A színmű az üdvös, de eléggé laboratóriumi jellegűnek maradt Tízparancsolat-drámapályázat közvetítésével, „Az Úr napját szenteld meg!” jeligével érkezett el az ősbemutatóig. Nemcsak fényképezkedik, filmezkedik is benne az a kisközösség – családi-baráti közeg –, amely néhány fős önmagát megsokszorozva népesíti be az 1940 és 1946 közötti éveket. A fényképezkedés természetes, hiszen az alapul szolgáló regény, az Idegen testünk (2008) főalakja egy modern felfogású fényképésznő, Weiner Janka; és a szerzőt, Závada Pált korábban is foglalkoztatta a fotografálás művészete, esztétikája, dokumentáló és motivikus tartalma (A fényképész utókora, 2004). Érthető tehát – az életműbe beavatottnak különösen –, hogy a Nemzeti Színházban (Gobbi Hilda Színpad) Alföldi RóbertMagyar ünnep-rendezése a fizikailag meg sem jelenő, csupán a hangja képviselte Gábor Dezső divatáruboltos szerepét Závada Pál fényképére (és orgánumára)bízta. A kifüggesztett és sokáig szemlélhető felvételnek sorsa van. Sőt – ez már mesterkéltebb, belterjesebb fogás – a színpadon a könyvnek is, amelyet Závada írt, s amelyből mintegy ő maga lépett elő, noha a legkevésbé sem önéletrajzi értelemben: amikor az oly rossz emlékű könyvgyalázásra, könyvtárpusztításra kerül sor, a szelektáló hatalom által földre hányt kötetek egyike – legszembetűnőbbike – a borítóját vesztett Idegen testünk. Ha valaki felismeri: többletjelentés; ha nem, a dialógusok görögnek tovább.

 

nemzeti - magyarunnep 171
(fotó: Szkárossy Zsuzsa)


A fényképezésre, illetve a filmezésre emlékeztető kép- és jelenetszerkesztés (mozgóképkamera beiktatásával is) csak egyik eszköze Alföldi bátran és eredményesen eklektikus-kaleidoszkopikus munkájának. A zenés dráma ugyan részint épp zenésségénél, másrészt töménységénél és egészében meg nem haladott epikus természeténél fogva roppant szerteágazó (összességében talán nem is mindenkinek követhető, érthető), azonban másfelől az abroncsát is a zenésség adja, és sodrása sűrűségéből fakad. A rendező és a dramaturg (Vörös Róbert) kemény kézzel belenyúlt a szövegbe – az író érdeklődését, s nem elhatárolódását váltva ki –, és olyan forgatókönyvet készítettek, amely a regényes dráma elementáris színháziasítását: igazi öntörvényű színielőadás megvalósítását teszi lehetővé. Legpazarabb hozadékként Bella Máté zenéjével. A fiatal komponista opera, operett, népdal, műdal, katonadal, klezmer, sanzon zenei legyezőjét borította a cselekményre, átvéve-megszabva a színrevitel tempóját, karakterét. Kotta-patchworkje nem pusztán gyűjtés, öltés eredménye: helyenként – és mindenestül – original. Az Óbudai Danubia Zenekar Kamaraegyüttese az eleve elvont díszlet absztrakt magasában játszik. Az absztrakciót a realitás irányába mozdítja, egyben tovább absztrahálja, hogy katonaruhás muzsikusait egy hadászati vagy vadászati magaslesről, a közönségnek háttal ülve dirigálja az ugyancsak uniformist viselő Silló István karmester.

Az ezüstösen-szürkén, tükrösen elnyúló díszlet a fotózás kémiájának színeit viseli. Menczel Róbertnek elsősorban hátsó ajtókról kellett gondoskodnia. Nyolcról. E folyton táruló-csukódó, lengő-táncoló egyforma nyílászárók bocsátják be és hívják vissza a Kar (A Bagázs) oly sűrűn felbukkanó, alakváltogató tagjait. Férfiakat és nőket vegyesen. A Halas Dóra karvezetővel az élen nagyszerűen teljesítő (Soharóza Kórusként ismert) csapat árasztja szét – matematikailag is arányosan – a nyolc plusz egy fős familiáris csoportot (Janka és a többiek közösségét) a nemzettestbe. A Závada-drámák kedvelt, de szisztematikusan ki nem dolgozott görögössége Gergye Krisztián és Dénes Zsolt főleg mindennapi életesemények mimikrijét, pantomimjét, esszenciáját, gúnyrajzát nyújtó ötletes koreográfiája révén érzékelhető. A kórus egyenrangú (fő)szereplő a családdal, a család tagjaival és ismerőseikkel. (Az összefüggés semmilyen értelemben nem mechanikus. Ráadásul Alföldi a végén olyan figura-elmozdulást is érvényesít, végképp kilépve a családi-baráti együttesből, amely inspiratív, ám ingatag módon növeli az alakok számát.)

