A Jászai-díjas Miske László – a debreceni Csokonai Színház tagja – szeptemberben ünnepelte születésnapját. Negyvennégy éve játszik Thália – határon inneni és túli – templomaiban: Nagyváradon, Kolozsváron, Miskolcon, Szegeden és Debrecenben. Mintegy háromszáz színpadi és filmbeli szerepben láthattuk őt a drámairodalom legjelentősebb hőseiként; volt Liliom Molnár Ferenc azonos című művében, Szakhmáry azÚri muriban, Indián a Kakukkfészekben, Duncen a Macbethben.XX. századi írók alakjait is szívesen és hitelesen játszotta; óriási sikert aratott Tamási Áron Ősvigasztalásában, Deák Tamás Hadgyakorlatában, Háy János A Gézagyerek című művében. Ránézésre simán letagadhatna legalább tíz évet, hiszen éppoly aktív, energikus – próbál, játszik, rendez –, mint amikor 1993-ban a cívisvárosba költözött.
Református teológiát végzett, és két évig lelkészként szolgált, azután iratkozott be a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetbe, ahol 1966-ban végzett – olvasható aMagyar Színházművészeti Lexikonban. Rendhagyó pályamódosítást hajtottál végre, amikor a szószéket színpadra cserélted…
Ez igaz, de hát nem tehettem másként, hiszen már gyerekkoromban megfertőzött a színház. Szülőfalumból, Zalánból jártam Kolozsvárra iskolába, ahol ugye nagy múltú színház működött. S persze látogattuk az osztállyal, sőt azon túl is, magánszorgalomból az előadásokat. Teljesen lenyűgözött az a csoda, ami odabent volt, és némi irigységgel vegyes áhítattal bámultam a színészeket. Miután 1954-ben a református gimnáziumban leérettségiztem, hiába is szerettem volna, származásom miatt – édesapám nem elég, hogy szerepelt a kuláklistán, ráadásul még református lelkészként is szolgált – esélyem sem volt arra, hogy bejussak a Színművészetire. Így aztán be sem adtam a jelentkezésemet. Több egyetemre is felvételiztem, ám a már említett okok miatt mindenhonnan elutasítottak. Így maradt a teológia, ahová végül felvettek. Az egyetemi évek alatt sem szunnyadt bennem a szereplési vágy, és – jobb híján – az itt működő önképző körben kezdtem el szavalni. Társaimat olykor sokkoltam a versválasztásaimmal; kedvenceim voltak Faludy Villon-átköltései, Petőfi Őrültje stb. Másodévesként, épp ’56 karácsonyán jártam először Nagyváradon, és már akkor megfogott a város szelleme. Tudtam, ide még vissza fogok jönni, és lesz itt nekem még feladatom. S ez így is lett, igaz, jó néhány évnek kellett addig még eltelnie…
1960-ban végeztem a teológián, s rögtön utána egy Torda melletti faluba, Bágyonba kerültem lelkésznek, ahol két évig szolgáltam. Ám mégsem hagyott nyugtot a vágy, hogy egyszer színész legyek. Amikor Romániában egy kicsit engedtek a gyeplőn, eldöntöttem: követem az álmom, és csak megpróbálom a Színművészetit. Csakhogy mit hoz a sors? Éppen a felvételim napján akartak lelkésszé szentelni, én meg csak hebegtem-habogtam az esperes úrnak, hogy hát még nem vagyok lelkileg felkészülve, meg nincs is palástom… stb.
