Nem most ismerkedtünk meg Szirtes Ágival. Emlékezetemen kívül segítségemre van egy régi újságkivágás: 1980. szeptember 6-án – uramisten, már harminc éve! – az első, a Nők Lapjában közölt interjúm élére azt írtam róla: „Már megtanultuk a nevét”. Persze nem volt nehéz: hiszen tudtuk, és azt is szerettük benne, hogy a nagy hírű és népszerű művész, Szirtes Ádám lánya. Ági még kezdő színésznő, de már a Nemzeti Színház tagja, Nádor Ilonának a cikkhez közölt fotója szerint is a világra tágra nyitott, égő szemmel bámuló szépség. A beszélgetést, mint akkor és azóta is oly sok kollégám, én is a Talpalatnyi földben idollá nőtt édesapával kezdem. Már csak azért is, mert úgy hírlett, hogy Szirtes Ági is azok közé a színészgyerekek közé tartozott, akik előbb ismerték meg az öltözők világát, mint a nézőteret, de őt – a legtöbb színészgyerekkel ellentétben – édesapja nem óvta a pályától, hanem kezdettől odaszánta. Azért járatták kislányként balettre, művészi tornára, taníttatták zongorázni. Az úszást, evezést viszont az első sportsikerek után nem pártolták, „apu tartott attól, hogy lesz valaki színésznő kétméteres vállakkal”.

Boldog és büszke volt, amikor a lányát elsőre felvették a főiskolára, és még inkább, amikor már naiva kora legelején saját jogán vált ismertté a színházi világban. Amikor Szirtes Ági először került címlapra valamelyik képes magazinban, Szirtes Ádám a mellére tűzte a képet és – Csomós Mari a tanú rá – a rádió Pagodájában örömmel mutogatta a szembejövő ismerősöknek: „itt az én Kossuth-díjam!”. Máskülönben inkább kritikus volt a szeme fényével. Amikor lánya tanára, Vámos László az apa szemébe dicsérte tanítványát, Szirtes Ádám tőle szokatlan szigorral hárította el az elismerést azzal, hogy „Ződ még a lány”. Egy vizsgaelőadáson, amikor Szirtes Ági osztálytársaival együtt cigarettafüstben csevegett a színpadon, rosszallóan állapította meg: „csak a füst jön le a nézőtérre, amit játszotok, az nem”. Ha olykor mégis elfogult volt a lányával, gondosan titkolta.

Mire idáig jutunk az emlékidézésben, megjelenik kávéházi asztalunknál Szirtes Ádám unokája, Ági lánya, Pálmai Anna. Színpadon már régebben felfigyeltem rá, de „civilben” most látom először. Tapintatlanul az jut eszembe, mennyivel „színésznősebb”, mint híres, Kossuth-díjas mamája. Szirtes Ági filigrán, rövidre vágott haja enyhén őszül. Ránézésre gimnáziumi tanárnő vagy mosolyával is gyógyító gyerekorvos is lehetne. Anna sudár és sötét: nem csak a haja, sugárzó tekintete is az. Találóan állapította meg róla tanára, Máté Gábor a Junior Prima Díj alkalmából írott laudációjában, hogy „egyszerre hordozza a spanyol, kubai, görög, portugál, cigány és magyar szépség jegyeit. Nagy feje színészalkatának javára válik: messziről is jól látható. Erős hangja a hátsó sorokig is elér.” Még mielőtt most megszólalna, farmerben is igazi tragikának tűnik. A főiskolás évek emlékénél kapcsolódik be az édesanyjával folytatott beszélgetésünkbe, méghozzá azzal a meglepő kijelentéssel, hogy ő speciel hálás a sorsnak, amiért nem vették fel elsőre.

Nem voltál elég jó, elég érdekes?

Az is lehet. De bennem az maradt meg, hogy Lukáts Andor ráérzett: közvetlenül az érettségi után még nem láttam semmit a világból. Azt tanácsolta, hogy ha színész akarok lenni, először menjek el egy évre péknek vagy akár virágkötőnek. Azóta sem tudom, hogy miért éppen ezeket a pályákat ajánlotta színészi előtanulmánynak, de persze nem fogadtam meg. Viszont minden sértődöttség nélkül, rögtön jelentkeztem a Bárkába. Ez kétszeresen is jó választásnak bizonyult. Egyrészt, mert a Bárkában szoros, kiváló közösségbe kerültem, rengeteget tanultam a többiektől és főként Spolarics Andreától, aki a színészmesterség-tanárom lett. Másrészt, amikor a következő évben már simán felvettek a főiskolára, Máté Gábor osztályában remek baráti és szakmai közösség vett körül.

