A tavalyi Shakespeare Fesztiválon segítségére volt a gyulai növényzet egy rendezőnek: Zsótér Sándor, színinövendékek számára redukált Lear király-variációja (Lír) szinte megelevenedett a zöld környezetben, de a fű-fa és bokoralakzat legalábbis kiemelte színben az ásódó-temetődő rögbarna sírgödröket az életfa tövében. És kiemelte a játszó társaságból a címszereplőt, Petrik Andreát, aki most Sopsits Árpád Psyché-rendezésében újra feltűnt a lombok között. Ezúttal nem az Almássy-kastély parkjában, hanem a Ladics-ház udvarán.
Szintúgy az életfán. A leszállott est jótékony homályában, az udvar geodéziai-dramaturgiai centrumában álló terebélyes gesztenye lombjai között rejtőzködött ugyanis előadáskezdésig a négy főszereplő közül három: a cselekményt majd Puck módján görgető Trill Zsolt, valamint a szerelmi/szellemi ütközetre kiválasztódott költőpár, a soknevű Lónyay Erzsébet (Psyché) és Ungvárnémeti Tóth László (Nárcisz). Utóbbi megformálója Kovács Krisztián. Rajtuk kívül – a hinta. Nem egy hinta, hanem a hinta. Ha jelen korunkban polgári lakáscélt szolgálna a Ladics-ház, gondolnánk, az unokáknak lett felszerelve; mellette a zománcozott fürdőkád, hogy belecsobbanhasson a gyermek, miután kihajtotta magát; nem túl messzire tőle vízcsap a hozzá tartozó öntözőtömlővel, nyilván a nagypapa kertművelő játékszenvedélyének eszköze.
Csakhogy. A nagypapa nem az életfáról ereszkedik alá és nem nagypapa: apa és férj Gáspár Tibor személyében, Zedlitz Miksa báró. Psyché jegyzi fel róla: „Max könyörög nékem, perfectuálnánk eggykori kötelmünket, lennék hites asszonya. A szép kedves Adele is így ohajttya. Max a neves Joseph Christian Zedlitz költőnek rokona, Schlesiai birtokos, Chramow és Chlebitz földes úra és számtalan erdőségeké; izmos, kese, nagy darab ember, születésitűl biczegős, ezt alig látni rajt. Inkább polák vagy morva, mint német, s a véle való eggyütt-létel sokaságban vagy kettesben, nem nyoszorittó. De 24 esztendővel nálam korosabb. Még avval is buzdít, ha hozzája megyek, szeretőket is tarthatok elő-vigyázattal, eggyszerre tsupán keveset. Mondám, törűllye vatsora étkezési kártyámrúl a szeretőket, ha 21 éves vagyok is, el-fáradék s bizonnyal kettőnk köztt én levék öregebb. / Hát így vagyunk. Õrizzem-é féltett szabadságom? Azt hiszem, bár mikor vissza szerezhetem, de alig lészen kedvem akarnom. S betyár nyomorúságomnak, evési s fűttési gondgyaimnak adieu.”
Psyché, a megzabolázhatatlan természetű, származása és neveltetése szerint kettős identitású leány – apai részről magyar grófi család, anyai ágon egy híres „cigánylány” leszármazottja, aki a miskolci cigánysoron, majd a regensburgi kolostorban serdül –, a szerelemben kiteljesedett önazonosságát feladva vállal házasságot és gyermekeket. E házasság javító-nevelő intézet, ahová önként jelentkezik. Önként? Mielőtt határozna, elbúcsúzkodván Lászlótól, megmártózik meztelen a fürdőkádban. A víz tükrébe pillant. Egy gyors sodrú élet logikus következménye a döntés: az öregedés időnap előtti felismerése a felszíni, míg a halálösztön feléledése, az életvágy korai kihunyása a tudattalan felőli mozgató. És ahogyan a fürdőkádba nem gyermek csobban, a hinta sem játékszer többé: kötelei a báró lovainak kantárszárai, azokéi, amelyek megvadíttatván gazdájuk által, Psychét halálra tiporják.
