Mándy Iván 25 hangjátékot tartalmazó kötete 2007-ben jelent meg, ám az írások színvonala, jelentősége miatt még most, meglehetős késéssel is érdemes hírt adni róla. A Palatinus a honlapján úgy harangozta be a könyvet, hogy a benne lévő műveknek „majdnem a fele … most jelenik meg először”. A szerző korábbi, még életében napvilágot látott kiadványai közül a Ha köztünk vagy, Holman Endre (Magvető, 1981) foglalta magába a legtöbb rádiójátékot, szám szerint tizenkettőt (ezek mindegyike szerepel itt is: Bemutató; Családi tabló; Tárgyak; Temetői járat; Játék a téren; Legenda az Árusok teréről; A pincér éjszakája; Ha köztünk vagy, Holman Endre…; A tengerbe esett férfi; Vera szerelmei; Üres osztály; Lépcsőházban – s ugyanezek ott vannak a Magvető 1990-es Mándy-gyűjteményében is, A csőszház, az Egy festő ifjúsága és a Séta a ház körül című prózai művek mellett), de az Átkelés című elbeszéléskötethez (Magvető, 1983) is van csatolva egy – Hang a telefonban című – rádiójáték. Az ebben a műfajban született opusok nemcsak hogy bevett Mándy-témákat (foci, mozi, színház), -helyszíneket (Teleki tér, alias Árusok tere, presszó, lépcsőház, piac), -szereplőket (árusok: Bluz, Sperber, Liszauer; vagy a regényekből ismert Zsámboky, Fabulya, Turcsányi) állítanak reflektorfénybe, de gyakran az alkotó egy-egy korábbi szövegének átiratai. Hogy csak egy ilyet említsek: a Vera szerelmei Az ördög konyhája című dráma rövidített, átalakított változata.
De azt azért nem lehet mondani, hogy a közismert író kétszer adta volna le ugyanazt az anyagot. A rádiójáték egészen más világ, mint teszem azt a novella, a színmű. Elsőre könnyebb, lazább műfajnak tűnik – de csak látszólag, mert ember legyen a talpán, aki egy akár fél- vagy egyórás dramatikus munkával ott tudja tartani a hallgatókat a készülék előtt. Valamelyest másfajta írói véna kell ide, mint a próza- vagy drámaíráshoz. Elsősorban nem kis gyakorlatiasság és (még a színművek dialógusainál is) kiváló(bb) párbeszédek (hiszen a színpadon sokkal több hatáselemre lehet hagyatkozni, mint a hangjátékban, ahol így a mondatok jelentősége fokozottabb). Tudjuk, hogy Mándynak 1949 és 1955 között nem jelenhettek meg publikációi. Ekkoriban főként munkásoknak tartott irodalmi ismeretterjesztő előadásokat, s a rádiónak dramatizálásokat, gyerekhangjátékokat készített (ezeket az élményeit írta meg a fájó humorú, emlékezetes Előadók, társszerzők című novellafüzérben). De a Palatinus kiadványában nem ennek az időszaknak a termékei szerepelnek (és persze nem is gyerekeknek szóló rádiójátékok vagy dramatizálások), hanem egy későbbi, viszonylag már szabadabbnak: az első közülük 1968-ra, az utolsó 1990-re datálható.
A könyvet az a Kopányi György szerkesztette, aki az itt szereplő darabok dramaturgja volt (a Körben áll egy kisleány kivételével, annak Ambrus Tibor). Lelkes hangvételű utószavából nem derül ki, milyen elv alapján válogatta össze a szövegeket. Annál is inkább érdekes lett volna ez, hiszen a szerző ennél több rádiójátékot írt – még ha az ilyen műfajú művek teljességre törekvő összegyűjtése magával a lehetetlennel határos, istenkísértő feladat lenne is. Azt sem ártott volna tisztázni, miért nem kerülhettek ebbe a kötetbe a gyerekhangjátékok. Színvonaluk miatt? Vagy mert egy másik, újabb kiadványban lesz majd a helyük? A darabok két kivételtől – Hang a telefonban, Koszorú – eltekintve bemutatójuk kronológiájában követik egymást. Az említett két mű is valószínűleg csak a szerkesztő figyelmetlensége miatt nem a keletkezési ideje szerint lett besorolva; más magyarázatot legalábbis nem találtam az eltérésre. Ezek a kis „hibácskák” azonban elnézhetőek, és csak a szőrösszívű kritikus képes felemlegetni őket – ám még ő is (kénytelen) elismer(n)i, hogy a kötet kiváló szövegeket tartalmaz, és a fentebbi, bíráló megjegyzések ellenére Kopányi György előtt is megemeli a kalapját, hiszen nélküle ez a kötet nem jött volna létre.
