A Győri Nemzeti Színházban BulgakovMolière-jét egy hatalmas lépcső alatt és fölött játsszák Funtek Frigyes rendezésében. Csík György díszlete ferdén kettéosztja a színpad légterét, és ahogyan a forgó mozog, hol előkelőbb helyek tűnnek elő, mint például a királyi palota, hol alantasabbak, mint színházi öltöző, templompince, sőt, Poquelin kárpitosmester háza is, ahol bevezetésképpen megszületik a kis Jean-Baptiste.

Ez az előjáték rendezői sugallatot, értelmezést ígér. Bulgakov darabját, amelyet nálunk hol Őfelsége komédiása, hol Álszentek összeesküvése, hol Képmutatók cselszövése címmel játszanak, általában allegóriának, történelmi parabolának volt szokás tekinteni, amelyben a szerző a hatalom és a művészet viszonyát, közelebbről maga és Sztálin kapcsolatát tette volna színpadra. Bulgakov azonban valószínűleg nem törekedett arra, hogy ízeire szedve, alaposan elemezve bemutassa a zsarnokság természetrajzát, illetve ennek a természetrajznak a művészre háramló következményeit. Az viszont szinte biztosra vehető, hogy saját keserves tapasztalatait, élményeit szerette volna megörökíteni mind Molière-életrajzában, mind a zseniális komédiásról szóló drámájában. Természetesen kínálkoznak a párhuzamok, és természetesen adódnak az értelmezési lehetőségek. Bulgakov darabjában aránylag bonyolult viszonyrendszer mozgatja a cselekményt. A zsarnok attól az ideológiától és hatalmi gépezettől védi a művészt, amíg teheti, amelyet maga is képvisel, illetve bizonyos határokig irányít is. A zsarnok ugyanis maga is foglya saját zsarnokságának, ha nagyon kiélezetten akarunk fogalmazni, árnyaltabban mondva: rabja azoknak a társadalmi-politikai viszonyoknak, amelyek a zsarnokságot szülik, éltetik. A helyzet sajátos paradoxona, hogy a zsarnok saját szuverenitását, valójában nem létező korlátlan szabadságát fitogtathatja azzal, ha a szabad szájú, a társadalmi korlátokat merészen áthágó művész szabadságát bizonyos határokig védelmezi. Másrészt Bulgakov drámájában saját magánéleti bajait, asszonyok közötti őrlődését is elsírja. Molière-nek, a művésznek a tragédiája így összességében nagy emberi tragédiába ágyazódik.

 

26-27_kepzeltf_beteg_2512.jpgkepzeltf_beteg_2940
A képzelt fösvény beteg – Szegedi Nemzeti Színház Kisszínház (fotó: Veréb Simon)


A rendező elhelyezheti a maga hangsúlyait az előadásban, a rendezői színház divatja óta ezt el is várják tőle, de ha történetesen minden ízében alaposan kidolgozott, erős előadást hoz létre, a korszellem, az adott kor érdeklődése amúgy is kiteszi a hangsúlyokat. A hetvenes években, amikor nálunk játszani kezdték a művet, a néző elvárta a politikai párhuzamra utaló hangsúlyos üzenetet, amely persze attól lett igazán erőteljes, hogy rejtegetni is kellett. Külön pikantériát adott a bemutatóknak, hogy nem lehetett nem gondolni az egypárt kulturális politikájára, annak irányítójára, Aczél Györgyre, miközben ez a kulturális politika, hasonlóan a párt egész politikájához, határozottan, bár némiképp képmutató módon tagadta, hogy bármi köze lenne a sztálini politikához, illetve kultúrpolitikához. Már maga az a tény is ezt volt hivatva bizonyítani, hogy a darabot lehetett játszani, sőt vele kapcsolatban a sajtóban elmélkedni, disputálni lehetett művészet és zsarnokság összefüggéseiről, a művészi szabadság lehetőségeiről, feltételeiről s főképp szükségességéről.

