Bodó Viktor grazi Liliom-rendezése nyitánnyal kezdődik, amit Klaus von Heydenaber írt hegedűre, harmonikára, cimbalomra és pianínóra. Már maga a zene ténye és a hangszerek e szokatlan párosítása visszarepít a XX. század elejére, az operettek, a vurstli, a ligeti vendéglők, a műszínköri előadások világába; ugyanakkor épp ez az összeállítás és a valcer meg-megdöccenése teszi nagyon XX. századivá a kompozíció hangulatát. Lányok sikítása hallatszik kívülről, éppúgy, mint ha egy körhintán ülnének. A mindössze egyetlen pad díszletű térbe – a leeresztett függöny előtt áll – berobban Juli, Mari és Muskátné. (A szereplőkre a továbbiakban a magyar nevükön hivatkozom.) Liliom az emeleti erkélyről tárgyal velük úgy, hogy a fejgéppel világítja meg őket. A zene pedig csak zsongít békebelien… „Le fog jönni, Liliom úr” – hangzik fel a színpadról, s papírrepülők szállnak alá, hogy egyszerre jelezzék a léhaságot, és fricskázzák a könnyes-bús giccset, közben pedig körhintaszerűen villognak a Monarchia korából származó, aranyozott, gipszstukkós színház nézőtéri fényei. Ezzel a nagyszabású, ugyanakkor könnyed teatralitással azonnal beszippant az előadás.

És az első pillanattól magával ragad a színészi játék. Pető Kata szép, komoly, tiszta tekintetű Juli, aki nem éretlen bakfis, hanem olyan kiegyensúlyozott fiatal nő, aki tökéletesen tisztában van minden helyzettel. Nem azért, mert romlott lenne, hanem mert a földön jár, és zsigerileg tudja, Liliommal nem vesz zsákbamacskát. Bizalommal közelít, érzi-érti a férfi lelkét, agyát, remek a pedagógiai érzéke, és egy nyelvet beszélnek: viccre viccel felel, sőt a kérdésekre előre mondja a válaszokat. Nyugalma, határozottsága azonban nem kizökkenthetetlen: a legszemélyesebb kérések, vallomások az érzelmek kulminációs pontjain magyarul robbannak ki belőle. Az egyébként vonzó Jan Thümer Liliomja nem fickósan laza, nincs klasszikus lizsésármja, hazugan hódító férfibája, amivel az ujja köré csavarja a lányokat. Határozottságában, nyílt kommunikációjában hasonlít Julira, ám még ezzel az őszinteséggel is észrevétlen körbelengi valami tragikus titokzatosság. Első csókjukat boldog, lakodalmi polkákat idéző zongorafutamok festik alá, ám ahogyan a detektívek égő szivarjukkal pukkasztják ki a léggömböket, Bodó racionális gesztusként Julival strigulát húzat a padra.

 

8-9_schauspielhaus graz_liliom jan thmer kata pet c peter manninger
Jan Thümer és Pető Kata (fotó: Peter Mann)


A második kép díszlete a meglepetés erejével hat. A tágas, szürke falú térben hátul ablak, kapcsolótábla, száradó ruhák, lestrapált bőrkanapé, jobbra lift, elöl sparhelt, a padlón matrac, bádogkád, tejeskanna, fatőke, viseltes bútorok – mintha egy használaton kívüli gyárépületben, vagy egy szedett-vedett tárgyakkal szellősen berendezett loftlakásban járnánk, ahol egymásra rakódik az elmúlt száz év. (Akár a Boldogtalanok háza is lehetne, ahová Anagy Sganarelle és Tsa költöztek be, de a Bodó-rendezésekre oly jellemző, adott szituációban meglepetésszerűen ható groteszk gesztusok – egy-egy furcsa hangsúly, hanglejtés vagy mozdulat – sem hiányoznak az előadásból. Az önidézetek azonban például a berlini Pizzicatóval ellentétben egyáltalán nem zavaróak.) Ide kívülről, kutyaugatástól kísérve érkeznek a vendégek: a nem csacska, nem cserfes, a nagyvárost még mindig iskolás módra tanuló Mari; a mondén, sikerét üzleti tehetségének és szexusának egyaránt köszönhető, s mindkettőt ki is használó, valós anyagi és vélt morális felsőbbrendűségét minden pillanatban kinyilvánító Muskátné; a baljós árny, a bűnbe vivő Ficsúr; a falba szinte beleolvadó, lényével balsejtelmet keltő Hollunder fiú; az állandóan zsörtölődő, hajlott hátú Hollunderné (Gerti Pall tartásával, zsörtölődésével felidézi a Lukáts Andor rendezte vizsgaelőadást, amelyben Bodó Viktor ezt a szerepet játszotta).