Miután nagy nehezen kimentettem magam, elmentem Marosvásárhelyre, felkerestem az egyetem rektorát, és kértem, engedélyezze, hogy korengedménnyel – ugyanis akkor 25 évesen már túl voltam a megengedett korhatáron – felvételizzek. Szabó Lajos rektor úr nagyon kedvesen fogadott, és beleegyezett, hogy megpróbáljam. A felvételi bizottság elnöke, a Nép Művésze címmel kitüntetett Kovács György mindjárt a belépésemkor megkérdezte: ugye nem frissen érettségizett? Mondtam: nem, egy kis kerülővel. Majd: mi a foglalkozása? Azt feleltem: református lelkipásztor. Erre kitört a nevetés a bizottságban, és én nagyon kellemetlenül éreztem magam. Utána arról érdeklődött, hogy hol dolgozom. S miután elmagyaráztam, hogy a lelkész nem dolgozik, hanem szolgál, még jobban röhögtek. Ezt követően elmondtam Petőfi Felköszöntés című versét, de a második szakasznál leállítottak s kiküldtek. Vérig voltam sértve, s arra gondoltam: most aztán jól kigúnyoltak, s nem vettek fel. Elkeseredésemben egy volt évfolyamtársammal megittunk vagy két liter bort, és elhatároztam, hogy hazamegyek. Azonban amikor elindultam, véletlenül összetalálkoztam egy sráccal a felvételiről, s tőle tudtam meg, hogy kiírtak a második rostára. Ilyen előzmények ellenére is nagyon élveztem az egyetemi éveket. Tetszett, hogy túlkorosként rögtön bedobtak a mély vízbe, és csupa nagy szerepet bíztak rám. Rengeteget tanultam Kovács Györgytől és Tompa Miklóstól, a Marosvásárhelyi Székely Színház igazgatójától. Diplomámat 1966-ban kaptam meg, vizsgaelőadásom Molnár Ferenc Lilioma volt.
Utána – ha jól tudom – hosszú éveket, több mint negyed századot töltöttél a Nagyváradi Állami Színháznál.Emlékszel még arra, hogy mi volt az első előadás, amiben játszottál?
Hogyne! Peter Schäffer Királyi vadászat című drámája volt az első, ebben egy szerzetest alakítottam, utána a Luxemburg grófja következett. Ahogyan a Színművészetin, itt sem kellett inaskodnom, már az első évadban eljátszhattam a Ruy Blas Don Césarját és Balázst a Nem élhetek muzsikaszó nélkülben. Utána sorra jöttek a nagy szerepek: Az ember tragédiájában, a Csongor és Tündében, az Úri muriban.
A váradi évek alatt melyek voltakművészi pályád legfontosabb mérföldkövei?
Az egyik szívemhez talán legközelebb álló előadás Tamási Áron Ősvigasztalása volt.Nagy dolog volt abban az időben, hogy egyáltalán megengedték a váradi színháznak, hogy műsorra tűzze ezt a székely ősdrámát!A ’80-as évek elején került oda Szabó József rendező Kolozsvárról, akinek mai napig hálás vagyok, hogy rám osztotta a főszerepet.A darab érdekessége, hogy ezt Tamási még Amerikában írta, és onnan küldte haza egy drámapályázatra. Aztán ez a szöveg valahogyan elveszett. Így ő abban a tudatban halt meg, hogy műve csak regényváltozatban maradt meg, dramatizáltban nem. S valamikor ’78 körül egy padlásról hogy, hogy nem előkerült, és akkor mindjárt be is mutatta a Nemzeti Színház Sík Ferenc rendezésében. Utána rögtön következtünk mi, nagyváradiak. Óriási sikerrel játszottuk, kétszer-háromszor is voltunk vele Székelyföldön, sőt ide is áthoztuk!
A huszonhat évből hármat, 1987-től 90-iga kolozsvári színháznál töltöttem. Egy kicsit olyan érzésem volt, mintha hazamentem volna. Felrémlettek bennem gyermekkorom első színházi élményei, amikor még csak ácsingóztam a karzatról a színpadra. És nagyon tetszett, izgalmasnak találtam azt a fajta színházcsinálást, melyet Tompa Gábor direktor hozott Bukarestből. A román színjátszás ugyanis már ekkor nagyon felfelé ívelt. Ez a szokatlan stílusú játékmód az újdonság erejével hatott ránk. És működött, mégpedig nem is akárhogy! Emlékezetes előadásunk volt a Szerelemeső, A part című kétszemélyes darab, a Buszmegállóés még sorolhatnám. Utána 1990-ben beválasztottak a nagyváradi színház irányító testületébe, s én lettem a művészeti vezető. Az elején még nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a feladatokba, aztán – amikor megkezdődtek a román vezetéssel való konfliktusok, érdekharcok – szívből örültem, hogy hívtak a miskolci színházhoz…
Kitől kaptad a felkérést?