Az életfa halálfa. A végkifejletben visszaeszmélünk arra a jelenetre, amikor a költőnő elverseli: a hajdan szerelemben fogant gyermekét nagybátyja birtokán megszülhette, de a család elveszejtette a csecsemőt. Kötélen függő homokzsák a gyermek, meglengetik körülötte, s abban a pillanatban érünk szavakban a halálához, amelyben a lendületét veszítő zsák a homlokához koppan. Ennél is közvetlenebb ráutalás, ahogyan majd László a késére szúrja Psyché hozzá írott leveleit, s végzetes hévvel a fa törzsébe döfi. A fa környéke az allegorikus/misztikus történések színtere. Trill, éppen kertészként, ide vonszolja az öntözőtömlőt, hogy záport zúdítson belőle a színes esernyő alá húzódott személyekre. Mintha Pilátus kezéről peregnének, úgy cuppannak az ernyő pereméről a pázsitra a vízcseppek: bevégeztetik – üzenik a hanghoz Sopsits súroló fényei.
Megváltó halál? A Bűn és bűnhődés a rácsok mögött című munkájáról azt mondta a rendező: ez az előadás színházi áldozathozatal az őrültekért, a deviánsokért, akikről hajlamosak vagyunk méltánytalanul és kirekesztően gondolkodni. A Psyché mintha folytatása lenne az ott, illetve a Torzók című nevelőotthoni dokumentumfilmjében elindított gondolatspirálnak. E spirál emelkedő íve a nyers (önéletrajzi ihletésű) anyagi világrend felől, az értelem fokozatait bejárva a világ anyagon kívüli rendje irányába mutat. Az ezt lezáró legfelső élményről fogalmazza Weöres: „Valahányszor mentesülni tudsz körülményeidtől: határtalan ragyogásként kibontakozik benned a végleges állapot, melyben azonos az élet és halál. A végső ajándék: mozdulatlan tánc, ízen-túli édesség, mely semmivel sem mérhető.”
A weöresi fikció szerint a kötet az 1795-ben született és 183l-ben férje lovai által halálra gázolt Lónyay Erzsébet teljes költői életművét tartalmazza. Ehhez a költői korpuszhoz fontos kiegészítések társulnak. Bár az előadásban elhangzanak még a képzeletbeli költőnő műveit ledorongoló Toldy Ferencnek tulajdonított mondatok is; az egymást elemezhetetlen bonyolultsággal átszövő valóság/fikció viszonylatok és önreflexiók nem terhelik Sopsits és Gyulay Eszter dramaturg adaptációját. A gondolatspirál a halálba torkolló szabadság és a halál mögötti megnyugvás irányában emelkedik, tengelyében Psychével és Zedlitz báróval.
A gyulai megközelítésben, Ungvárnémeti Tóth László sorsa az önbeteljesítési kísérlet ellenpróbája. Ebben az életszerepkörben Kovács Krisztián helytáll. Önmagába feledkezett/temetkezett hivalkodása, magakelletése, lármás búja/csüggedése változatosan adagolt, de mindig párhuzamba kerül partnernője megfordított viselkedésével. Igazolandó, hogy a kifelé forduló ember sorsa végkifejletében azonos a befelé élőével: nincs különbség.
Aligha fogalmazok újat, és nem is Kovács Krisztián védelmében kell leírnom: az intellektualitás vagy a nárcizmus olyan szereptartalom, amely csak a partner viselkedésében fejeződhet ki igazán. Ez Petrik Andrea játéka méltatásának nyitánya: tükröződik benne gyermekkortól hozzászegődött társának természete. Tükröződik, hogy ráépíthesse akaratlagos tévelygésének ürügymechanizmusát. Lélekben egy férfihoz szegődik, akit előbb – talán egyedüliként az életében – nem tud meghódítani, aztán majd nem fogadhat be ágyába a szifilisze miatt. Szinte (színészként is) kamaszon, a magyar költők legendás mecénás-múzsáinak emlékét idézi, Lédáét leginkább, akinek viaskodása Ady testével és tehetségével – egy férj árnyától kísérve – a leghasonlatosabb a Weöres/Sopsits-képlethez.
