Nem hiszem, hogy a háromkötetes Magyar Irodalmi Lexikon lenne irodalmi örökségünk legteljesebb és legidőtállóbb leltára, de ha az egyik legnépszerűbb, legnagyobb példányszámban olvasott kortárs regényíró, a riport és az írói szociográfia máig utolérhetetlen mestere szinte áttekinthetetlenül gazdag életművének méltatása végén mindössze annyi szerepel, hogy „színműveket, színpadi szatírát is írt”, az jelent valamit. Legalább annyit, mint hogy az illető pályaképe Ézsiás Erzsébet a Mai magyar dráma kis kézikönyvének szánt kötetébe (Kossuth, 1986) harminc kortárs drámaíró portréja közé sem került be. Talán mondanom sem kell, hogy az eredetileg drámaírónak készülő, dramaturgi diplomával rendelkező Moldova Györgyről van szó, akinek hiába láttuk darabját a Nemzeti Színházban és a Nagymező utcai kis színpadon is, soha nem soroltuk Thália kegyeltjei közé. Pedig a Hitler feltámadásán poénkodó Titkos záradékon és a kvietált prostituált élettörténetével szórakoztató párbeszédes riporton is jól szórakoztunk, mégis mindkét találkozás – legalábbis felejthető.

Persze vannak darabok és előadások – a Karinthy Színház megrendelésére írott Te furcsa katona! is ezek közé tartozik –, amelyeket nézni kellemesebb – hálásabb? –, mint elemezni. Telt házas premier után civilekkel, középkorú budai polgárokkal és eléggé nagy számban fiatalokkal zsúfolt nézőtéren ülve a kritikus legelső gondolata, hogy ez a színház – helyesen – nem a szakmának játszik. Ez a közönség minden poénért hálás volt, és még a szakállasra kopott pesti vicceket is megtapsolta, de ugyanakkor sejtette, sőt értette és élvezte is, hogy Moldovánál azért mindig többről van szó. Moldovát, mint a Negyven prédikátor és a Szent Imre induló óta annyiszor, most is megcsapta az átélt történelem füstje. A tegnapról szólt, de a mának is üzent.

 

moldova - 81
(fotó: Major Attila)


Az üzenet kódját, minőségét és előadásmódját lehetne persze éles bonckéssel széttrancsírozni, mai tudásunk birtokában röntgensugárral átvilágítani, és nyomban kiderülne, hogy a szerző felvállalt naivitása nem egészen őszinte, a jókat és rosszakat szembesítő történelmi szereposztás leegyszerűsített, a bonyodalom jó néhány fordulata valószínűtlen. Csakhogy Moldova komédiája nem történelmi hitelességre, hanem a történelem ürügyén előadott anekdotasorozat varázslatára épít. Méghozzá abban a tudatban, hogy ilyen körülmények között nem a tények, hanem a játékszabályok diktálnak, és ehhez majdhogynem elkerülhetetlen bizonyos panelek elfogadtatása is. Ha az ötletmilliomos szerző gátlástalanul használja a sokszor bevált fogásokat és kliséket, nem azért teszi, mert rájuk szorul, hanem csak azért, hogy poénjai, mondatai, jelenetei még biztosabban célba találjanak. Hiszen Moldova – hogy a hely szelleméhez is hűek maradjunk – mesteréhez hasonlóan humorban nem ismer tréfát. Nemcsak rajongóitól, minden nézőtől, olvasótól elvárja, hogy ne kapja el a fejét, ha a poénok nyilai röpködnek a nézőtéren. Természetesen a kritikus sem kivétel. És mivel sejthető, hogy valakik engem is láttak derülni, mosolyogni, sőt röhögni Moldova humorán, nincs okom titkolózni sem. Viszont már csak ezért sem érezném illendőnek, esztétikai ágyúval színpadi verébre lőni.