1992-ben a Vígszínházban vendégszerepeltünk – a színházi világnapon – a kolozsváriakkal a Buszmegálló című kínai darabunkkal, melyet Galgóczy Judit, a miskolci színház akkori főrendezője is látott. Talán az abban nyújtott alakításom miatt gondolt rám, amikor megkért, ugorjak be Duncan szerepébe a Macbethben. Nagy bajban volt, meg akarták buktatni; az egyik színésze ugyanis a főpróbahét végén visszaadta a szerepét. Még huszonnégy órám sem volt a felkészülésre, de a kihívást nem akartam elkerülni, s vállaltam. Egész éjszaka tanultam a szöveget, majd reggel autóba ültem, és Miskolcra utaztam. Mondanom sem kell, hogy már a délelőtti próbára becsődült az „ellenpárt”, és mondták a magukét, hogy „hát igen, ide kellett hívni a románt, hogy megmentse a helyzetet”. Az első dühömet lenyeltem, aztán tisztáztam, igaz, Romániában élek, de magyar vagyok. Az előadás egyébként sikerült, többször is játszottuk. A „kedves kolléga” persze egyszer sem köszönt, ha a folyosón összefutottunk. Egyszer, hónapok múlva, megszólított a büfében: Mit iszol? Mondtam: talán először ismerkedjünk meg. Szó szót követett, végül az illetőt kénytelen voltam felkenni a falra. Maradtam tehát Miskolcon, egészen a vezetőségváltásig, megkaptam a második, harmadik, negyedik szerepet, de itthon megrendeztem Tamási Boldog nyárfalevél című darabját is. Aztán egy viszonylag rövid kitérő, Szeged következett, ahol eljátszottam az Utazás az éjszakába és a Csirkefej apaszerepét. Utána hívtak Debrecenbe, ahol jobb feladatokat kaptam.
Úgy tűnik, annyival jobbakat, hogy itt is ragadtál…
Nemcsak izgalmasabb feladatokkal kecsegtetett, de kedvezőbb ajánlatot is tett 1993-ban a Csokonai Színház igazgatója, Lengyel György. Felajánlotta, ha ideszerződöm, a színháztól lakást kapok, ami nem kis dolognak számított már abban az időben sem. S ez így is történt, sőt, később meg is vásároltam ezt az ingatlant.A Kakukkfészekkel debütáltam a cívisvárosban, melyben Pinczés Pista – a teátrum akkori főrendezője – rám osztotta az Indián szerepét. A debreceniekkel egyébként hosszú múltra tekint vissza a kapcsolatunk, hiszen már 1969 óta felváltva vendégszerepeltünk egymás színpadán. Mi is szerettünk náluk játszani, és ők is imádtak Váradra jönni. Sok szép emlék kötött minket össze, például egyszer, amikor Nagyszalontán játszottunk, Kóti Árpi és Tréfás Gyuri is átjöttek. Árpi egy kicsit berúgott, felállt az asztalra, és elkezdte szavalni József Attila Hazám című versét. Mindjárt mellette is termett két milicista, akik alig várták, hogy abbahagyja, és bevihessék a rendőrségre. Én épp előadás közben voltam, amikor értem küldtek valakit, hogy mentsem meg a barátomat…
De visszakanyarodva Debrecenhez, a legkedvesebb szerepek, előadások Pinczés Pistához kötődnek: a Kakukkfészek, A Gézagyerek, a Márton partjelző fázik, a Asors gyermekei. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, szavak nélkül is értettük egymást. Becsülésre méltó az a hozzáállás, az a tisztesség, ahogyan ő a pályához, a színházhoz, a színészekhez és a munkához viszonyult.
