja, a másikat „érzelmi maradványnak”. Aligha szoktunk így beszélni. A „maximálisan törvényes” fiú, akit az apja „maximálisan szeretett”, most egyébként nem Szegény Tamásnak nevezi magát, hanem Hülye Tamásnak, Csöves Tamásnak, Szakadt Tamásnak. A szerelemgyerek Edmund szerint „hülyét kap Goneril”, ha mégis Regant választaná. Alban is úgy találja, hogy a neje „lestoppolta már” Gloucester fattyúját.

Apropó, ha az új fordításnak az a célja, hogy a nézőnek könnyítse a megértést, miért is kellett a fattyút kicserélni „vöröntyre”? Legalább olyan ritkán használatos (tájszótárban lelhető fel), mint a szlengben a lökött jelentésű „lüttyő”, vagy a fordításba szintén beemelt – ki tudja, milyen jelentésű és honnan való? – „bahók”. Mintha a fordító és a fordítást elfogadók játszanának azzal, hogy variálják a szöveget. Hadd kapja fel a néző a fejét! (Akárcsak arra, hogyan is kerülnek ide máshonnan Shakespeare-mondatok. „Imádba legyenek foglalva minden bűneid”, vagy: „Lovat, lovat!” és: „Őrült beszéd, de van benne rendszer”.) Hogy is van például a Gloucester családban? Apa azt mondja fiának: „szevasz!” Fivér a fivérnek, azaz „tesónak”: „szia!” De a fiú, úgy szólítja apját: „uram” vagy „sir!” S az apa is a réges-régi „cenk” szóval illeti befeketített fiát. Hol vagyunk? Mikor vagyunk?

Egy bizonyos: valahol ott, ahol egy idősödő király rossz döntést hoz. Belefáradt a hatalom gyakorlásába? Talán még nem. De szívesebben élvezné helyzetének privilégiumait, anélkül, hogy a terheit viselné. Márpedig ez illúzió. Vagy-vagy. Mert sarkában a következő nemzedék, amely pozícióra vár. S eszébe sincs vesződni azzal, akinek már szava sincs. Tisztelet? Méltányosság? Vagy legalább könyörület? Ugyan… Különben is, a várományosok többen vannak, mint amennyi a lehetőség. Egymásnak ugranak. A gátlástalanok megvadulnak, megvesznek. Az áldozatok vagy bolonddá lesznek, vagy elvesznek. Hatalmasan magasodó hegy a Lear király, amelyet nem könnyű meghódítani. Végül is kikerekedik az előadás eszméje. De úgy, mintha kirakósjátékból kellene összeállítanunk. Hogy, hogy nem – a Hamletből, Hieronymus Boschtól is idekavarodott kockákból. Időközben csorbult, félregurult elemekből. S a leginkább összeillőkből, amelyeket olyan színészekre bíztak, mint Alföldi Róbert, Znamenák István, Bodrogi Gyula, nem utolsósorban Kulka János.

Az a szép, hogy Kulka János nem lett afféle „kiselejtezett”, korán nyugdíjba vonult, napi aktualitásokhoz lealázott öregember. Megtöretve is megőrzi azt a méltóságot, amelyet mindünknek meg kell őriznünk. Gyarló persze, nem látott a szemétől. Indulatos volt, lassacskán önironikus lett, s mindinkább halálosan keserű. Elhagyja a szellem egészsége. Megszenvedi a lélek kínjait. De tanul. „Ha megéri, nagy király vált volna még.”

BOGÁCSI ERZSÉBET

 

NKA csak logo egyszines

1