Struggle for life, farkastörvények, Chicago. A város, amely nem véletlenül vált metaforává, a bűnözés és a bűnbandák, a gátlástalan és kíméletlen leszámolások, az érdekvezérelt kapcsolati hálók működésének metaforájává. Dúsan burjánzó televény, amely (MGP-től tudjuk) évtizedek óta megtermékenyíti a kreatív elméket.
A közkedvelt Chicagocímű musical mai formájában Fred Ebb–Bob Fosse librettója és John Kander zenéje révén a 60-as évek óta hódít a világszínpadon, ám az ötletadó egy 1924-es bűnügyi újsághír volt egy gyilkosságról. A mindenkori szerzők a valós történésekben fölismerték, majd színpadra formálták az amerikai nagyváros kultikus helyszíneit és szcénáit: a börtönök világát, a bírósági tárgyalások show-elemekben gazdag forgatókönyvét, a szenzációhajhász média hiénatermészetét. Ebben a keretben bomlik ki a két gyilkos asszony, Velma Kelly és Roxie Hart bíróság elé állításának, celebbé válásának története a média segítségével, és végül fölmentése az ördögi ügyességű, dörzsölt sztárügyvéd vezényletével.
A hírek szerint Ascher Tamás és Novák Eszter néhány éve végzett osztálya már vizsgaelőadásként szerette volna eljátszani a darabot, rendezőnek fölkérték Zsótér Sándort, de ő akkor nem vállalta. Azóta a tehetséges társaság HOPPart Társulat néven olykor előáll egy-egy produkcióval. Idén ismét megkeresték Zsótért, és most meghallgatásra találtak. Az emlékeinkben élő Chicago-előadásoktól igencsak eltérő, fergeteges változat nemcsak külsőségeiben, hanem szemléletében, stílusában is merőben újszerű, brechti reminiszcenciákat ébresztő élményt nyújt.
Az előadás erősen kifeszített koordinátarendszerben zajlik: gondolatiság és érzékletesség, tér és idő szélső értékei, valamint a Zsótérnál gyakori nemcserék eleve stilizált dimenziót hoznak létre. A játéktér kezdetben az Átrium mozi előtere, amelynek hajdani eleganciája, az art deco stílus még mai lepusztult állapotában is nagypolgári miliőt idéz, kiáltó ellentétben a középen elhelyezett dobogót benépesítő zenészekkel, akik egyúttal a játszó személyek.
Tarzan-filmekből, dzsungeltörténetekből ismerős, állatbőr ihletésű öltözékük Benedek Mari leleménye, amelynek abszurditását tovább fokozzák a hihetetlen színű, leginkább lestrapált tollseprűre hajazó parókák. A valóságos XX. századi tér és a férfiszínészek alakította „kőkorszaki szukák“ (hommage à Romhányi József) elképesztő kontrasztja hozza létre a brechti V-effektet, az elidegenítő hatást. Halvány esélye sincs a börtönromantikának, a szerelmi szenvedélytől elvakult nők sorsdrámájának – érdes, olykor vitriolos látleletet kapunk a nyers indulatok, a reflektálatlan ösztönök erejéről, a létért folyó küzdelem mikéntjéről. Tér- és idősíkok, stíluselemek csúsznak egymásba, fölerősítve az általános érvényűt a megjelenített egyediben.
A hétfős társulat kirobbanó lendülettel és imponáló technikai tudással abszolválja sokszínű feladatát. Szinte észrevétlenül váltanak át zenekari tagból színészbe és fordítva, ahogyan a cselekmény menete kívánja. Bemozogják az egész előteret a galériától a valahai ruhatári fülkéig, mintegy megidézve a börtönök labirintusait és a kívülálló számára átláthatatlan függelmi viszonyokat. John Kander vad, erőteljes zenéjéhez Horváth Csaba koreográfus meghökkentő ötlettel és lenyűgöző végeredménnyel a magyar néptánc büszke indulattól, kivagyi energiától átfűtött alakzatait passzítja, olykor a gyilkos versengés irracionalitását is érzékeltetve. Friedenthal Zoltán elszánt Velma Kellyként és Mátyássy Bence a lágyabb karakterű Roxie megformálásában sikeresen kerüli el a női szerepek sztereotípiáinak csapdáit, a túlélésre, a zsákmányra éhes médiával való küzdelemre koncentrálva.
Menet közben, mintegy az előadás részeként jutunk be a mozi nézőterére, az Ambrus Mária tervezte őskori barlangba, hiszen kezdődik a nagy show, a tárgyalás, amelyet Billy Flynn sztárügyvédként Radnay Csilla celebrál. Az alapmetaforának megfelelően tigrisbőrben jeleníti meg a dzsungel urát, a modern metropolis elvadult bozótharcosainak irányítóját. Minden megnyilvánulását az igazi nagyvad eredendő fölénye, a majdani siker biztos tudása hatja át. Alakításában egyidejűleg van jelen a dörzsölt jogtudor cinizmusa és a nagymacskák eleganciája. (Felejthetetlenül intenzív gesztus, amikor adott pillanatban „csak úgy“ meghimbálja a farkát.)
Igazi Zsótér-előadást látunk. A következetesen felépített gondolati síkot az érzékletes hatáselemek teszik élővé: az ötletgazdag szövegvilág (dramaturg Ungár Júlia), a hibátlanul kivitelezett vizuális és hangeffektek, a fergeteges mozgás. A HOPPart Társulat minden egyes tagja egyenrangú teljesítményt nyújt a remekül kimunkált összjátékban. Maguk is részesei lévén az érvényesülésért folyó kemény küzdelemnek, a magas fokú technikai tudással párosult bizonyítani akarás jótékony energiái hatják át produkciójukat.
Írjuk le csupa nagybetűvel: EZ SZÍNHÁZ!
Á. SEREY ÉVA