Az említettA Gézagyerekkel rengeteg díjat hoztatok el hazai és külföldi fesztiválokról, s az ebben alakított szerepedért kaptad meg a Jászai-díjat…
Valóban, mondhatni, „mennybe mentünk” A Gézagyerekkel, s – a mintegy két év alatt – együtt ünnepelt bennünket a közönség, a szakma és a kritikusok. Érthetetlen módon egyedül a Csokonai Színház akkori vezetősége nem tudott velünk örülni. Sőt, ha rajtuk múlik, talán el sem játszhattuk volna Háy János remek drámáját. Már a darab műsorra tűzését heves viták előzték meg, és hiába aratott nagy sikert a bemutató, a színház továbbra sem állt mellénk. Úgy éreztük, le akarnak seperni minket a porondról, de ez nem sikerült, hiszen –a debreceni színház jelölése ellenében –stúdióelőadásunkat Szűcs Kati beválogatta a POSZT-ra. Ezért a mai napig hálával gondolok rá. Miután a pécsi fesztiválon elnyerte az előadás Baranya megye díját, a kritikusoktól megkapta a drámaírói díjat, s Kóti Árpival mi megkaptuk a legjobb férfi epizódszereplők elismerését, sorra jöttek a meghívások. Négy magyarországi (a POSZT-on, a Stúdiószínházi Műhelyek Fesztiválján a Bárka Színházban, a Kortárs Drámafesztiválon Budapesten és a gyulai Magyar Dráma Fesztiválon) valamint két külföldi fesztiválon (a lengyelországi KONTAKT Nemzetközi Színházi Fesztiválon és a wiesbadeni „Neuedrama” Fesztiválon) vettünk részt. Egyéni és társulati szinten a produkció összesen 13 díjat nyert el! Játszottuk – vendégként – Kecskeméten, Sopronban, illetve a 2002/2003-as évadban havi egy alkalommal a Bárka Színházban. Meghívást kaptunk a marosvásárhelyi Európa Színházi Fesztiválra is, de a Csokonai Színház vezetősége – vitatható jelentőségű és valóságtartalmú indokokra hivatkozva (az egyik szereplőnek másnap este előadása volt, sok pénzbe kerül a kiutazás) –lemondta a részvételt.
Azt gondolom, lehetett volna ennek folytatása, s megcsinálhattuk volna Pistával a többi Háy-művet is. Az egész trilógiát – A Gézagyereket, A Herner Ferike faterját és a Pityu bácsi fiát –, már csak azért is, mert e drámák tartalmilag egymásba fonódnak, mondhatni egymás folytatásai. S ha jól tudom, Háy Jánost éppen a mi előadásunk, a mi szerepformálásunk ihlette A Herner Ferike faterja megírására –ránk írta tehát a következő darabját.Sajnos ebből nem lett semmi, egyrészt azért, mivel szeretett rendezőmnek – számomra máig is felfoghatatlan okokból – felmondott a vezetőség. Végtelenül sajnáltam és bizony megszenvedtem, amikor elment a Csokonai Színháztól, jókora űrt hagyva maga után. Másrészt a debreceni teátrum nem tartotta bemutatásra alkalmasnak az újabb Háy-darabot! Ezen kívül nem volt semmiféle tisztességes magyar akarat arra, hogy ezt a csapatot összefogják, megtartsák. Az egykori szereplők közül mindössze négyen maradtunk, a többieket kirúgták, vagy elmentek maguktól. Önmagáért beszél az a tény, hogy A Gézagyereket hosszú évekig nem vette elő senki sem. El kellett telnie egy bizonyos időnek, hogy az emberek elfelejtsék, hogy volt egyszer egy debreceni Gézagyerek…
A színpadon kívül a filmvásznon is láthatott téged a közönség, hiszen több román és magyar filmben is játszottál…
Ha jól emlékszem, nyolc vagy kilenc román és vagy négy-öt magyar filmben kaptam kisebb-nagyobb szerepet. A jelentősebbek közülük: az Ítélet, az Angela tovább megy, az Ábel Amerikában. Szerepeltem a Kisváros című sorozat néhány epizódjában, kisebb szerepet kaptam a Honfoglalás, a Sacra Corona és A rózsa vére című filmekben.Az első egy Dózsa Györgyről szóló, román–magyar–cseh koprodukciós film volt, az Ítélet, amelyben Zápolya hadnagyát játszottam 1969-ben. Több szempontból is emlékezetes maradt ez a forgatás számomra: egyrészt először álltam kamerák előtt, s együtt játszhattam Bessenyei Ferenccel – aki Dózsát alakította –, és úgy hozta a sors, hogy egy lónak kellett tartanom a gyertyát…
Nagyon felcsigáztál… Mi történt?
