Szinte hibátlan örömzene ez, hirtelen támadó, torokszorító pillanatokkal. Nem arra jó, hogy Weörest mint érettségi tételt ki lehessen pipálni, de olyan sok érzéki és gondolati kapuja van, hogy azokat is képes lenne becsalni a birodalomba, akik a költő nevét rosszul mondják, vagy nem is nagyon ismerik. A híres egysoros verset címéül vevő produkcióhoz nem kell irodalomtörténeti készültség, mégis ajándék a filoszok számára is, hiszen már az átlagos tájékozottságú irodalombarát is talál benne az anyag mély ismeretére utaló, bizalomgerjesztő bizonyítékokat, s a Weöres világával jólesően összecsendülő, vizuálisan is érvényes motívumokat. Fekete Ernő nem a közönség ismeretterjesztő tájékoztatásával törődik, hanem saját Weöresét hozza elénk, rendkívüli személyességgel, s a médium-lét megrázóan mély merülési kísérleteivel.
A harmincas évei közepén járó, mindig kicsit kócosnak és sápadtnak tűnő színész a legszebben, legpontosabban beszélő magyarok közé tartozik. Az általa szerkesztett óra dramaturgiai lényege tulajdonképpen egyszerű: beköltözvén a költő agyába, zeng-zúg, berregve-kattogva muzsikál, s így gondolkodik, folyamatos, halálközeli röpülésben. Hideg és huzatos tudatosság, gyerekszáj bátorság, istenkeresés és természetes pogányság, földi örömök és szinte földön túli észleletek szálaiból szövődik a költői életmű Fekete Ernő által választott fonalait szétszálazó és újrasodró, ritka minőségű, sűrű színházi játék.
Mert színházi esemény ez az egész. Tóth Judit, Tóth László, Pető József és Pokorny Attila segítségével jött létre ez az igen egyszerű teátrális elemeket könnyed biztonsággal alkalmazó, rövid szertartás. A színen, vagyis valahol a mindenségben, van egy kis kék falú szoba, melynek berendezése erősen hasonlít egy 1943-as Illés Árpád-képre. A festmény alighanem Csöngén készült, s az alvó Weöres Sándort mutatja, vagy inkább rejti el, hiszen a baloldalt lévő ágyban csak a feje búbja látszik. Az ágy mellett szék, levetett ruhák.
A Sufni kéttenyérnyi játékterét középről lelógó, meztelen villanyégő világítja meg. Részt vesz a játékban két hokedli, alattuk időnként megelevenedik, s gyűrődni, kúszni kezd a sárga-szürke csíkos rongyszőnyeg. Az ágy slingelt fodrú, fehér párnái megjárják a falakat, odatapadnak és leválnak onnét, a narancsszín függönyök csíkjai egy-egy érzékeny szóra összerándulnak. Ha kell, megszólal egy fekete magnó, rajt Weöres belebeszél a játékba, szinte jóváhagyólag kontrázva a színészi élőszót. Két járás van, egy ajtó a hátsó fal jobb sarkában, egy meg a bal oldalfalon, kék függönnyel fedve. Jobbról érkezik lelógó fülű manósapkában, kék trikóban, sárgás cipőben, s láthatóan magát zsongítva dünnyög-dudorász a szavakkal telített ember. Hazajött. Kis átmeneti időre, ide, ahol magyarul beszélnek. Varázsolgat, ijeszti magát, kék fényű zseblámpával saját arcába világít, átöltözik. Régi híradók és dokumentumfilmek kockáiról ismerős, kopottas ünnepi öltönybe bújik, elcsúszó nyakkendővel idézve meg a halált. Székre állva beszél mint Animus, másik székre lép, s lesz belőle Anima. Üres üvegek zörögnek egy öblös szatyorban, melyből végül csikófejet formázó falap kerül elő. Mikor a Paripám csodaszép pejkó fölhangzik, már mindenki pontosan tudja, miféle szárnyas lovat idéznek és becéznek itt a ráolvasások ritmusában.
A távozó nézők kis papíron megkapják az elhangzó versek listáját. Alattuk Weöres húsz jól ismert apró jelecskéje, a százlábú, a lepke, a láng, a hegy, meg a többiek. (A papír túloldalán a Fekete Ernő által mestereként szeretett Ascher Tamás tollrajza: zászlóval kezében, két gumikeréken tovapöfög éppen a vastagnyakú akarnok. Tán Haragosi a kicsi kocsin? Mögötte füst vagy tömegbe rendeződött emberfejek.) A lista ugyanaz minden fellépéskor, de egy márciusi és egy májusi estét látva érzékelhető volt, hogy mennyire élő, mennyire változékony maga a produkció. Mélység és magasság ugyanúgy elrémisztett, a derű megvigasztalt, a kietlen okosság megtámogatott és kijózanított mindkét alkalommal. S bár a lényeg ugyanaz (mondjuk talán, hogy „nem élni könnyebb”), a második est keserűbb, feszesebb, reménytelenebb volt. Szöveg szerint is alakult a játék. Másodjára például kimaradt egy szabad szájú tréfa, de nem hiányzott, mert ugyanazt a motívumot finomabban képviseli egy másik, most is elhangzott szövegrész. Ami sajnos nem változott, az az Öreganyó című versbe belerakott fölösleges „t” a „pottyanhatsz a csúnya földre” sorban. „Pottyanthatsz” forma hangzik el, ami végül is beleférhetne, de jobb lenne azért, ha nem. Ez természetesen mit sem von le az est értékéből. Sokkal többről van szó. Egy látogató megidézéséről.
A berendezési tárgyakból összerakott, hintalófejű „prolibusz”-on, a függönyről visszaverődő, narancssárga ellenfényben, sötét, manósapkás figura lovagol előttünk égbe az utolsó képben. Bal kezét mintegy vigasztalólag magasba lendíti. S bár nem lehet tudni, „mi van a hegyen, messze túl”, azt mutatja: Utánam! Aztán elenyész. Emléke csak a fülessapka, a napkör közepére akasztva.
GABNAI KATALIN