A rendszerváltás óta nincs zsarnokság, Bulgakov darabját viszont még sűrűbben játsszák, mint korábban. Igaz, politikailag vagy művészileg jelentős, markáns előadására nem sokra emlékszem, leginkább még Tompa Gábor kolozsvári rendezéséről vannak jó emlékeim, ahol a címszerepet Csíky András, a királyt pedig Bíró József játszotta. Pedig azok a társadalmi mechanizmusok, amelyek Molière művészi szabadságát korlátozták, azóta is működnek. Az álszentek vagy képmutatók cselszövései ma is tartanak, a szellem ma is a korszellem fogságában vergődik. Szólhatna tehát valamiről a mostani győri előadás is. Szól is. Arról, hogy Molière nagy ember volt. A keretjáték, amely születésével kezdődik, a mennybemenetelével végződik. A lépcsőt formázó díszlet, amely végig mindössze a különböző helyszínek társadalmi rangját, illetve fizikai helyzetét jelzi, a befejezésben megmutatja igazi értelmét. Molière fölmegy rajta a mennybe. A király ravasz csele folytán mindenkinél mélyebbre, a megszentelt föld alá eltemetett művész az ármánykodók minden cselvetése ellenére halála után megdicsőül. Ennél sokkal több nem olvasható ki az előadásból. Legfeljebb még az, hogy a rendező ezt a dicsőséget minden módon igyekszik ellenpontozni. Az eleven Molière-t rettentő ripacsnak kell látnunk, bár az nyilvánvaló, hogy ez a ripacskodás a királyi megrendelőnek, meg esetleg a társadalmi elvárásnak, netán közönségigénynek szól. Csankó Zoltán jól láthatóan rendezői rendeletre mindent elkövet, hogy elrejtse Molière művészi nagyságát, csakis színigazgatói formátumát, no meg szenvedéseinek mérhetetlen voltát érzékelhetjük. Arra már nem futja Csankó színészi erejéből, hogy a ripacskodás mögött is láttassa a zsenit. Ripacskodása kényszeredett, de legfeljebb a művész megalázottságának éreztetéséhez alkalmas. Kívüle a királyt játszó Karácsonyi Zoltán és a D’Orsini márkit alakító Ungvári István említhető, ők igazi színész módjára karakterizálnak, és ma is erős jelenség Áts Gyula a hevesen átkozódó-követelőző Bartholomé atya szerepében. Egyébként főképp színészi közhelyeket láthatunk.

Miközben Győrben Funtek Frigyes a mennybe menesztette Molière-t, Szegeden Bodolay Géza mintha a pokolba kívánná. A képzelt fösvény beteg című előadásnak a műsorfüzete is főképp azzal az állítólag tudományos feltételezéssel foglalkozik, hogy jobb műveit nem is ő írta, hanem Corneille, a kitűnő tragédiaszerző, mégpedig anyagi okokból. Állítólag amikor a tragédiák iránti érdeklődés hanyatlását és a komédiák népszerűsödését tapasztalta, az ünnepelt író áttért ez utóbbi műfajra, csakhogy ezt röstellte, ezért egyezséget kötött az ügyes, de nem túl tehetséges Molière-rel, hogy az ő neve alatt játsszák darabjait, és a hasznon osztoznak. Az egyik kutató egyenesen azt javasolja: „Tartsuk tiszteletben Corneille akaratát, és tartsuk meg a J.-B. P. de Molière nevet a borítón. De a belső oldalon tüntessük föl: Írta Pierre Corneille barátjának, Molière-nek.” Bodolay, mint tudjuk, semmit sem tart tiszteletben, a színlapon szerzőként Molière/B. áll. A Cid szerzője sehol. Igaz, bárki írta is őket, a címben jelzett két darab is csak nyomokban, egymásba tördelve jelenik meg a színpadon.