De van más oka is annak, hogy kerülöm a méricskélést. Hiszen mihez is mérném Moldova színpadi kalandját? Emlékszem, amikor mindketten pályakezdő fiatalok voltunk, magabiztos fölénnyel értekeztem arról, hogy az író, akinek lelkéért a fiatal Gorkij és a romantikus Dumas mérkőznek, remélhetően az éles tollú szatirikust, Swiftet fogja mesterének, példaképének választani. És most annak örüljek, hogy ha szerzőként nem is olyan elegáns, mint Molnár, merészebb Lengyel Menyhértnél és számunkra familiárisabb a Gőzfürdőbe invitáló Majakovszkijnál is?

Izgalmasabbnak érzem, amit egyáltalán nem lehetett előre látni, hogy a XXI. század első évtizedének végén akad egy nyolcvanadik életévéhez veszedelmesen közeledő író, aki a második világháború utolsó akkordját megidézve, színpadi játéka első felében Hitler, a másodikban Sztálin felnagyított arcképével szembesít bennünket. Hogy felszabadító hősei sarló-kalapácsos vörös lobogó alatt osztják a meglehetősen vitatható igazságot. Hogy az átlátszóan koncepciós perben – amit a darab orvosnő hőse ellen konstruálnak – meghökkentően sok az igazság. Frappánsak a cselekmény politikai és lélektani paradoxonjai is. Van abban valami perfídia, ahogy mi nézők röhögve fogadjuk, hogy a holtig hűséges német tiszt, amikor a Führer szolgálatában hősi halált halt pilóta fia végzetéről értesül, patetikus kommentárral a helyébe áll. Higgyük, vagy ne higgyük, hogy a „naiv” náci tisztek egy színházi öltözőben a bajszos Józsi bácsi, azaz Sztálin egészségére isznak? (És miért ne hinnénk? A történelmi mesében, anekdotában minden lehetséges.)

Elképesztő mennyiségű verbális petárda robban a színpadon. Lehet, hogy kevesebb több lett volna. Hogy néhány átlátszóan egyszerű szerep-, illetve jelmezcsere is felesleges. Amikor csak a hülye nem látja…, de persze ki tagadná, vitatná, hogy a megszálló fritzek és tovarisok között statisztikai szempontból is valószínűtlenül magas lehetett a hülyék száma. Különösen egy bohózatba hajló komédia stilizált keretei között.

De most már elkerülhetetlen, hogy leleplezzem Moldovát és az ősbemutató szokatlan helyszínét: a Te furcsa katona! az expozíciótól az epilógusig – kisebb kitérőkkel – színházban játszódik. Már amikor beléptünk a gondosan és leleményesen felújított Karinthy Színház nézőterére, feltűnt a színpadnyílás felett átívelő Hungária Színház felirat. A jelkép még az Örkényre nem asszociáló nézők számára is félreérthetetlen. „Mindannyian a Hungária Színház fellépői vagyunk” – oktat ki a műsorlap, mondván, ebben az országban (színházban) „mindig annak öltöztek be a lakói – nyilasnak, komcsinak –, aminek éppen kellett”. Pisti-Pistire ugyan hiába várunk, de Örményi Pál színművész majdnem végig köztünk – pontosabban a színpadon – van. Ő a Hungária Színház ama országos népszerűségnek örvendő, nyilas körökben is ismert művésze, aki infarktussal megszökik a kórházból, csak azért, hogy a Gestapo tiszteletére rendezett utolsó díszelőadáson újra eljátszhassa a műsoron lévő hazapuffogtató német darab ráosztott főszerepét. Helyzetét némileg komplikálja, hogy utolsó percben, karjában az infúziós tűvel, tankon robog be az öltözőbe, ahol már készülődik a szerepre a náci érzelmű konkurens színész. Neki pedig még arra is ügyelni kell, hogy erdélyi menekült státusban bújtatott zsidó sógora miatt ne kerüljenek mindketten bajba.