Hát, kérlek szépen annyi történt, hogy felvettünk egy jelenetet Erdélyben, Torockón, és épp elindultunk a következő forgatási helyszínre, amikor is Gasparol, az én lovam kangörcsöt kapott.A Székelykő tetejéről megérezte a lenti tisztáson legelő kanca szagát, felhorkant, és elkezdett vágtatni lefelé egy kőfolyás mentén. Nem tudtam megállítani…, így hát velem a hátán hágta meg a kancát.
Nos, végleg „elcsábítani” a színpadtól nem tudott a film, de örülök, hogy kipróbálhattam ezt is.
Mint ahogyan belekóstoltál a rendezésbe is...
Így van. A rendezés még Váradon kezdődött, ugyanis bajban voltunk a fordulatkor, a román bukfenc (forradalom) idején. Külön kellett válnia a két társulatnak, mely addig együtt dolgozott. 1989-et írtunk, és a puskaporos események ellenére nekünk új évadot kellett prezentálnunk. Ekkor döntöttem el, hogy megrendezem a Boldog nyárfalevél című művet Tamásitól, mellyel nagy sikert arattunk. Aztán elkértem Margitai Ágitól a Shirley Valentine szövegkönyvét, és színre vittem Váradon Helló, én voltam az anyu! címmel. Később, a debreceni Kakukkfészek sikerén felbuzdulva, kölcsönkértem a színháztól a díszletet, és megrendeztem Nagyváradon is az előadást. A közönség felállt, és szűnni nem akaró tapssal hálálta meg munkánkat. Aztán jött a Káin és Ábel a Stúdiószínházban, majd Tamásitól a Szegény ördög, az Énekes madár és A bújdosó lány drámatagozatos gimnazistákkal, aztán – zeneművészetis, énekszakos diákjaimmal – a Varászfuvola, a Háry János, a János Vitéz és a Szerelmi bájital.
Van-e szerepálmod?
Nehéz kérdés. S tulajdonképpen nem is tudok ilyet mondani, mivel maga a téma, a darab még nincs megírva. Ez pedig számomra Bocskai fejedelemről szólna. Nem is értem, miért nem született e jeles személyiségről még igazán átütő dráma, pedig ő volt az egyetlen győztes szabadságharcos vezérünk. Arról nem is beszélve, hogy hozzá köthető a hajdúk letelepítése, melynek emléke ma is él, nem akar elhalványulni, s minden városban ott áll a szobra, annyira benne van az emberek tudatában.
Milyen feladatok várnak mégidén a 75 éves Miske Lászlóra?
Most A gyertyák csonkig égnek című művet próbáljuk, melynek a bemutatója október 1-én lesz. A darab érdekessége, hogy ezt maga Márai dramatizálta, és a szöveg végig csak tőmondatokból áll. Éppen ezért mondatai nagyon kifejezőek, szinte sütnek. Kíváncsian várom, hogyan fogadja majd a közönség. E mellett játszom a Két bögre kincs című darabban, illetve a műsoron tartott Olympiában, és persze az idén is megrendezem a zeneművészetisekkel a Varázsfuvola és a Traviáta keresztmetszetét.
*
Egyik fő művében Márai így fogalmazott: „Mert az emberrel nemcsak történnek a dolgok... Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember.” SA gyertyák csonkig égnekTábornoka Miske László számára nemcsak egy szerep, nemcsak a sors ajándéka, hanem jutalomjáték.S nemcsak azért, mert 75 éves (pontosabban „50 plusz áfa”, ahogy ő mondaná), nemcsak azért, mert szívére hallgatva, az Úr helyett Thália papja lett, hanem mert ez jár neki.
AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:
HASSÓ ANDRIENN
