Egy biztos: különleges előadás. Nem a külsőségeiben, azokban manapság már nehéz lehet igazi meglepetést szerezni az edzett nézőnek. Ezúttal a kaposvári stúdióterem medencének van kiképezve, kisebb sportarénára emlékeztetve (díszlettervező: Fodor Viola). Középen, az alsó szinten a kórus egy része helyezkedik el, a színészek különböző testtartásban kucorognak a szűkös helyen. Föléjük különféle tárgyak lógnak: varjú kalitkában, szőlőfürt, csontdarab, továbbá harangjáték és ugyancsak hangadásra alkalmas egyetlen fémcső, üvegcső, gong, cintányér. De sok egyéb zeneszerszám és zajkeltő eszköz is rendelkezésre áll: csengő, pánsíp, éneklő fűrész, bőrduda, fadarabok, miegyéb. Tulajdonképpeni játéktérnek nem nevezhetjük ezt a mélyedést, bár kétségkívül itt van az előadás központja. A tényleges cselekmény – a főszereplők fellépései, megszólalásai – azonban a háromszintes, lépcsőzetesen emelkedő nézőtéren folyik. A történet aktív szereplői és néhány kórustag a nézők között foglal helyet. Kitüntetetten, az átellenes felső sarkokban Oidipusz és Kreón. A kórus fehérben, a cselekvő személyek sötét öltözékben. Remete Krisztina jelmezei sajátosan keverik a jelent az antikvitással: a férfiak zakóiból innen-onnan uszályszerűségek indulnak ki, melyeket a régi görögök módjára kerítenek magukra a színészek.

 

24_odi_4547
Csapó Vrág és Kocsis Pál (balra), Znamenák István (jobbra) (fotó: Klencsár Gábor)


Rusznyák Gábor rendezésének igazi különlegessége mégsem e magában is különös látványvilágban rejlik. Sokkal inkább a játékban. Csupa önmagában komikus elemből rendkívül erőteljes, intenzíven tragikus hatás áll össze. Legszélsőségesebben a Karvezető megjelenése és játéka mutatja ezt. Gyuricza István a fején apró csengettyűt és orvosi vizsgálótükröt visel, mély hangon zúg, brummog, tulajdonképpen roppant mulatságosnak kellene lennie, de mégsem az. Komikus furcsasága olyan belső komolysággal, feszültséggel, koncentrációval párosul, hogy minden a visszájára fordul. Vicces külseje sokkal inkább megrendít, mintsem megnevettet. S ez vonatkoztatható a játék valamennyi elemére. A furcsa hanghatások, a királyi jelképként nyakban viselt gong és csontdarab éppúgy a komikumon át válik az egészen ősi, archaikus tragikum kifejezőeszközévé, mint a rendkívüli intenzitású, mondhatnám duplán felfokozott színészi játék. Merthogy a túlzásnak, bizonyos érzékenységi küszöb átlépésének elsődleges, természetes hatása a komikum, ám ezen is túljutva, egy következő küszöböt is áthágva, valami egészen elementáris megrázkódtatás érhető el.

A színészi játék rendkívüli ereje, belső feszültsége okozza, hogy a minden elemében groteszk-játékos előadás összességében egy pillanatra sem válik mulatságossá. Pedig valószínűlaeg egészen csöppnyi lazítás elég volna, hogy a világ legröhejesebb Oidipusz-előadása váljék belőle. Ám a stílus mindenkit elragad és fogva tart. A színészi alakítások szokásos jellemzése nem sok lényegeset árul el. Elmondható ugyan, hogy Kocsis Pál Oidipusza agresszíven harcias mind Kreónnal és Teiresziásszal, mind önmagával szemben, Znamenák István Kreón szerepében csodálkozón méltatlankodó, érvelése sértetten logikus, Kovács Zsolt Teiresziászában hatalmas a kiszolgáltatott törékenység éppúgy, mint a törhetetlen méltóság, Csapó Virág Iokasztéjának fájdalma szinte túllép a befogadhatón, Szula László Hírnöke elszántan tárgyilagos, Kelemen József Pásztora meg rémülten vonakodó igazmondó. Nem a jellemformálás, még csak nem is a történetben betöltött szerep kidomborítása azonban a színészi játék lényege, hanem a komor önfegyelem, a tartás, a játékosság, a játékszerűség teljes elhárítása, lefojtása. Amennyire játékosak, jelzésszerűek, sőt viccesek a kellékek, azok használata, annyira szigorúan szenvedélyt kifejező, egyszerű, elemi érzéseket közlő a színészi beszéd, a gesztusrendszer, a mozgás.

Lenyűgöző, rabul ejtő, ám nem könnyen megfejthető előadás. Egy hallásra nehezen felfogható, pontosan mi is a norvég Jon Fosse szövegváltozatának célja, lényege. Pontosabban azt sem tudhatjuk, hogy amit hallunk, mennyiben Fosse variánsa. A nyomtatott színlap Sophokles – Jon Fosse Oidipusát ígéri Krisár Csilla Mária fordításában, másutt azonban azt olvashatjuk, hogy Babits Mihály régi Oedipus király-fordítását is használták a szöveg készítésénél. Ráadásul azt is tudhatjuk, Fosse egy interjúban elmondta, hogy egyrészt lefordította az Oidipusz királyt, másrészt Szophoklész három drámájából – Oidipusz király, Oidipusz Kolónoszban, Antigoné – egyetlen darabot írt… (Az már csak az alkotói ötlet és ihlet rejtekútjait jelezheti, hogy miután ezt a művet az oslói Norske Teatretben Szász János rendezte, koreográfiáját pedig Horváth Csaba készítette, most Rusznyák Gábor kaposvári rendezésén kívül a Radnóti Színházban is fölbukkant Oidipusz, Szálinger Balázs írt eggyé vele és gyermekeivel foglalkozó három antik tragédiát, bár az Antigoné előzményeit Euripidésztől és Aiszkhülosztól véve.) Nem tudhatjuk tehát, hogy amit Kaposváron láthattunk, átélhettünk, milyen kapcsolatban van Jon Fosse szándékaival. De nem is fontos tudnunk. Rusznyák Gábor rendezésének látványvilága, a játék ereje a szövegtől akár függetlenül is megjelenítené, átélhető, elháríthatatlan élménnyé tenné a sors, a determináltság elkerülhetetlenségének borzalmát. Ez a történet nem az önmegismerésben kérlelhetetlen Oidipusz tragikus nagyságáról, hanem a jóslatban megnyilvánuló isteni akarat megkerülhetetlenségéről, kicselezhetetlenségéről szól.


ZAPPE LÁSZLÓ

 

NKA csak logo egyszines

1