Igazából még azt sem állíthatjuk, hogy ezután elszabadul a pokol. Hiszen már jóval korábban elszabadult, amikor a győztes német csapatok már Bicskénél védték a birodalmat, és Pesten is minden sarkon halálos veszedelem fenyegette a civileket is. Különösen azt az identitását nyilas lapok árusításával leplező, csúnya és félszeg zsidó fiút, akit hol Csabának, hol Samunak hívnak. Ezt a nem különösebben eredeti ötletet még csak elfogadtuk. De vajon miért kellett a művész úr széplelkű, aggódó orvosnőjét a közelmúltban elhunyt, kiváló szolnoki színésznőről dr. Andaházy Margitnak nevezni? Csak hogy ezzel is álcázzák-jelezzék, hogy a doktornő, aki üldözői szerint „Londonba járt születni”, valójában mégiscsak osztályidegen angol kém? Kihallgatása és árnyjátékként prezentált, de lényegét tekintve véres, színpadi megvalósításában naturalista megkínzatása egyébként a mértéktartó jó ízléssel színre állított darab egyetlen disszonáns jelenetsora.

„Színház a színházban” – avagy álarcosbál Gestapo-egyenruhában…

Néha már mi magunk is kapkodjuk a fejünket, mikor kit takar éppen a gyűlölt egyenruha. Kibírja-e a testi-lelki stresszt Örményi művész úr beteg szíve, és lesz-e este előadás? De persze kerget az idő, mert a második rész elején be kell következnie a felszabadulást ígérő hatalomváltásnak, le kell lepleződnie a Székhelyi József alakította, magyarul kiválóan beszélő orosz kapitánynak is. Az általa vezetett erősen karikírozott kihallgatás abszurditásán, a sebtében meghozott, majd visszájára fordított ítéletek ostobaságán egy ideig jót derültünk, azután ez a vodkával öntözött, kiszámítható humorforrás is kiapadt.

Karinthy Márton érdeme, hogy a Svejkre a legkevésbé sem emlékeztető háborús história nem merevedik történelmivé: megmarad abszurd játéknak. A rendező igyekezett minden helyzetet és poént kihasználni, sőt még tetézi is a szöveget egy-két látványos „szilveszteri” mozzanattal. Kézben – és féken – tartja a társulat habzó komédiázó kedvét. Szívből remélem, hogy ez az ötvenedik, századik előadás után sem fog változni. A főszerepet játszó Debreczeny Csaba megtette a darabért és Örményiért, amit meg kellett tennie: vonzó statisztája a történelemnek. Elegáns, sármos, hiteles vidéki teátrista, és inkább csak komolyan vehető, politikailag súlyosabb mondatai elhangzásakor jut eszünkbe, hogy mekkorára nőhetne ez a figura mondjuk Latinovits Zoltán alakításában. Mindenesetre így is hitelesebb és stílusosabb, mint a szerepét, illetve a szerepjátszásra való képtelenségét zavaróan eltúlzó, harsány eszközeit unalomig ismétlő sógor, Máthé Zsolt Székely Samu hálás szerepében. A két beszélő nevű nyilas pártszolgálatos figuráját, szerepét a neten valaki Shakespeare bohócaihoz hasonlítja. Ezen az elképesztően megtisztelő jellemzésen alighanem maga Shakespeare nevetne a legjobban!

Az előadás szórólapján olvasható, hogy a Moldova-ősbemutatóra a budai színház huszonkilencedik évadjában került sor. Ha van valami, amire a Karinthyt és Márait, Jane Austent és Wedekindet, és most már Moldovát is játszó társaság büszke lehet, az ez. Hogy léteznek, és eklektikusan színes repertoárjukkal hagyományt is teremtettek. Aki vitatja, hogy ilyen színházra is szükség van, töltsön el egy estét a Bartók Béla úti teátrumban. Nem fogja megbánni.


FÖLDES ANNA

 

NKA csak logo egyszines

1