A színész eszköztára

Legalább két kritikát kellene írni Kézdy GyörgyÁkombákom című előadóestjéről. Az első a színészről szólna – III. Richárdról és Poloniusról, Jaques-ról és Júdásról, Medvegyenko tanítóról –, aki ezúttal önmagát rendezve komponálta meg nemcsak saját szerepét, de magát az előadást is. Méghozzá oly módon, hogy minden egyes színpadra választott vers és próza előadásmódját, stílusát különbözőképpen, de mindig adekvát módon alakítja ki. Ennek (is) köszönhető, hogy a színész szókoncertjén minden „szám” önálló auditív – zenei, prozódiai – élménnyé válik.

Nemrégen egy másfél flekkes kis Örkény-jegyzetet hallottam tőle felolvasni (Én ritkán szoktam írni…). Érintettség okán, mint a népszerűség csúcsaihoz közelítő hajdani Irodalmi Újság munkatársa, hihetetlenül sokszor olvastam, munkaköri kötelességből korrigáltam is ezt az írást, és most mégis meghökkentően újnak hatott. Mintha ott és akkor született volna… Éppen úgy elragadott a szöveg visszafogott tárgyilagossága, a hétköznapi tények hátteréből kikacsintó, mélyebb jelentést sugalló humora, mint Zelk Zoltánnak az előadóest keretjátékául választott, felnőttekhez szóló gyerekverse, az Ákombákom szöveg mögötti jelentése. Ahányszor csak felhangzott az első sorok ritmusa, muzsikája, annyiszor vált érzékelhetővé az ismétlődő, de közben fokozatosan kibővített szöveg dramaturgiailag megkomponált crescendója.

Annak, hogy Kézdy mostanáig vagy félezerszer adta elő előző, Ki kérdezett? című Karinthy-estjét, megfejthető titka, hogy senki sem tudja olyan röhögtetően halálos komolyan tolmácsolni a mester filozófiáját, mint ő. Csak örülhettünk annak, hogy Karinthy továbbra is jelen van előadói repertoárjában. A különbség legfeljebb csak az, hogy ezúttal az újjászülető Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga tág – és majdnem zsúfolt – nézőterén ennek a filozófiának a színpadon is megélő drámaisága ragadott meg. Eddig is tudtuk, hogy az egyenként, egyénenként a Názáreti megmentését áhító tömeg tagjai Pilátus háza előtt együtt Barabbás nevét kiáltották. De a két történelmi személyt idéző tulajdonnév ütköztetése itt és most vált átélhető drámává, amikor fenyegetően dörgött és rikoltozott a képünkbe – legalább három b-vel – Barabbás fenyegető neve, míg szinte eloszlott a légben a Názáreti iránt érzett, erőtlen részvét.

Partner nélkül, lélek egyedül, ingujjban áll a közönséggel szemben az előadó. Néha legfeljebb egy fél fordulattal távolodik el tőlünk, a vállát vagy a karját emeli meg, amikor felfedezzük, hogy az aránytalanul széles színpad egyik oldalán a magányos hős grafikusan kirajzolódó ösztövér árnyéka mozdulataival az előadó néma kísérőjévé, partnerévé válik. Nánay István a színház.neten közölt kritikájában Kézdy humorának titkát főként az értelmi és érzelmi állapot ellenpontozottságának tulajdonítja, és annak, hogy az előadó soha nem a szöveg direkt komikumát, hanem annak abszurd voltát, a mondatok és a mondanivaló fonákságát hangsúlyozza. Ezáltal teremti meg – rekedtes és mégis hajlékony hangjával, szuggesztíven szúrós, időnként lelkünkig érő tekintetével, szemjátékával, tíz hosszú, mozgékony ujjával – egy maga teremtette kortárs dráma főszerepét.

 

28_akom bakomc koncz zsuzsa 04
(fotó: Koncz Zsuzsa)