Mátéban az a fantasztikus, hogy egyszer magyaráz neked, azután rendez, egy másik darabban a partnered, vagy csak a nézőtérről követi a mozdulataidat, és közben végig érzed, hogy folyamatosan figyel, hol tartasz a szakmában.

Ez lehet teher is, öröm is.

Nekem abszolút segítség! Engem néha inkább a saját igényességem, a megfelelés vágya nyomaszt. Főiskolás koromban is leginkább akkor bizonytalanodtam el a színpadon, amikor azt éreztem, hogy nem tudom megvalósítani, amit szeretnék. Mára azt hiszem, kezdem megtalálni a helyem magamban és a társulatban is. A kétfejű fenevad volt az első, ahol azzal fogtam bele a szövegtanulásba, hogy tudtam, minden megvan bennem, ami igazán fontos a szerephez. Nemcsak a szerelem, a drámában olyan erőteljesen megfogalmazott apa–lány viszony is saját élményem. Már a próbák elején kirajzolódott bennem az a látomás, amihez azután a munka során egyre közelebb kerültem. Ettől volt egyszerre érdekes és élvezetes minden próba. Még korántsem voltam kész a szereppel, amikor belülről valami azt súgta, hogy most el kell mennem egyedül a zsinagógába.

 

szirtes agi - palmai portre 2


Így akartad jobban megérteni ezt a hitét elhagyni is képes szerelmes zsidó lányt…

Anna csak bólint, Szirtes Ági viszont kiegészítésként a szerepformálás egy egészen másfajta titkára figyelmeztet.

A színésznek mindig szüksége van valamiféle érzelmi fogódzóra. Engem például kimondottan zavar a jellemformálásban, ha a hősnek, akit játszom, nincs neve. Nem szerettem, hogy a Portugál plakátján név nélkül, csak Asszonyként szerepelek. Az első száz előadás után persze ezt is megszokja az ember. Viszont Tasnádi István Kohlhaas-drámájában, a Közellenségben már a szereposztásban feltüntetett „nevem” is elbűvölt. A „Kanca” minősítés az én szememben nemcsak állati volt, de a megjelölés mögött ott éreztem a nőt, a nőstényt is. Dramaturgiailag valószínűleg nincs semmi jelentősége, de számomra egy ilyen cégérrel színpadra lépni külön öröm. Az ember máris érzi, hogy más világba került, hogy színész.

Az anya után most újra a lányhoz fordulok:

Te mikor kezdted igazán élvezni a színészetet?

Amióta az eszemet tudom. Gyerekkoromban a „nemszeretem” iskola mellett a lovarda és a színház volt az igazi mentsváram. Sokat kellett csutakolni, takarítani, kisebb gyerekekre vigyázni, hogy annak fejében ingyen is lovagolhassak. A lovardánál jobb helynek számomra csak a színház ígérkezett. Amikor végképp nem volt otthon senki, hogy rám vigyázzon, anyu behozott a színházba, és én az öltözőben meg a folyosón remekül elvoltam. Udvaros Dorottya és Básti Juli levetett jelmezeit, parókáit próbálgattam. Eközben látott meg Ascher Tamás, és váratlanul azt kérdezte, hány éves vagyok. Büszkén válaszoltam, hogy tizenkettő. Erre csak annyit mondott, hogy „az jó, mert akkor már meg tudod tanulni holnapra ezt a rövid szöveget”. Csak utólag értettem meg, hogy a nekem adott fecnin Arden Élnek, mint a disznók című darabjának egy kurta részlete volt, és a rendező most „rám osztott egy szerepet”. Mégis, a zsigereimben éreztem, hogy megtörtént a csoda. Hogy ezután már én is teljes joggal másnak képzelhetem magam, éppúgy, mint a körülöttem lévő felnőttek.

