A társadalmi jelenlét alapvető tapasztalatai közé tartozik az a felismerés, hogy az életben, minden ellenkező látszat ellenére, nincsenek sem súlytalan, sem ártatlan pillanatok. Ugyanígy vannak szellemi terrénumok, amelyekről minden megnyilatkozást komolyan kell mérlegelni, amelyekkel kapcsolatban nincsenek másodrendű, esetleges megnyilatkozások. 1100 éves kulturális történelmünk ismert alapvonalai és alaptendenciái folytán Magyarországon ilyenek a nyugat-európai civilizáció szerkezetével, menetével, fordulataival kapcsolatos munkák, amelyek múlt és jelen elemzése közben mindig a jövő válaszairól is szólnak. A válaszokról, amelyeket nekünk az antikvitásból a római kultúrát hangsúlyosan kiemelve, annak nyomvonalán haladva, Nagy Károly, Alkuin és Szent Bonifác „Európa Occidens”-ének, és a vele összekapcsolódó posztbizánci hagyomány, a krétai ikonfestők és a Kreml ún. fegyvertermi műhelyében dolgozott mesterek szellemi örökségében kell megtalálnunk. Igen, tudható, mit mondott annak idején Bibó István és Erdei Ferenc a nyugat-európai fejlődésreferencia magyarországi problémáiról. Ám reálisan szemlélve akkor sincsen más utunk. Magyarország Európában lehet otthon, olyan Európában, amely szellemi értelemben csakugyan Gibraltártól az Urálig terjed.

Ez az egyik alapvető szempont. A másik: mai életünk egyik kulcskérdése, hogy ne kapituláljunk szellemileg a töredezettség látszata előtt. A fragmentális életérzés múlandó. Annak kell lennie, mert a teremtésben rend van. E szűkre szabott oldalakon ezért is kell felhívni a figyelmet minden olyan értékre, amely megmutat akár csak egyetlen elemet is az időtálló igazságok világából.

Daniel Vernet Berlin-életrajza a maga módján és a maga helyén ezek közé tartozik. Érdemes komolyan venni a címben szereplő „regény” szót. Nem tudományos városmonográfiát kapunk, hanem esszéisztikus város-útirajzot, amely csaknem 800 éves időutazás látványáról, e több mint háromnegyed évszázad esemény-embereiről, korszak-embereiről szól. Nem futó impresszionizmussal, hanem az emlékezetes élmény visszaidézésének erejével. Az író személyessége abban tükröződik, hogy kit és mit tart relevánsnak. A középkort Valdemar, az álőrgróf története képviseli. A XVII–XVIII. század fordulójának központi alakja Zsófia Sarolta, a filozófus választófejedelemné, majd királyné, mellette-körülötte feltűnnek a kor nagy alakjai, Frigyes Vilmostól, a Nagy Választófejedelemtől egészen Leibnizig, az akadémiát alapító tudósig. Közös fejezetbe sorolódnak az első porosz királytól az utolsó német császárig terjedő 200 év főszereplői. A századforduló, az I. világháború, 1918–1919 politikai földrengései Rosa Luxemburg alakjában nyerik el emblematikus hősüket. Mindenféle publicisztikus ízű intellektuális egyszerűsítés nélkül elmondhatjuk, a baloldali megosztottság és tragikus következményei örök példázatát hordozza ez a történet, még akkor is, ha baloldali demokrata nem vallhatja magáénak Rosa Luxemburg nézeteit. Az ötödik fejezet a nagyiparos Emil Rathenau és fia, a politikus Walther, a köztársasági gondolat mártírja alakját idézi, és velük a berlini zsidó közösség történetét, a fénykorok és kollektív kataklizmák kapcsán egyaránt a kultúrák együttélésének esélyeit is elemezve. Mint ahogyan közvetve megmutatja azt is, hogy egy apa, történjék bármi életben és halálban, katartikus, világképet formáló, erőt adó sorsüzenetként tud tovább élni a fiában. A weimari köztársaság tomboló és ellentmondásos évei Marlene Dietrichben öltenek testet. A Harmadik Birodalom 12 évéhez kapcsolódik az egyik legérzékenyebb választás: aki olvasta Albert Speer, a Führer főépítésze, későbbi minisztere Spandaui börtönnaplóját, már ott és akkor átérezhette, hogy ez az értelmiségi típus milyen pontosan reprezentálja a maga korát és társadalmát. A hidegháború, a megosztottság, a falomlás és az országegyesítés Ernst Reuter és Willy Brandt egymásra reflektáló, fényükkel egymáson megcsillanó életének prizmáján keresztül látható. A Végkövetkeztetés pedig napjaink Berlinjét idézi, fényeivel és antinómiáival együtt – nem csupán az élet hozza így, az utóbbiak Immanuel Kant hazájától nem is lehetnek idegenek.