Nem olyan könnyű elkülöníteni egy alkotó életművéből az általános jegyeket a sajátosaktól. Az elemző könnyen esik abba a csapdába, hogy leegyszerűsítően kategorizálja a műveket, mikor egy-egy prózatechnikai, stiláris eljárásban az író tipikusnak, jellegzetesnek vélt eljárásai egyikét véli felfedezni, vagy tematikus ismétlődésekre bukkan. Esetünkben talán a szokásosnál is nehezebb a helyzet: Mándy életműve rendkívül egységesnek mutatkozik, művei nagy gyakorisággal ugyanannak a nyelvhasználati formának, témá(k)nak a variációi. Mindezt csak azért említem, mert magam is kelepcébe estem, képtelen vagyok a Hangjátékokat a szerző más alkotásaitól függetlenül vizsgálni. Kezdhetném így is tehát, némileg önmagamat karikírozva: a rádiójátékokban ugyanazt az élő nyelvet figyelhetjük meg, mint Mándy „egyéb” műveiben. De a tréfálkozást félretéve: ezen az alkotó prózáinak beszédmódjával valóban hasonlatos, mesteri köznyelven szólalnak meg a hősök, ezek a hús-vér alakok, akik közt átlagos és különc figurákat is találunk (ez utóbbiak többnyire maguk is írók), akik apró-cseprő dolgokról, hétköznapiasan cseverésznek. Ám, amit kapunk, s ebben áll Mándy kivételes tudása, az nem kisrealista irodalom; a valóságos szituációkat végeredményben mindig elemeli, irreális elemekkel színezi az alkotó. Sperber, a piaci bódés vállfára akasztja Milcsit, úgy gyilkolja meg (Legenda az Árusok teréről), egy lány hintázás közben egyszerűen eltűnik a levegőben (Játék a téren), egy író pedig halála után is elbeszélget telefonon az ismerőseivel (Hang a telefonban). A valóságos(nak tetsző) kulisszákat víziók, álmok, emlékezet- és képzeletbeli, néhol fantasztikus elemek, legendák, anekdoták tarkítják.
Mándy kedvtelve mutatja be ugyanazt az eseményt több nézőpontból, szereplői sokszor elbeszélnek egymás mellett. Gyakran váltja az idősíkokat: ezekben az esetekben legtöbbször epikus jellegű, jelen idejű közléssel nyit, amit múltból felidézett dialógus követ. Rezervátumba illő, lepukkant, mégis szerethető figurákról beszél. Feleslegessé vált emberekről; olyanokról, akiknek már a kinézetük is elárul mindent: „Luftballon-arc. Mit lehet egy ilyen arccal kezdeni? Semmit. Egyszerűen semmit. Ezzel sehol se lehet megjelenni. Legkevésbé egy színházi bemutatón. Ez nem egy premier-arc” – mondja saját magáról János (visszatérő szereplő, tulajdonképp a regények Zsámboky Jánosa) a Bemutatóban. Felesleges – és megszemélyesített – tárgyakban sincs hiány: az Üres osztály hősei az évek óta a teremben felejtett padok, a Tárgyaké János, az író régi, elfeledett otthoni rekvizitumai; és egyáltalán: folyton előtérbe kerül egy-egy lerobbant hinta (Játék a téren) vagy egy „kopott, hűséges létra” (Koszorú). Az alaptónus mindig érzelmes, érzékeny, nosztalgiával (és gyakran ennek paródiájával, lehetetlenségével) fűszerezett. Hol a részvét (Körben áll egy kisleány, Üres osztály), hol az irónia diadalmaskodik (Író kabátban, Idegen pályaudvar). Ez utóbbi gyakran öniróniába hajlik. Különösen az írókról szóló szövegekben nem nehéz az alkotó alteregóit felfedeznünk. Persze a szerzőt mindig is izgatta, hogyan tudná beleírni valamilyen formában saját életét a műveibe.
Mándy sohasem akart az irodalmi fősodorhoz, aktuális divatokhoz tartozni, az emberi kapcsolatok mikroszkopikus vizsgálatát tekintette egyik fő feladatának – a szövegekből legalábbis így tűnik. Az általános emberi megragadására törekedett, s ezt az igyekezetét siker koronázta, hiszen csak így lehetséges, hogy rádiójátékai (és más művei) máig élőnek hatnak, a XXI. századi olvasó is talál rajtuk fogást, élvezettel forgatja őket – ha forgatja. Ne legyenek kétségeink: az írók többnyire megélhetési gondjaik miatt írtak hangjátékokat, nem másért. Ez a műfaj mégiscsak amolyan alkalmazott művészet, alapjáraton legalábbis. Mándy azonban a szükségből erényt kovácsolt: rádiós munkái is közrejátszottak abban, hogy stílusa egyedi, máséval összetéveszthetetlen lett. Egy magyar prózaíró mondta, szűk körben, díjakon, elismeréseken túl, hogy rájött egy filmforgatókönyv nehéz megszülése folyamán: bizony csikorognak a keze alatt a párbeszédek; hiába van már túl számtalan novellán, valamint (ennél jóval kevesebb) regényen. Jó dialógusokat írni persze nem is olyan könnyű. Ha valahonnan meg lehet tanulni a párbeszédköltés (és nem mellékesen: a karakterformálás) fortélyait, akkor ebből a kötetből. Azért sem hanyagolható el ez a rádiós munkásság, mert ennek a praktikus műfajnak a művelése folyamán – is – csiszolódott ki Mándy igazán élő és színes dialógustechnikája, melyet közben és aztán kiválóan kamatoztatott az idők próbáját gyaníthatóan még sokáig kiálló, a hosszas (külső) narrátori leírások helyett nagyobbrészt a párbeszédekre alapozó, elsőrangú regényeiben.
DARVASI FERENC