– Én viszont teljesen kétségbeestem, amikor Anna otthon is állandóan különböző történetekkel, kitalációkkal szórakoztatta és szédítette a családot – veti közbe Szirtes Ági. – Mit ronthattam el a nevelésében, hogy ennyire hazudós?

– De én már akkor sejtettem, hogy nem mindegy, az ember hogyan hazudik – vitatkozik a lány. – Azóta meg már tudom is. Nemrégiben egy barátnőmmel együtt voltunk színházban, és ő előadás közben odasúgta nekem: „figyeled, hogy egy őszinte mondat nem hangzik el a színpadon?” Mire én visszasúgtam, hogy „de legalább hazudnának jól!”

Szerintem mind a ketten szerencsések vagytok, mert a Katonában a legfontosabb: igazat mondani…

– Bennünket már a főiskolán erre szoktattak. Az egyik legjobb és legszigorúbb tanárom Horvai István volt – meséli Anna –, aki egy alkalommal, amikor azon panaszkodtam, hogy egy bizonyos jelenetben nem tudok sírni, azt válaszolta, hogy nem baj, nem is kell. Nem az a fontos, hogy én zokogjak, hanem hogy ő, mármint a néző érezze, hogy fojtogatja a sírás. Horvai sokat adott, de sokat követelt is a növendékektől. Emlékszem rá, hogy amikor professzorként, már betegen elvállalta, hogy Máté Gábor tanársegédjeként folytatja a munkát az osztályunkkal, egy alkalommal rosszul lett az órán és a mentők vitték el, de a hordágyról visszaszólt, hogy „Maguk csak próbáljanak tovább!” Aztán gyenge hangját megemelve még hozzátette, „Visszajövök!”, és szerencsénkre vissza is jött. Igazán csak egy dolog, pontosabban egy személy hiányzott nekem a főiskolán. Hogy a színészmesterség- tanáraim között egyetlen nő sem akadt, aki beavatott volna a mesterség apró titkaiba. Már diplomás színésznő voltam, amikor Eszenyi Enikő mellé kerültem az asztalnál egy szórakozóhelyen, és ő elmagyarázta, sőt meg is mutatta, hogy egy színésznő másként ül le farmerben, estélyiben vagy abroncsos szoknyában… Akkor, „túlkorosként” elfogott a méreg, hogy nekem ezt igazából a padban kellett volna megtanulnom!

De hiszen neked igazából házon belül volt a magad mesterségtanára!

– Anyu valahányszor megnézett, mindig okosakat mondott, és használható tanácsokat is adott, de sajnos, többnyire rosszkor.

Erre kívülállóként nem tudok mit mondani. De Szirtes Ági és Pálmai Anna tárgyilagosan, szakszerűen, és ráadásul teljes egyetértésben, ezt is megmagyarázzák.

– Magammal is rettentően kritikus vagyok, és persze a lányommal is. Ez az igényességemből fakad és ezért jó. A hiba ott van, hogy türelmetlenségemben sokszor túl hamar teszem szóvá a hibákat.

– Anyu ösztönös színész, és én borzasztóan szeretem az ösztöneit. Merem állítani, hogy szinte szerelmes vagyok a színészetébe. Azt is tapasztaltam, hogy (majdnem) mindig igaza van, ha valamit kifogásol. Mondok egy viszonylag friss példát. A Csokoládékatona egyik próbáján szóvá tette, hogy amikor minden néző saját szemével látja, hogy kezemben a cigaretta és szívom, teljesen felesleges külön eljátszani, hogy „én most cigarettázom”.

– Nem könnyű megfelelő pedagógiai érzékkel megválasztani azt a helyzetet és pillanatot, amikor a másiknak valóban szüksége és igénye van az ember tanácsára.

– Főként, mert mára talán én is elérkeztem oda – sóhajt Anna –, hogy a saját utamon mehetek.

Nem minden színész mondhatja el mostanában magáról, hogy a színházának az útja – az ő útja. Ti, Katonások, és talán még egy-két együttes tagjai, ebből a szempontból kivételesen szerencsések vagytok.