Összekapcsolódó sorsokról, egymáshoz fűződő, egymással rejtett szálakon kapcsolatot tartó életek fonalából mintázódik ez a nagyon életszagú várostörténet. Vernet kihasználja az esszéfüzér lehetőségeit, tudomásul veszi határait, és nem is feszíti túl őket. Nem tudálékoskodik. Nem lamentál. Véleménye olykor karcos, néha kissé egyoldalú, de érzékelhető mögötte a szubjektív hitelesség. A szó legjobb értelmében kellemes olvasmány ez a könyv. Az ember úgy érzi, van egy szellemes, tájékozott barátja, aki sok mindent mesél neki egy városról, amelyet ismer és szeret. Mi pedig a barátunkat ismerjük. Megismerjük véleményét. Sejtjük, mi lappang lelkesedése és tagolatlan indulatai mögött egyaránt. Jó könyv. Az élet lüktet benne. Ez a fordító, Kádár Krisztina érdeme is. Igen, az élet lüktet benne. Márpedig éppen ebben, az élet lüktetésében, páratlan dinamizmusában, a végtelen energia és a kifinomult dekadencia bonyolult és szellemes erőjátékában rejlik Berlin legnagyobb emberi varázsa.

Van azonban egy rejtett, második szintje is, és Vernet műve ezen a ponton emelkedik önmaga fölé. Ez pedig a modern német történelem alapkérdésének pontos ábrázolása. A sorsokból kibontakozik az az egész mai Európát is meghatározó folyamat, amelynek révén Németország a kontinens ellenében létező hatalomból a II. világháború után, két kivételes államférfi, Konrad Adenauer és Willy Brandt életműve eredményeképpen Európa részévé, a kontinens fejlődésének egyik legfontosabb motorjává vált. Amikor az országegyesítés előestéjén Helmut Kohl azt mondta, hogy az új, az egységes Németország „nem lesz a Negyedik Birodalom”, ez nem politikai szóvirág volt, hanem civilizációs elköteleződés, történelem-vállalás.

1987 júliusában, a város fennállásának 750. évfordulóját ünneplő karneválon feltűnt egy kedves óriásbábu: egy lelkesen mosolygó berlini mackó, Nagy Frigyes tanácsosának öltözve, mellén az elmaradhatatlan rendjellel. Néhány esztendővel később Észak-Itáliában azon a helyen rendeztek alpesi sívilágbajnokságot, ahol egykoron Hannibál átkelt az Alpokon, és a világbajnokság emblémája ezért lett az önfeledten nevetve síelő kiselefánt. Mindkét alkalommal mód nyílt elgondolkodni azon, hogy a történelem fájdalma idővel hogyan alakul át a történelem esztétikájává. Vernet „regénye” erről az átalakulásról vall. Ízlésesen. Mértéket ismerve.

„Egy jó németnek jó európainak kell lennie” – mondta ki egykoron a múlttal szakító, századformáló igazságot Willy Brandt, aki jó hazafi volt, jó európai és a század egyik kimagasló szociáldemokratája. Hozzátehetjük: egy jó magyarnak is jó európainak kell lennie. Senki sem e könyv alapján doktorál majd le Berlin, Brandenburg és Poroszország történelméből. De Vernet a maga hatókörében, a maga módján pozitívan járul hozzá kreatív Európa-képünkhöz. Könyvét ezért érdemes elolvasni.


MARTON GÁBOR

 

NKA csak logo egyszines

1