Szinte elképzelhetetlen, hogy a három együttműködő író-rendező, kiegészülve negyedik, író-dramaturg kollégájukkal, valamint a tervezővel és a hosszas terepmunkát is végző színészekkel, ne mérlegelte volna, sőt: ne látta volna előre a vállalkozásban rejlő esztétikai buktatókat. Még akkor is, ha először alkotnak teamet. A több dirigensi kar intésére keletkező, etűdös füzérforma már nemegyszer megbosszulta magát az előadás-szervezés szokatlanságáért. A Kolozsvári Állami Magyar Színház Verespatak – fizikai és politikai vonalon (Roşia Montană) című stúdiótermi bemutatóját azonban bizonyára oly fontosnak vélték szakmai és morális tekintetben is, hogy az egyértelmű nehézségek, hibák ellenére vállalták a színház és a dramAcum közös, kísérletinek nevezhető produkcióját.

A részértékeket eredményező premier nem csupán a terjengős jelenetezés, az egymáshoz nem kapcsolódó – voltaképp csak a cím sugallata által összetartott – epizódok folytán csúszott ki Radu Apostol, Gianina Cărbunariu és Andreea Vălean (dramaturg: Peca Ştefan) kezéből. A sétatéri színház patinásan öregecske épületéhez nem is oly rég tapasztott, egyelőre hűvösen, otthontalanul elegáns stúdióterem méreteivel nagyszínpadnak is beillene. A négy fal mentén egy sorban elhelyezett ülőhelyek mit sem csökkenthettek a túlzott tágasság érzetén. A színészeknek ide-oda kell futkosniuk, hogy sokszor interaktív törekvéseiket a másik, harmadik, negyedik oldalon is latba vessék, s a szimultán játékot egyenletesen, ismétlésekkel-variációkkal oszlassák el. Az eredendően laza, számos alkalommal diskurálóan-vitázóan dialogikus, az élőbeszédet közelítő szöveg szükségképpeni lyukacsossága még jobban széttördeli az építkezést. (Az előadás – a felvetett súlyos kérdésekhez illően – váltogatja a magyar és román szót. Tolmácskészülék biztosítja, hogy a másik nyelvet értők román, illetve magyar szinkronizálásban követhessék a történéseket. Kellemetlenül meglepő módon azonban Kolozsvár magyar színházában a hosszas – mintegy húszperces – angol nyelvű részlet a bemutatón csak román fordítást nyert, ami persze nem a viszonylag egyszerű replikák érthetősége miatt visszás.) A valóságdráma látszólagos befejeződését követően is folytatódott, kiadós toldalékkal, felerősítve a benyomást: az ideálisnál jóval több a felfutási próbálkozás. A finálé („a Gritta-örökség”) levélolvastatós nyelvleckéje – közben a cseresznyebefőtt-kóstoltató kínos, mellékes fontoskodás erőltetett familiaritása, humora – a gyenge megoldások közé írható. Máskor a groteszkum, a nevettetés őszinte és célt érő a musical és a performansz felé is nyújtózkodó egyvelegben, melynek honorálható műfaji sokfélesége a vadnyugati show-tól a népmesei szekvenciákig sok mindent igyekszik befogadni.

 

verespatak 2


Verespatak, az ottani aranykitermelés politikai töltetű társadalmi játszmája nagy teret kapott és kap a romániai sajtóban. Sokszor tudósított a fejleményekről a magyar média is. A bányamegnyitás, a zavartalan „aranycsináló” üzem érdekében a külföldi befektető és közvetítői különféle – jogilag támadhatatlan vagy nemtelen – eszközökkel arra igyekeztek rávenni a lakosok egy részét, hogy hagyják el évszázados lakóhelyüket, válasszák a városi paneléletet, némi (esetleg fenyegetéssel megtoldott) készpénzért cserébe. Ez is a falu- és lélekrombolás egy fajtája. Valóban szociális tükör. Konkrét értelmezésén kívül az általánosabb tartalma is megindító. Verespatak Románia – és a településen élők – drámája, de modellálhatja az általános emberi kiszolgáltatottságot, szegénységet, amely bármely államban s majdhogynem bármely okból kikezdheti a mindennapokat, a hagyományokat, az emberhez méltó létkereteket. Nem kell hozzá még arany, aranybánya sem. Magyarországnak is megvannak a Verespatakjai, akár a vörös folyam, a Devecserre, Kolontárra zúdult iszap rémisztő alakjában, a katasztrófa után hamarosan támadt „veszekedési szakasz” sötét üzletelésében is.