– Az én szakmai bölcsőm tulajdonképpen Kecskeméten ringott – emlékezik Szirtes Ági. A főiskola után Ruszt József hívott meg a Pericles Marina szerepére. És ő segített át az első buktatókon is. Kecskeméten főként azt élveztem, hogy egész nap a színházról volt szó… Amikor Rusztnak el kellett mennie és a színháza Bekére maradt, még bíztam benne, hogy továbbra is megtalálom a helyem. Ebben a viszonylagos, várakozásteljes nyugalomban óriási meglepetés volt Zsámbéki Gábor Pestről küldött távirata, hogy keressem meg szerződésügyben. Persze rögtön elmentem, de olyan zavarban voltam, hogy a Nemzeti Színház portása „visszakérdezett”: biztos, hogy valóban meg van beszélve, hogy valóban vár az igazgató úr? Tudtam, hogy egy ilyen ajánlatot nem lehet visszautasítani. Nem mondom, hogy a Nemzetiben rögtön elindult velem a szekér, de kaptam pár szép feladatot, és mégiscsak a Nemzeti Színház tagja lehettem. Azután Zsámbékival és az alapító tagokkal, az általam csodált nagyokkal, Gobbival, Majorral együtt költözhettem át a Katonába. Azóta ott vagyok. Kimondani is nehéz, hogy lassan harminc éve.

 

szirtes-palmai
Pálmai Anna és Szirtes Ágnes A szerelem diadalában – Katona József Színház (fotók: Szkárossy Zsuzsa)


Ennyi év alatt soha nem jutott eszedbe, hogy jól döntöttél-e, vagy sem? Soha nem éreztél kísértést, hogy esetleg változtatni kellene?

A választásomat soha nem volt okom megkérdőjelezni. Kisebb kudarcok, csalódások persze mindenkit érnek. Időnként szerettem volna szép magas díva lenni. Udvaros Dorottya és Básti Juli hálás hősnő szerepeit eljátszani. Előfordult, amikor egy-egy hálásnak hitt szerep elkerült, és főszerep helyett valamelyik másodhegedűs figurát kaptam meg. De valójában nem a főszerepeket, hanem a fontos szerepeket becsültem. Munka közben rendszerint ezeket a második vonalba sorolt érdekes figurákat, feladatokat is megszerettem. Júlia csak egy főiskolai vizsgaelőadáson lehettem, akkor is csak néhány jelenetben. És most már nem is leszek… Nem tagadom, hogy amikor a Dajkát kezdtem el próbálni a Médeiában, nekem is eszembe jutott, hogy Médeia szerepe mégis látványosabb, izgalmasabb. De azután mezítláb lépegetve a Médeia színpadi kövein, nemcsak az eszemmel, a szívemmel is felfogtam, hogy az én 150 centimmel valószínűleg nem lennék az eszményi Médeia, és főként nem az, akit Zsámbéki képzel. De azt is felfogtam, hogy az előadás koncepciójában milyen fontos szerepe van a másik asszonynak, a Dajkának.

Te egyébként sem panaszkodhatsz, hiszen sok-sok évad óta folyamatosan színpadon vagy, és lehet, hogy nem mindig, de azért többnyire főszerepekben. Eljátszottad a fél világirodalmat…

Méltatlan is lenne, ha panaszkodnék. Valóban rengeteg csodás feladatot kaptam. Felejthetetlen, izgalmas éveket tölthettem például Csehovval...

Emlékszem, hogy a Katona legelső darabjában, A manóban még Szirtes Ágnes voltál, de a kritika – a darabbal együtt – téged is felfedezett. Amikor az ÉS-ben Varjas Endre „telibetalált” Juljádat dicsérte, arra hivatkozott, hogy „a szerepekkel eddig is szerencsés, de inkább csak jó átlagot közelítő színésznőnek ez az első igazán kifogástalan alakítása”. A Három nővér Irinájára azután már nemcsak jeles osztályzatot, de csupa szuperlatívuszt kaptál. Az előadás világszínházi siker lett, és ti beutaztátok Ascher rendezésével a világot.

Tíz évig volt műsoron! Játszottuk Párizsban, Moszkvában, Helsinkiben, de eljutottunk még Bogotába és Jeruzsálembe is.

Úgy hírlik, hogy a siker egybehangzó volt, de azért biztos tapasztaltál a fogadtatásban bizonyos különbségeket is.

