Ács JánosHamlet-rendezése biztosan nem járult hozzá, hogy kirúgták az igazgatót. Nincs benne semmi fölháborító. Legfeljebb furcsaságok akadnak benne, de ezek nem olyanok, amilyenekre manapság a hatalom emberei érzékenyek lennének, és nem is olyanok, amelyek szétkergetik a nézőket. Az nem mondható tehát, hogy nincs benne semmi, de az se, hogy ami benne van, túlságosan izgalmas lenne.

Úgy indul, mintha egy jól átgondolt, tisztességesen színpadra tett ismeretterjesztő Hamlet várna ránk. Olyan, amelyik nem próbálkozik semmi eredetivel, nem kíván mérföldkő lenni a Hamlet-játszás történetében, nem óhajt eredeti értelmezéssel meglepni, a rendező nem akarja fölülírni sem Shakespeare-t, sem a darab valamennyi korábbi rendezését. Mindössze tisztán, világosan el akarja mesélni a történetet, meg akarja mutatni a szereplő jellemeket, láttatni akarja kapcsolataikat. Pótolja a kötelező olvasmányt. Aztán a néző gondoljon, amit akar. Nem él bennem a ma divatos megvetés az ilyen színházzal szemben, becsülni is tudnám a szerény, de jó szakemberként dolgozó rendezőt. Bizonyára élvezném is az olyan előadást, amelyik az értelmezést rám bízza, hagyja, hogy a magam asszociációi szabadon szökdécseljenek. Talán még annyira sem unatkoznék, mint amikor ambiciózus tehetségtelenséggel erőszakolnak rá mindenféle kényszeredetten kiagyalt koncepciót a klasszikusokra.

 

hamlet_gyor_csanko_sarkozi_3276
Sárközi József és Csankó Zoltán (fotó: Kanyó Béla)


A mostani győri Hamlet első jelenetei alatt kimondottan jól éreztem magam. Tetszett a vakító fények közt megjelenő szellem, el tudtam fogadni a mértéktartón középkorias hangulatot, a királyi pár és bizalmasuk, Polonius enyhén ironikus bemutatkozását. Ám az előadás idővel elromlik. Nemcsak meglazul, fegyelmezetlenné válik, de előkerülnek feltűnő rendezői beavatkozások. Egyes jelenetekre korlátozódó ötletek átgondolás, koncepció nélkül. Igazán akkor tűnik ez föl először, amikor megjelenik Rosencrantz és Guildenstern. Szembetűnő a két egykori tanulótárs közötti korkülönbség. Persze járhattak volna ötven év fölötti férfiak is a wittenbergi egyetemre, de az már kevéssé valószínű, hogy a találkozás fölötti örömükben végigbukfencezzék a színpadot. De ez a kisebb baj. Ennél is zavaróbb, hogy a két régi barát darabbeli szerepének lényege a felcserélhetőség, a karakter nélküliség. Posonyi Takács László és Szikra József esetében pedig ez föl sem merülhet. Csak abban hasonlítanak, hogy nem hasonlítanak, márpedig a darabban éppen a hasonlóság, megkettőzöttség lenne az egyetlen megkülönböztető jegyük. Bizonyára valamilyen szereposztási kényszer következménye ez, de mindenképpen elég súlyos, mondhatnám vállalhatatlan kompromisszum. A másik említésre méltó, sajátos humorú rendezői ötlet, hogy a piperkőc Osrickot (Vincze Gábor Péter), mialatt elmondja mondókáját a párbajra való kihívásról, Hamlet és Horatio meztelenre vetkőzteti. Kétségtelenül végig mulattató a jelenet, s különösen az, amikor a derék udvaronc már mindössze egy vaskos ágyékkötőben mondja a magáét, de mindennek se előzménye, se következménye, s főképp semmi értelme.