 

30_p1210330
Molière, avagy álszentek összeesküvése – Győri Nemzeti Színház (fotó: Detvay Jenő)


Nem is lenne ez igazán nagy baj, ha B. tudna mit kezdeni az első pillantásra alighanem jónak látszó ötlettel. Csakhogy az hamar kifullad. Bár igazi humora valószínűleg addig is csak azok számára van, akik bensőséges viszonyban vannak mindkét darabbal. Először még mulatságosnak hat, amint a Harpagonból és Arganból összegyúrt nevű Hargapon, a fösvény egyszer csak hipochonderként is kezd viselkedni. Ám idővel ez a váltogatás, ugrálás a két darab között mechanikussá és érdektelenné válik. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy egyáltalán lehetséges-e egy jellemvígjátékot két jellegzetes tulajdonságra építeni. Lehet-e Molière jellegzetesen egyvonású főhőséből kétvonásút csinálni? Legalábbis a darab súlyos dramaturgiai sérülése nélkül. Bodolay próbálkozása azt látszik bizonyítani, hogy nem. A realizmus doktrinérei ugyan szokták hangoztatni, hogy Molière-nek ezek az egyetlen jellemvonást megtestesítő alakjai szegényesek, életszerűtlenek. Ám éppen ez a lényegük, ebben van esztétikai hatóerejük. Az egyetlen vonás karikaturisztikus, szatirikus eltúlzásában. És Hargapon attól, hogy egyszerre fukar és betegséget képzelő orvosimádó, egyáltalán nem lesz valószerűbb, árnyaltabb alak akár Argannál, akár Harpagonnál. De Bodolaynak sem célja a két figura, a két darab összekeverésével realisztikus, valószerű alakok és helyzetek megteremtése. Sőt, az előadás külsőségei, Mira János jelképekkel és műanyagokkal operáló, kétszintes díszlete, Benedek Mari tarka ruhakavalkádja éppen az ellenkezőjét mutatja. Stilizált játékosságra, dús ötletparádéra utal. Csak éppen arra nem mutat az előadás egyetlen tényezője sem, beleértve a játékstílust is, hogy a két komédia összekopírozásának mi az értelme. Csokonai megidézése sem ad erre választ. Lehet filológiai lábjegyzet vagy éppen tisztelgés a nagy magyar költő emléke előtt, aki azonban olasz változatból fordította a doktorrá avatás önálló életre kelt jelenetét, magát a darabot talán nem is ismerve.

A játék előrehaladtával viszont egyre nyilvánvalóbbá válnak a két komédia összekeverésének dramaturgiai nehézségei. A két történet párhuzamaiból apránként elszáll a szellemesség, viszont egyre nehézkesebb azokat összeegyeztetni az eltérésekkel. A két történet együttes befejezését nem tudja megoldani a társszerző B., kénytelen szétdarabolni a sokszoros happy endet, ami pedig együtt talán igazi szatirikus túlzás benyomását kelthetné.

A két darab és vele az egyes szereplők egyesítése, összevonása a színészeket aligha állítja külön nehézségek elé. Annál inkább az, hogy a rendezővel együtt nem találják, talán nem is keresik a sajátos előadáshoz illő, azt esetleg tartalommal megtöltő játékstílust. Az általános ironizálás, elvont, mindenre kiterjedő csúfolódás talán az egyetlen közös vonás a színészi produkciók között. Ádám Tamás a főszerepben elvész a szöveg közhelyes illusztrálásában. A két történetet a vaskosan energikus szolgálót alakító Szilágyi Annamária mozgatja, rajta kívül feltűnik még a mindig önmagát színre hozó Kárász Zénó mint tudatlan orvos és ügyes üzletember, és Borsos Beáta, aki rikító játékkal előre leleplezi az örökségre áhítozó ifjú feleség szörnyű gonoszságát.

B. persze aligha kívánta valóban a pokolra küldeni Molière-t. De megtette.


ZAPPE LÁSZLÓ

 

NKA csak logo egyszines

1