A dramaturg dicsérete

„Hagyom is abba, kimegyek, mintha el sem kezdtem volna” – Zelk Zoltánnak ezzel az ironikus sorával ér véget Kézdy másfél órás szólója, és legszívesebben ezzel a gondolattal zárnám magam is az eddig elmondottakat. Azután újrakezdeném azzal, amit a felsoroltaknál fontosabbnak érzek. Hogy Kézdy jó dramaturgiai és arányérzékkel komponált, önálló művé összeforró Ákombákomját a Zsidó Nyári Fesztivál ünnepre hangolt közönsége jelen idejű önvallomásként hallgatta. Hamletet – tudtommal – Kézdy soha nem játszhatta. De az itt és most született kortárs dráma főszereplőjeként a színész a lenni vagy nem lenni kérdésével, az alkotás gyötrelmeivel, az öregedés és az elmúlás veszedelmével küzdő értelmiségit alakítja. Az est központi hőse ismerős kortársunk, az örök vesztes, akitől nemcsak a kabátját veszik el ki tudja, mi okból, de a szólás, a kérdezés és válaszolás jogát is. Mert hiába tudakolják véleményét – Karinthy szövege szerint – a divatról és hogy hol ebédelt a legjobban, ha felismeréseire, vészjelzésére senki sem kíváncsi. Karinthy nyomán – és velünk együtt – Kézdy is megtapasztalta, hogy hiába kérdezik a cápákat a vegetarianizmusról, a vizet arról, hogy mikor szokott tűzbe jönni, ha az ember – Homérosz, Szókratész, Buddha, Karinthy és Kézdy – hiába ordít, véleményére senki sem kíváncsi.

Kézdy egy a neten olvasható interjúban arról beszélt, hogy az Ákombákomot, túl a hetvenen, összegzésnek szánta, amiben elsősorban a saját életében időről időre feltett kérdésekre próbál válaszolni. Mások gondolataiban próbálja felmutatni azt, amiből ő merített. (kikotoonline.hu)

Az est íratlan műsorfüzetéből és a háttérben vetített címekből megtudható, hogy az előadó mesterén és bálványán, Karinthy Frigyesen kívül ezúttal legközelebbi költőbarátai, Zelk Zoltán, Orbán Ottó és Lázár Ervin köteteiben talált rá erre a számára személyes választ kínáló szellemi forrásra. Mégis, a bevallottan szubjektív válogatás legfőbb jellemzője – és egyben értéke is –, hogy a verssorok nemcsak Kézdynek, hanem kor- és sorstársainak, nekünk is válaszolnak. Mi is hajlandóak lennénk minden trükkre, faksznira, csak hogy megszólaltassuk hegedűnket. És mi is keservesen panaszolnánk, hogy kisemmiztek, amikor az a csúnya Ákombákom – ki tudja miért – elvitte a kabátunkat. Azután körülnézünk zaklatott világunkban, beszélgetünk a szomszéddal, beleolvasunk az újságba, kinyitjuk a tévét, és egyszerűen nem értjük, hogyan kiálthatta a tömeg olyan fékezhetetlen hangerővel Barabbás nevét a Názáretié helyett.

Karinthyról, Zelkről, Orbán Ottóról tegnap is tudtuk – én a magam részéről, amikor csak módom volt rá, hirdettem is –, hogy mekkora költők. Karinthy korát megelőző, világot fejtő bölcsessége, Zelk Zoltán verseinek élvezetes játékossága, Orbán Ottó az elmúlással is dacoló költészetének közérthető mélysége eddig is, most is sok gyönyörűséget kínált, de nem meglepetést. Meglepetést szerzett viszont – alighanem szégyenemre –, hogy Mikkamakka, Szegény Dzsoni és Árnika, Berzsián és Dideki meseíró mestere micsoda remek, szatirikus vénájú költő. Hogy Lázár Ervin mindannyiunknak tükröt nyújtó Masoko Köztársasága olyan felnőttekhez (is) szóló opus, amiből Soprontól Záhonyig mindannyian okulhatunk.

Akik elég öregek vagyunk ahhoz, hogy lelkünkben őrizzük Latinovits Zoltán Egyetemi színpadi estjeinek felkavaró szellemi izgalmát, akik hajdan lázas vitákon boncolgattuk, miért és mivel ad többet Mensáros László XX. századnak szentelt előadóestje az egymást követő versek, szövegek összegzett értékénél, most valami ezekhez mérhető, hasonlítható élményt és feladatot kaptunk Kézdy Györgytől. A zsinagóga augusztus végén is dermesztő hideg termében a forró fogadtatás meggyőző visszajelzés, őszinte válasz volt Kézdynek a saját feleleteit is megkérdőjelező, meghökkentő kételyeire. „Az, hogy aztán ez mit kelt, vagy hogyan működik, dolgozik másban, ez a nagy kérdés.” Ezúttal a templomban tapsoló hitetlenek hitével tanúsíthatom, hogy a színész mesterien összeállított és előadott költői kompozíciója itt is, bennünk is megrendítő erővel működött, és szinte minden versben, szövegben „termelődött” és újratermelődött valami olyan erő, olyan varázslat, amitől a mű ezentúl másképp hangzik, mint annak előtte.

 

FÖLDES ANNA

 

NKA csak logo egyszines

1