A félig nyersnek hagyott, félig irodalmiasan megfogalmazott esettanulmányokban a színészek – Albert Csilla, Buzási András, Farkas Loránd, Köllő Csongor, Molnár Levente,Cristina Toma – előre tervezett improvizációk sora (és ezek esetlegességének hatásossága, érdekessége) mellett hagyományosabb jellemábrázoláshoz is folyamodnak. Ha tehetik, szívesen öltöznek be szociográfiai hitelű (főleg idősebb) figurákba, de az elidegenítő, kibeszélő formálásban is alaposan járatosak. A színészi alakítások kiegyensúlyozottak, találékonyak, a nyelvköziség szembesítő közelítési módokat provokál. Az eszközhasználat messze túlmegy a szükségesen, ami a tér installáló bedíszletezéséből, a sorukra várakozó kellékekből is ered. (Tervező: Andu Dumitrescu.) Akinek szerencséje van, betekinthet például a színészek által „kikölcsönzött” albumba, akinek nincs, az nem.

Csak az egyes képek rendelkeznek hangvétellel, az egésznek nincs ökonómiája. A rendezők nem törekedtek arra, hogy egymás ösvényét tapossák. Külön-külön dolgoztak. A nézők számára biztosított szórólap (előadástérkép) nem több felszíni információnál. Egyelőre abban is csak bizakodhatunk, hogy a színház honlapján ígéret szerint megjelenik azon szegmensek listája, netán képi lenyomata, amelyek a műhelyfolyamat során kimaradtak a végső változatból. Valószínűleg a Verespatak estéről estére jelentősen módosul, a közönség létszáma, aktivitása, a színészeket-nézőket körülvevő aktuális médiaburok és egyéb tényezők révén. De ez nem újdonság, nem különösebben ritka vívmány. Az első prezentáció erkölcsi komolyságát, problémaérzékenységét méltányolták az érdeklődők, annyira viszont mégsem, hogy elég sokan kereket ne oldjanak a szünetben.

Érződik a látlelet elkészítése során, hogy nem egy település, egy etnikai közösség, egy ország belügyéről esik szó, hanem olyan egzisztenciális megpróbáltatásról, amely szinte bárkit elérhet. A bemutatott helyzet evidens közege az arany ragyogását negligáló fénytelenség, s ebből ki is jut a publikumnak, főleg a sötétségbe fojtott tárnajelenetekben. Poétikusan kaszálnak a fejlámpák, elvesznek az emberek a maguk hordozta kicsinyke csóva alatt és előtt. Fontos fényfelületek a hatalmas kivetítők is, melyeken inkább illusztratív és esztétikus, mintsem informatív és szükséges filmfoltok hullámzanak.

A bennfentesek szerint elsősorban a már Magyarországon is ismert és becsült Gianina Cărbunariu (20/20, Stop the tempo) tehetsége, akarata befolyásolta a munkát. Az feltétlen érdem, hogy az arany fenséges-gyilkos misztikuma ott csillog a mélyben, s a magyar néző ebben alighanem lát valami adysat is, a vér és arany XXI. századivá tettviadalát. Ugyanakkor a mai közönség számára megszokottabb vizuális és akusztikus impulzusok, illetve a valóságalapú játék elvontabb regiszterei nemigen találkoznak össze, ezért a saját nyelvét kereső Verespatak ágakra szakad, keresi önmagát.


TARJÁN TAMÁS

 

NKA csak logo egyszines

1