Nagy siker, nagy újrázás. Semmi kivetnivaló nincs abban, hogy egy nagy kockázatú befektetésben tutira akarnak menni. És az Orlai Produkciós Irodának eddig is jó orra volt, most sem foghatott mellé. Gyakorlatilag mára beépült, filmről, sztárságról, betegségről, viselkedési formákról való tudásunk és szótárunk része lett az autizmus. (Szintúgy a szinkron „naná, hogy…” fordulata.) A népszerűsítés és felvilágosítás általában nyögvenyelős feladatát a nyolcvanas évek végén Barry Levinson filmje Tom Cruise-zal és Dustin Hoffmannal parádésan megoldotta, ha mégoly melodramatikusan is: de hát amerikai volt, hiába.
Csak remélhetni, bár néhány közeli példán látva, még koránt sincs így, hogy a pszichiátria, a genetika és az oktatás helyén kezeli az ügyet: igyekvő, nekiveselkedő, kétségbeesetten küzdő szülők vannak inkább, civil próbálkozásaikkal. Nem a színházi és művészeti ügykezelés segít nekik (l. brosúrák vagy a hangosbeszélő okítása a Belvárosi Színház földmélyi termében), hanem az a fajta ismeret, amelyet – éppen sikerült formáltságával – a film is közvetített. Ilyen módon a tudás ébrentartása és generálása, tulajdonképpen a színrevitelnek ez a fajta társadalmi hasznossága is rendben lévő, ráerősítés nélkül.
A két évtized után készült színpadi adaptáció (Dan Gordon az ügyes ember neve) szükségszerűen tömörít, kiemel, szortíroz – ugyanakkor a feledés is jótékonyan belejátszik, hogy a filmet ne kérjük számon, legalábbis a sztori fejlődése szempontjából. A dramaturgiai hepehupák óhatatlanok, minden egyszerre túl gyors, ugyanakkor az ismert eredmény szempontjából késleltetett. (Az meg egy fura szövegkavar, hogy miért is nem keresztelték meg Charlie Babbittot csak fél évvel később? Hogy miért nem az elsőszülött viseli a Charles nevet? Hiszen a finom, végighúzódó szál az lenne, hogy a kegyetlen és gőgös apa éppen hogy szerette mindkét gyermekét a maga módján, s jól szerkesztve építette fel végakaratával egymásra találásukat.) Ebből csak az következik, hogy a szívtelen, sértett, durva kisebbik fivér alakját Nagy Ervinnek (aki színészileg egyébként nagyobb kaliber Tom Cruise-nál) átabotában kell megalapoznia. A kezdő 4-5 perc azzal telik, hogy érzékeltesse, hú, de nagy a pörgés, nagymenő és simlis, felfelé viszi a mondatvégeket, cicázik a munkatársnőkkel, mert sármos is, de amerikai módon bunkó is, furtonfurt két kézzel, egy-egy ujjal mutogat és hevesen gesztikulál. Ez annyira feszélyező, hogy az ember inkább félrenéz, ne lásson egy ilyen tehetséges, vonzó színészt ilyen kínos helyzetben. Ez a kényelmetlenség és – bizonyos mértékig – kénytelenség aztán alábbhagy, a játék folyama valahogy medret talál, és egy-egy (változó színvonalú) poénra kihegyezve meséli el, hogyan lesz a zavart, merev, a gyakorlati világban nem boldoguló, Asperger-szindrómás ember korlátozott tudása árnyaltabb-bővebb, s a másként kötődni képtelen fivérből, az indulatos pénzéhséget hátrahagyva, kicsit figyelmesebb, a szeretet érzését felfedező, érzelmileg is ép karakter. Együttesen, egymásra hangolódva változnak egy bizarr szituációban: az apai örökség maga az, hogy nincsenek többé egyedül, tudnak egymásról. Nagy Ervinnek tehát inkább vehemensen megoldandó feladat a tahó Charles figuráját átnyomni, míg Kulka Jánosnak jutalomjáték, színészi mesterkurzus tartása Raymond-Rain Man. Teljesen megvan az alak – és teljesen szuverénül, semmi nem idézi Dustin Hoffmant, szerencsére, ám Kulkától nyilvánvaló módon. Van tépőzáras Scholl szandálja, sokzsebes terepszín mellénye, több színes tolla – és ezer kényszercselekvése, rituáléja, biztonságot jelentő mentsvára. Csiszoltan, egyedi műhelyből szállítva. Kulka még a testmagasságát is valahogy elveszíti, mindenkinél alacsonyabb, ahogy felfelé sandít, féloldalasan, kötötten mozog. Hangja, teljes artikulációs bázisa átalakul, látjuk a másképp forgó gondolatkerekeket: azt tudja, hány gyufaszál van a padlón és a skatulyában, memorizálja a telefonkönyvet, de hogy száznak mennyi a fele, azt nem. Az ismeretek külön fachban vannak, és nem érintkeznek. Csak aztán nő egy pici áteresztő hártya, megszületik az érintés, egy idegen nő és a testvér irányába is – ha gyógyulni nem is lehet.
Jó a hideg neonszínben világító kockákból összerótt színpadkép (Sebő Rózsa terve, Bányai Tamás világítása), jól pereg Zöldi Gergely fordítása, a zenék, ám az általam látott előadáson Kézdy György rezignált öreg klinikai pszichiátere halványabbnak tűnt, mint máskor. (Garas Dezsővel lekettőzve játsszák a szerepet.) A funkcionális, összevont alakok, Urbanovits Krisztina és Simicz Sándor is homályba vesznek, mint ahogy, alig megírva, Cseh Judit is Charlie szeretőjeként.
Ez végül is szólószám, egy nagy beszéd- és testmonológ, amihez vannak segéderők: Anger Zsolt rendezése nem célzott meg többet, ahogy a műfaj és az alapanyag sem. Ami érték Kulka kiváló alakításán túl, az a néhány valóban egymásra hangolt, színészileg is kimunkált együttes pillanat: a közös fogmosás, a bárddal szétvágott négy fasírt poénja – a kis játékok megadják érzelmileg azt a telítettséget, ami kell egy ilyen prolongálható sikerhez is.