Ez tulajdonképpen természetes. Megvallom, a napsütötte Dél-Amerikában például attól tartottunk, vajon hogy fogják ezek az életvidám, nevetős, boldog nézők fogadni a Moszkvába vágyódó lányok kesergését. Azután kiderült, hogy sírtak, mint a záporeső. Újra bebizonyosodott, hogy aki igazán tud nevetni, az tud őszintén sírni is. Viszont Jeruzsálemben és Berlinben valamivel mértéktartóbb volt a közönség. Párizsban imádták, Leningrádban kicsit idegennek érezték az előadásunkat.

Én 1986-ban írtam róla, és most újra belenéztem. A fotón, ahol ott guggolsz a férfiak karéjában a búgócsigáddal, még majdnem kislánynak látszol. Szinte sugároztad magadból a boldogság vágyát. Ha emlékezetem nem csal, a Három nővérnél hosszabb szériád csak az Elnöknők lett. Werner Schwab darabja még ma is műsoron van.

Tizenharmadik vagy tizennegyedik éve játsszuk, szerencsére általában telt házzal.

Furcsa feladat lehetett neked, különösen a darab bemutatásakor, annyira fiatalon egy elhízott, elhasznált, loncsos, befáslizott lábú, majdnem rikácsoló takarítónőt játszani.

Ezt követelte a szerep. És nagyon jó szerep volt… Henceghetnék azzal, hogy hárman – Pogány Jutkával, Csákányi Eszterrel – együtt kaptuk meg rá a legjobb női alakítás díját.

Különös színészi szerencséd ez a képlékenység. Hogy nem csak korod nincs, de igazából meghatározó alkatod sem. Egyik este szép vagy és bájos, másnap elhanyagolt és ronda. Hétfőn kiábrándult, unatkozó dáma és szerdán szexuálisan is kiéhezett némber. Egyszer azt érzi a néző, és persze a kritikus is, hogy mintha rád szabta volna regényében Móricz Zsigmond Rozikát, és csak azért nem játszhatod el, mert éppen egy menthetetlen faluszéli alkoholista asszonyt osztottak rád. Egyszerre vagy proli, jellemzően plebejus és ugyanakkor középosztálybeli úrinő. Annának még nyilván nem alakulhatott ki ekkora skálán a maga sokrétű, sokarcú, változatos szerepköre.

Azért a pályán töltött viszonylag rövid időmhöz képest már eddig is sokféle szerepet kaptam. Hasznomra váltak a beugrások is. De játszottam modern naivát a Pisztrángötösben, szép és hervadó olasz fonónőt A karnevál utolsó éjszakájában és kipróbálhattam magam Harmadik boszorkányként a Macbethben.

A karnevál utolsó éjszakája után már nagyon is figyelt rád a kritika. Karsai György például gyönyörűeket írt. De egy előadás egészét felforrósítanod a benned feszülő drámai erővel szerintem A kétfejű fenevadban sikerült. Amikor szerelmes zsidó lányból nyílt színen nőttél fel egy családját megtagadni is képes görög hősnővé.

Lea olyan színészt próbáló, vonzó feladat volt, amit imádtam, imádok.

A szerelem diadala című Marivaux-darabban most anya és lánya újra együtt szerepeltek. Milyen érzés együtt próbálni?

– Az igazság az, hogy próba közben az ember legfőképpen a rendezőre figyel. De éppen most következik egy új, sajátosan érdekes próbaperiódus. Jordán Adél, a női főszereplő gyereket vár és én veszem át a szerepét. Most aztán Angelinaként kipróbálhatom, milyen érzés fiúruhában szerelmesnek lenni saját anyámba.

– Nekem ezek az utólagos próbák nemcsak Anna miatt érdekesek, hanem azért is, mert egy szempontból megoldatlannak éreztem a saját szerepemet.

Pedig nemcsak érdekes, de hálás feladat lehetett a reménytelenül magára maradt, beszáradt vénkisasszonyból szerelmes és szerelemre sóvárgó nővé alakulni.

– Utólag azt gondolom, hogy hitelesebben kellett volna a figura azonosságát érzékeltetnem. Hogy nem egy másik figura születik meg a cselekmény sodrában, hanem az eredeti alakul át… Most, újrapróbálva megadatik, hogy ezt is kikísérletezzem, eljátsszam. Ascherben az a csodálatos, hogy minden ilyen vállalkozáshoz remek partner.

Jól gondolom, hogy legszívesebben vele dolgozol?