Amúgy az előadás világát sötét puritanizmus jellemzi. Menczel Róbert díszlet gyanánt le-föl gördülő fekete műanyag függönyökkel aggatta körül a színpadot, melyek egyrészt alkalmasak a tér szűkítésére és tágítására, valamint el lehet mögéjük bújni, aminek valóban nagy jelentősége van a történet egymásra rímelő helyein, amikor Hamlet és Ophelia találkozását kihallgatják, illetve amikor Hamlet megöli a hallgatózó Poloniust. Ám éppen ez utóbbi alkalommal vörös függönyök is legördülnek, nyilván vészterhes előjelként, illetve kiemelve a következő jelenet fordulópont voltát, de egyúttal asszonánccá torzítva-erősítve a látványbeli rímelést. Gyarmathy Ágnes viszont általános történetiséget, elvont udvari stílust jelző ruhákat adott a szereplőkre, a Nekrosius fagyos Hamletjére emlékeztető bundák felbukkanása akár a véletlen műve is lehet. Az előadást értelmező jelentése biztosan nincs.

Eleinte a színészi játék is koncentráltnak, fegyelmezettnek, kidolgozottnak látszik. Csankó Zoltán Claudiusának arcán okos önirónia látszik, Töreky Zsuzsa Gertrudja méltósággal viseli az egyszerre friss özvegy és ifjú hitves kínos helyzetét, Rupnik Károly mértéket tart Polonius okoskodó, fecsegő karakterének gúnyolásában, Ungvári István határozott, férfias Horatio, Sárközi József Hamletjében még benne van a méltó alakítás lehetősége. Hamlet ugyanis nemcsak nagy szerep, de nagy ember, főképp nagy szellem, nagy intellektus is. Nemcsak helyzete szerint beszél, de sokszor okkal érezhetjük a szerző szócsövének, fontos gondolatai megfogalmazójának Az a komoly fiatalember, akit az előadás első jeleneteiben megismerhetünk, még nem cáfol rá erre. De ő is nagyjából a hajdani iskolatársakkal való találkozáskor, majd a színészek fogadása közben kezd gyanússá válni. Játékosságából, bohóckodásaiból mindinkább kilóg az értelmezés lólába. A tettetett szeszély és az igazi zavarodottság, az őrületig fokozódó kétely sajátos keveredése és alig felfogható egysége megbomlik az alakításban, a tettető Hamlet fölébe kerekedik a vívódó, önmarcangoló királyfinak. Csankó Zoltánnak is Claudius igaz lelkével gyűlik meg igazán a baja. Amikor a király az Egérfogó-jelenet hatására megrendül és magányában egy pillanatra őszintén megmutatkozik, Csankó fájdalma hamis, megjátszott, utána pedig egy rosszul színészkedő embert alakít, éppoly kínosan, ahogyan a Funtek Frigyes rendezte Molière-ben a méltatlanul ripacskodó zsenit játszotta. Ott úgy éreztem, a rendezés hozta képtelen helyzetbe, most viszont úgy látszik, mintha áthozta volna magával a kudarcot a másik előadásból. Szina Kinga Opheliája engedelmes gyermek, jó kislány, aki a királyfi udvarlását is illedelmesen veszi tudomásul, heves szerelmi lázat nem mutat. Így apja halála feltehetőleg nem belső konfliktus nyomán roppantja össze, mindössze a gyönge lélek rendül meg benne. Őrülete is ennek megfelelően csöndes, szépen, finoman magába forduló. A sírásó jelenetben Szilágyi István alkatból hozza a népi humort, Koppány Zoltán hatalmas testéből vékony hangon szól az együgyű lélek.

Az üzenetes, rendezői véleményt közlő Hamlet-előadások kulcsa szokott lenni a befejezés: jön-e Fortinbras, és hogyan jön. Ezúttal jön, de nem tudni, miért. Ha valami van egyáltalán Fejszés Attila játékában, akkor az a kívülálló közönye. Befejezésül az elárvult trón marad a színen megvilágítva. Nem tudható, kire, mire vár. Talán az elárvult tanácstalanság jelképe. Alighanem a rendezőé és a nézőé egyaránt.


ZAPPE LÁSZLÓ

 

NKA csak logo egyszines

1