Az ürügymechanizmus persze összetettebb a szerelemnosztalgiás őrangyalszerepnél. Az önkéntelen cselekvéshez (értsd: a megnyilatkozó szabadság) teljes önismeret (előzetes tudása az infernális tettek következményének) és önmagyarázat társul (nincs vétség rásegítő körülmények nélkül). Nem mentségekkel bástyázza körül a tetteit, hanem értelmező tirádákkal: a bűntudat és a tudatos bűnkeresés, a bűnhődésvágy vallomásaival.
Petrik Psychéje eszesen érzéki: arc-, szem- és testmozdulatai egyszerre tapintják a (férfi) néző értelmét és érzékszerveit. Tapintják, vagy provokálják. A nála negyedszázaddal idősebb férj élete türelemjáték. Gáspár Tibor jeles beleérzéssel mutatja meg a nem fiatal, de ereje és anyagi lehetőségei teljében lévő báró férfialázatát, a lázadásba fordulást, majd következetesen építi le önmagát, hogy elérkezhessen számára a pillanat, amikor hatalmát veszti a türelme felett. Ölni aligha akar. Psychéje inkább projekció áldozata lesz: Zedlitz a lovain veri/vezeti le a számos tehetetlensége miatti indulatát. A tudattalanban megképződött szándék önmagát teljesíti be.
Sopsits Psychéjében Petrik mintha Bertók Lajos Raszkolnyikovjának folytatója lenne nőalakban, miként Gáspár sem áll messze Porfirij vizsgálóbírótól vagy a Torzók igazgatójától, s ezek az előzmények ismétlik a kérdést is: lehetséges-e ma a bűnhődés és a bűnhődés általi megtisztulás, megnyugvás. Van-e, és mi az értelme ennek egy olyan korban, amikor bűnözők és nem bűnözők szerint is csak bíróság és pech van. Az előadásban Trill Zsolt a külvilág. Fizikai értelemben is mozgató (átrendező, berendező, kézre adó), de annál izgalmasabb, ahogyan egymaga játssza el, és személyesíti meg – a Weöres művében átfogott száz esztendő távlatában – a Psychét övező egész társadalmi környezetet a maga kíváncsi közönyével, odaadó semlegességével. Nyilván az átváltozó-tehetsége, a sokoldalúságával párosuló stílusőrző képessége szólt a felkérése mellett, s a rendezői elvárásnak – némi fénydramaturgiai támogatottsággal – eleget is tett.
A rendező megszívlelte Weöres intelmét a nem hangzó szavakról. Fény mögé rejtette őket, vagy bokorba bújtatta, amikor túlburjánoztak önmagukon. Mintha Arany balladáinak illusztrátora, Zichy Mihály romantikus racionalizmusa hatott volna rá. Az ő képei idéződtek fel bennem egyébként az erotikus pozíciók felvillantásakor is. Helyénvalónak tetsző képzettársítás. Weöressel: „A szavak különlévők és gyöngysor-szerűek, a dolgok összefüggők és halom-szerűek. Ezért a szavak és dolgok csak súrolják egymást. A gondolat összetett és kimondható, az igazság egyszerű és kimondhatatlan. Igazságot csak beszéd nélkül tudhatsz meg, tehát csak önmagadtól. Tedd alkalmassá lelkedet arra, hogy az igazságot tudhasd benne.”
Jó lenne tudni, hogy ez a Psyché Gyulán nem idén augusztusban volt utoljára látható.
