Pintér Béla olyan színházcsináló, aki mindig az aktuális helyzetre és anomáliákra reflektál. Ugyanakkor mégsem ez érdekli igazán, ez csupán a hátterét adja az általa ábrázolt sorstragédiáknak, amelyeket rendre darabjai fókuszába állít.
A színtér majdhogynem beckettien üres, azon csupán három szék látható – kettő az „emberpáré”, egy hatalmasra növesztett lábú pedig az ekképp mintegy istenséget jelképező zenészé, Kerényi Róberté, aki mindvégig élő zenével szolgál. A színt igazából majd az emberi sorsok és hétköznapjaik fogják megtölteni. Elsősorban az emberpáré: Iréné, a szociális munkásé, és Attiláé, a biopéké, akiknek tragédiája, hogy nem lehet saját gyerekük. Mindezt a nyitójelenetben egy isten arcú sátáni lény, a Pintér Béla megformálta cinikus nőgyógyász főorvos adja tudtukra. A kiűzetést, a felső hatalomtól érkező büntetést itt is a nő vétke indukálja: amíg lehetett volna, nem akart gyereket, mert a karriert választotta. Irén és Attila azonban nem tud belenyugodni az ítéletbe, és ezzel megkezdődik kálváriájuk.
A XXI. századi nő dilemmája, a meddőség, az örökbefogadás mizériája, a nevelőintézetis lét pokla, antiszemitizmus, integráció, amatőr színjátszás, amely közösségkovácsoló, ugyanakkor terápia is, a külső megjelenés determinációja (a címszereplőt romlott, csúf fogsora miatt kerülik), a magyar falu elöregedése, kilátástalansága, az öregség magánya, a munkanélküliség fenyegető veszélye, a mezőgazdasági vállalkozások túlélésének lehetősége az EU-ban. Ezek a Szutyok főbb motívumai.
Sok mindenről szól hát (néhányak szerint talán túl sok mindenről is) Pintér Béla legújabb színháza, az emberi sorsokat és bűnbeeséseket a maguk komplexitásában mutatja, ám leginkább most is az ember természetéről és létbevetettségének tragikumáról beszél. Az előadás egy teljes évet fog át, ennek ábrázolja történéseit, mezőgazdasági munkákban, lélekben egyaránt.
A két kamasz lelenc, a roma Anita és a majdani szélsőjobbos aktivista Szutyok a történet elején még vérszövetséget alkot. Szutyok legnagyobb vágya beteljesüléséről is képes lemondani testvéréért. A cigánylány alkalmazkodóképességével, simulékonyságával szemben azonban alulmarad, ezért viszont véres, mindenre kiterjedő bosszút áll.
Szutyok nem érti, miért nem működhetnek a maguk egyszerű igazsága szerint a dolgok: a bűnös miért nem bűnhődik meg, a keményen dolgozót miért nem szeretik. Nem érti az emberi lélek és a közösség működési mechanizmusát, amelyet nem feltétlenül a racionalitás és az igazságosság vezérel. Úgy látja, nála az „igazság”, mégsem ez győzedelmeskedik, gárdistának áll hát. Nem meggyőződésből, világnézeti okból válik antiszemitává, a sérelmek, a szeretetvágy és a többséghez tartozás igénye űzi, hajtja az árpádsávosokhoz.
A megcsalt, csúful elárult feleség, Irén pedig bocskait ölt majd.
Izgalmas és zavarba ejtő a Szutyok: Pintér mindig csavarint egyet történetén, új irányt szabva annak. Folyamatosan elbizonytalanít, hova, merre is akarja kifuttatni, újra és újra átértelmezteti, felülíratja a látottakat. Ráadásul a több etnikumot is felsorakoztató darabban Pintér nem száll szembe a sztereotípiákkal, sőt, merészen épp sztereotípiákkal ábrázolja hőseit. A roma lop, csal, hazudik és könnyűvérű, behízelgő modorú, a zsidó sikeres üzletember, a náci sérült lelkű, agresszióját elfojtott, bekattant paranoid. Pintér paradox mód mégsem ad létjogosultságot a sztereotípiáknak, mert mindezzel nem általánosít, hiszen nála mindez mintegy „véletlen” – és persze a nézőt fricskázó, provokáló – egybeesés csak, és így nincs különösebb jelentőségük sem.
Már csak azért sem, mert hamar kiderül, igazán egyikőjük sem különb a másiknál. Mindenkinek megvan a maga szutyka, így hát senki nem ítélkezhet és törhet pálcát a másik felett.
A becsületes, mindenben felesége mellett álló férj utóbb csúful elárulja az asszonyt, fiatalabbra s termékenyre cseréli, a roma árva saját jótevőjét árulja el, a tisztes kalauz kiskorúval fajtalankodik, beteg feleségétől viszont megvonja még a magányt s félelmet oldó beszélgetést is. A románál nem különb a helyi őslakos, a nácinál a zsidó, aki ugyanúgy képes kemencébe vetni embertársát.
Pintér nem is foglal állást egyik mellett sem – mindegyiket esendőségében mutatja.
Pintér egy pillanatra megcsillantja ugyan a békében egymás mellett élés lehetőségét (a falu, az erősen előítéletes öregek hamar befogadják a romát, olyannyira, hogy a későbbiekben még Anita hazudozása és lopása felett is szemet hunynak), ennél azonban jóval komorabban látja és láttatja a világot. E közösségben még arra sincs esély, hogy megszülessen az újabb nemzedék. Vagy abortusz áldozata lesz, vagy még csak megfoganni sem képes. Teljes a reménytelenség és a kilátástalanság. Pedig Pintér Béla hősei nem eredendően rosszak, csak sérültek és esendők, kiszolgáltatottak a sorsnak. A túlélést mindenesetre csak a megbocsátás segíthetné.
Itt-ott szürrealitásba hajlik az előadás, rögtön az erős felütésű nyitójelenetben például, amelyben a végítéletet mondó cinikus orvos hatalmas hófehér uszálya (jelmez: Benedek Mari) mindent beterít és elsöpör. (A hivatali réteg osztályvezető főorvostól a nevelőintézetis igazgatóig mindemellett szó szerint arctalan, pontosabban maszkjában félelmetes és kiismerhetetlen, elérhetetlen istenarcú.) Máshol szimbolikusan értelmezhetők a jelenetek: a kemence tisztítótüzébe küldi a zsidó a nácit, ám nem fanatikus világnézeti okból (Attila eredendően toleráns alkat), hanem magánéleti sérelem miatt.
A Pintér Béla Társulat előadásai mindig sajátos műfajúak, amelyekben az antik tragédia, a szürreális utópia, a népballada, a szappanopera, a szatíra és a groteszk szervesen elegyedik. Tragédia és banalitás lép könnyedén szövetségre, s a népdal és a néptánc most is fontos és karakteres elem.
A társulat, Szalontay Tünde (Irén), Friedenthal Zoltán (Attila), Enyedi Éva (Anita), Roszik Hella és a Thuróczy Szabolcs–Quitt László páros most is remek, ahogyan Szakonyi Györk öniróniától sem mentes kalauza is, ésráadásként remek karikatúrával szolgál Pintér Béla. Most mégis kiemelkedik a társulatból a címszereplő Szamosi Zsófi. Remekbe szabottan vázolja fel egy sérült lélek formálódásának ívét a lelencgyerektől a gárdistáig. Plasztikusan érzékelteti, a kamaszos szúrósság és a durcás sértődöttség szeretet és odafigyelés nélkül miként válhat mind veszélyesebbé.
MARIK NOÉMI