Szerencsés vagyok, mert a legtöbb jó munkát is neki köszönhetem. Így aztán bőven volt módom kiélvezni az ő maximalizmusát. Ami azért is különös erény, mert rendezőként képes ezt átplántálni nemcsak a színészekbe, de a díszletmunkásokba is. Külső szem nem látja, hogy néha a bőrt is lenyúzza a munkatársairól, de olyan kedvesen és okosan teszi, hogy a munkatársai pontosan tudják: az élet kitüntetett pillanata vele dolgozni. Persze, az igazság az, hogy akárcsak a szerelemben, a színpadon is mindenkivel másért jó… Süsüvel [Schilling Árpád] például minden próba üdítő. Olyan, mint egy fiatal kutyával futni a mezőn. Kimerítő, de kellemes. Vele lehet a legnagyobbakat nevetni.

– Nehogy kihagyd anyu Halász Pétert! Én csak a főiskolán találkoztam vele, ott sem velünk, hanem elsősorban a rendezőhallgatókkal foglalkozott. De a nekik szervezett Halász-kurzus keretében mi játszottunk, és így módunkban állt hallgatni a remek instrukcióit. Tőle hallottam először olyan tanulságos paradoxonokat, mint hogy „lassan megyünk, mert sietünk”. Mindenre és mindenkire kíváncsi volt és mindenkivel szót értett. Nagy tekintélyt szerzett a fiatalok között, de valahogy vele szemben soha nem lehetett „bácsi-érzésünk”. Mintha csak egy lett volna közülünk.

– Én a nevezetes újságszínház előkészületei során dolgoztam csak Halásszal. Rettentően stresszes munka volt, mert ő, Lukáts Andor és Veress Panka éjszaka írták a legfrissebb, még meg sem jelent lapok hírei alapján a jeleneteket, amelyeket reggel már próbáltunk, este bemutattunk.

– Az egyetlen, amit anyu színészéletéből irigyelek, hogy őt még rendezte Székely Gábor. Ascherből szerencsére nem maradtam ki, és dolgoztam Máté Gáborral, Zsámbékival, Gothárral és Schillinggel is. De Székely Gábor engem még a főiskolán sem rendezett. Sajnos… A másik rendező, akivel viszont még remélem, lesz módom találkozni, Bodó Viktor. Az ő fájdalmas, keserű humora kezdettől vonzott, mert valahogy rokonomnak érzem.

Sok filigrán, naiva alkatú színésznőnek nehéz próbatétel az évek múlása. Szirtes Ági pedig egyre jobb színész. Koltai Tamás úgy fogalmazta ezt meg, hogy „tartása van”. Meg tudod fogalmazni ennek a titkát?

Titokról nincs szó. Csak éppen nem hiszem, hogy annyival nehezebb lenne középkorúnak lenni a színpadon. Talán csak megfelelő szerepet nehezebb találni. De ha már kiléptél a színpadra, rájössz, hogy egy idő után nagyon sok gátlást leadtál magadról. Ettől függetlenül igaz, hogy egy idő után – talán mert nagyobb a felelősség – az ember jobban izgul. De a megszerzett tudás és a megérett rutin általában segít. Az ember megtanulja a telefonkönyvet is úgy mondani, hogy az szóljon valamiről. Bár elmondhatom, hogy szerencsésen alakult a pályám, azt is tudom, hogy sokszor én nehezítettem elégedetlenségemmel saját életutamat.

Lehet, hogy a lányod örökölte tőled ezt a hibának is minősíthető erényt?

– Remélem nem. Vagy legalábbis másként élem át – válaszol Anna. – Én boldog vagyok azokon a napokon, amikor A kétfejű… megy. Sokszor már négy órakor bent szöszmötölök az öltözőben. Várom az estét! Amikor először kérdezték tőlem, hogy milyennek látom anyut mint színésznőt, azt mondtam, hogy van rajta egy piros pont, és ha azt jókor és jó helyen nyomja meg a rendező, akkor árad belőle az érzelem és az energia. Azért is szeretem az ő színészi ösztöneit, mert remélem, hogy azért én is örököltem belőle valamit.


AZ INTERJÚT KÉSZSÍTETTE:

FÖLDES ANNA

 

NKA csak logo egyszines

1