Kilátástalanul telik az idő, kopognak az esőcseppek a bádogvödör alján. A már-már archetipikusan liliomos kék-fehér csíkos pólóba öltöztetett Závoczki érzelmi hullámzásának kezdőpontja ez a kiábrándító monotónia. A sparhelton fövő krumplit leveszi a tűzről, abban mossa a lábát. Muskátné csábításának kétség nélkül áll ellen a villámlásban, s ezzel a gesztusával elállítja az esőt. „Énnekem gyerekem lesz” – jelenti be Juli magyarul, s felragyog a nap, csicseregni kezdenek a madarak, Liliom a sírva vigadós zenére eksztatikus örömben tör ki, nekivetkőzik, meztelen testére egy vödörből piros golyókat önt, végül az ágyra veti magát. A műszak pedig az illúziószínház látszatát is elkerülendő, takarít.

Miközben elöl, egy földdel beszórt területen Liliom és Ficsúr a rablást, a pénz elvételét gyakorolja, Hollunderné tyúkot vág, spriccel a vér. Hátul kísérteties kék fényben lép be egy katonatiszt, konzerves dobozok repülnek be az ablakon, Ficsúr tragikomikusan rohan neki a tűzhelynek, Juli dühében földhöz vág egy üveget, majd forró vízzel leönti Ficsúrt, aztán megérkezik Marival a melák Hugó (Alfred Polgar 1913-as, ennek ellenére meglepően mainak hangzó fordításában a dráma saját korában szociokulturálisan megfelelő Wolf), aki egy nagyra nőtt óvodásnak tűnik. A Jude szót csak tátogni merik, az ölelés közben leeső kalap felvétele bohóctréfába torkollik, a letartóztatás pedig már-már burleszkszerű. Ahogyan Liliom halálánál a különféle textúrák, a vízfolt, a szájból kifolyó vércsík, a piros bogyók, a föld keverednek egymással, úgy keverednek az előadásban a teatralitás minőségei, a rendező pedig a nézői figyelmet állandó meglepetéskeltéssel tartja fenn, és – paradox módon – zökkenti ki, hogy folyamatosan reflektáljon a színpadi történésekre.

Bodó nem átall – és jó, hogy nem átall! – elmenni az extrém hatáskeltésig. A halott Liliomtól búcsúzó Juli mikrovilágának összeomlását a ház összeomlásával materializálja. Kavarog a por, tűzfényben világítanak a reflektorok, lógnak a huzalok, hátul kopár fákat látunk. A napok romjait elégikus zene festi alá, ám ahelyett, hogy nyugalmat árasztana, a liftből megjelenő rendőrkapitány vészjósló belépőjévé válik.

A túlvilági bíróság termét egyetlen hatalmas irattartó és sok-sok régi telefon dominálja. Bizarr hely ez, ahol az a vizsgálóbíró irányítja az eseményeket, aki földi rendőrfőnökből lépett feljebb a ranglétrán, s ahol Liliom vallomása orsós magnóról hangzik el. Egyszerre színhelye ez a melodrámának és a bohóctréfának (már megint, ezúttal altesti poénokkal keverve), a koreografált absztrakciónak (a tornaórai mozgássorokat végző fehér ruhás angyalsegédek a földi jelenetek kisebb szereplői) vagy a giccsnek (Stefan Kádár – a földi Ficsúr – jótettekkel kiérdemelt üdvözülését a kabáton felvillanó égők jelzik, de ilyen a cimbalomra csingerálós mulatás). Az élők világában ugyanezt a sokféle, egymástól eltérő regisztert találjuk meg: a befőttek és savanyúságok prózaiságát, a galambok melodrámaiságát, a meghízott Mari keltette szánakozást; az égi-földi párhuzamok mellé pedig odatehetjük Juli és Lujza azonos mozdulatait, a ligeti s a túlvilágból érkező – a kettőt nagyon is reálisan összekötő liftből kilökött – Liliom azonos ruháját, vicceit. Ahogyan Wolf karcos lemezén megakad állandóan a tű, úgy ugrik Liliom és Juli mindig ugyanarra a reménnyel kezdődő, de a beteljesedésig el nem jutó pontra. Hiába hát a búcsúvalcer, ha nincs hozzá partner.


PAPP TÍMEA

 

NKA csak logo egyszines

1