Se csíkos trikó, se „lizsénosztalgia” nem volt a Csíki Játékszín Liliom-előadásában. Semmi, ami a Molnár-mű játszási hagyományait idézné, jóllehet tán soha nem hallottam még ilyen magától értetődő ízességgel beszélni Molnár Ferenc nyelvét.
Veress Albert csupa ideg, vézna, nyurga, vöröses szőke, borzas Liliomja frakkban, keményített gallérú fehér ingben lépett át a ligeti csalogató szerepköréből a magánszférába, Muskátné s a két kis cseléd, Julika és Marika féltékeny önérzettől fűtött perpatvarába, a felszínesen tájékozódó szórakozott gesztusával lazítva mandzsettáin. A két szféra közötti átmenetiség mint létélmény volt a meghatározója egész lényének: innen eredt a türelmetlenség minden köznapival szemben, s az otthontalanságérzet a világban. Meghitt otthonossággal abban a közegben mozoghatott ez a Liliom, amelyet a színpad hátsó falán olykor sejtelmesen kitáruló hatalmas kétszárnyas ajtó rejtett: fellépéseinek színterén. Azon túl, pontosabban azon innen nehezen, darabosan, ingerülten kommunikáló lénynek tűnt, aki bár hirtelen lobbant haragjában dühödten letépi magáról az elegáns fellépő ruhát, ám valójában nincs „civil” énje: a Muskátnéval szakító Liliom fekete bőrszerelése a fekete trikóval szabását tekintve kopottságában, szakadtságában is frakkra hajazott, s bármely független művészértelmiségi elirigyelhetné. Ez az attitűd – a független művészértelmiségié –, s nem a hintáslegény-romantika szabadságvágya hitelesítette a Julika által felvillantott jövőkép, az egzisztenciális biztonságot jelentő házmesteri állás mint perspektíva képtelenségét Liliom szemszögéből.
A tervező, Adriana Grand ruhái a múlt század első felét is olyan finoman idézték, hogy a kapcsolat múlt és jelen között szinte észrevétlenül megképződött a színpadon. De a térhasználat is új dimenziókat nyitott a darab értelmezésében. A Magyarországon jól ismert román rendezőt, Victor Ioan Frunzát nem kötötték a talán legsikeresebb Molnár-műhöz tapadó játékkonvenciók, hagyományok. A hatalmasnak és a néhány berendezési tárgy ellenére is szinte üresnek ható tér maga is a köznapiság és a művészet együttes jelenvalóságának terepéülszolgált: Hollunderné (Fekete Bernadett) fotográfiai műhelyében mindenki az örökkévalóságnak pózolva rögzíttetett magáról képet, legjobbnak vélve az ott mutatott s megörökített merev, a külső szem számára mulatságos arcát, Muskátné pedig (Szabó Enikő cseppet sem karikaturisztikus, inkább az emberi-asszonyi vonásokat megragadó ábrázolásában) a szakítást követően őrjöngve szaggatta le Liliom „sztárfotóit” a falakról s a szárítókötelekről – dokumentarizmus és fikció mint lehetséges nézőpontok s látszat és lényeg folyamatosan egymásra vonatkoztattattak.
A Victor Ioan Frunză és Adriana Grand alkotópáros által némelykor oly burjánzóan telezsúfolt tér most a maga egyszerűségében és letisztultságában volt rendkívül jelentésgazdag: a vasúti talpfákból összerótt ágy plasztikus keménysége a rajta hanyatt elnyúló, s Liliomhoz kötő érzéseit a kicsit irigy, kicsit okos és nagyon együtt érző Marikának (Ráduly Beáta) megfogalmazni próbáló Julika érzéki-szép tisztaságával rusztikus képét adta a komfort nélküli, zaklatott kapcsolat megrendítő meghittségének. Szentimentalizmusnak azonban nem jutott tér ebben az előadásban: az első találkozáskor – a nyílt színen, bumfordi bájjal – elvesztett szüzességének mementója kis vörös foltként végig ott éktelenkedett Julika ruháján, majd egyre nőtt, terebélyesedett a halott Liliom mosdatása közben, őszinte, szeretetteljes szemrehányások közepette viaskodva-ölelkezve a holttesttel. A hosszan kitartott, hátterében a tort ülők tevés-vevésével ellenpontozott jelenet ritka erővel érzékeltette az életben maradóra szakadt hiányt, a veszteséget, a jóvátehetetlen, a megmásíthatatlan, a visszavonhatatlan, az örökkévaló és a soha többé fogalmát, ami után végtelenül meggyőzően hangzottak a nyulánk-törékeny Benedek Ágnes Julikájának szavai az olyan ütés lehetséges voltáról, amely nem fáj.
SZŰCS KATALIN ÁGNES