A tér asztalszerű nagy téglatestei (három) akár boncasztalok is lehetnek a csempés-ezüstös hátsó és a nejlonfüggönyös oldalsó határolás között. A játékba hozott tárgyak viszont ismerősek, koridézők (régi rádió stb.) – vagy nem is annyira szokványosak, konkrétak (eszcájg – ahogyan használják – stb.). Az ellentétek összevillantására Alföldi minden lehetőséget megragad. Sarkít, kiélez, általánosít, aktualizál. A történelmi időnek a jelmez – Füzér Anni mesteri, pontos századközépi és világháborús divatlapja – adja vissza a Magyar ünnepet (kis felhangokkal, idézőjelekkel).

 

nemzeti - magyarunnep 11
Znamenák István (fotó: Szkárossy Zsuzsa)


Az ünnep: Erdély 1940. szeptemberi visszacsatolása Magyarországhoz, a szeptember 11-i bevonulás Kolozsvárra. Egy nap – s utána sorjáznak a hetek, hónapok, évek. A magyarok: tősgyökeres magyarok, zsidó származású magyarok, félzsidó magyarok, német törzsökű magyarok, visszanémetesedő magyarok (az orosz – vagy oroszul beszélő – szereplőkről nem szólva). Az ünneplők – mint a nemzetet szimbolizáló család – különféle alig áthágható törésvonalak mentén megosztottak, ünneplésük mértéke igencsak eltérő. S ami a magyaroknak ünnep, a románoknak nem az. Európa egy tekintélyes részének szintén nem, lévén (világ)háború. Závada Pál ezt a konfliktushelyzetet analizálja mélyrehatóan, a lehetséges toleranciák iránti szimpátiával, a szembefeszülések zömének feloldhatatlanságát bölcsen tudva és tragikusan bemutatva. Az előző húsz (harminc, ötven, száz) esztendő következményeként is létrejött szituáció egyben modell, amely az ünneptelen (vagy ünnepnek hazudott) holnapot (1945, 1946), a magyar ünnep másnapját hordozza magában, amikorra a magyar Erdély már mindössze elvérzett emlék. A darabban a deportált zsidó boltos, a kényszerű távozását szinte gyanútlanul megélő, felesége (Punókája) iránt olthatatlan vonzalommal viseltető Gábor Dezső sorsfejezete foglalja keretbe a bő fél évtizedet. Visszatér, de – akár csak a személyeket nézve – a legkevésbé sem oda, ahonnan zsidótörvény, háború, világégés kiragadta.

A dráma és előadása meglehetősen vehemens, bár csak akkor enged az indulatoknak, ha az a jellemekből, habitusokból (egyfelől a karrier, a megélhetés keltette kényszerességekből, másfelől a szerelem, a szex ébresztette igazi és álextázisból) töltekeznek. A sebző humort sem nélkülöző méltósággal formálja magát a kissé hullámzó intenzitású produkció. Színészi legjobbja a pinabubus katonadiplomata, Janka szeretője, a köpcös-korpulens Flórián Imre konspiratív szerepében a magára nyugalmat erőltető, de testi és lelki késztetései áramában örökösen vágtázó Znamenák István. Egyszerre éli és tolmácsolja erkölcsi vizsgaként és kalandregényként a történelmet. Nagy Mari (Janka) mesterfokú színészettel igazolja vissza, a férfinak miért van óhatatlanul szüksége egy ilyen éles (fotográfus) szemű, józan, már nem fiatal asszonyra is; és miért tűri az asszony az őszintén szeretett és kívánt hím kicsapongásait. A zsidó és keresztény vonal: a két magyar vonal bennük, általuk kereszteződik. Söptei Andrea (Gáborné Emma) gyávább, bávább, áldozati kivitelben testesíti meg jól Janka unokatestvérét, Gáspár Kata (Geiger Márta) érett színészetet tanúsít meztelen – brutális és szakrális – szeretkezési jelenetében, eloszlatva a tévképzetet, hogy Imre és Vince szeretőjét csak a genitáliái éltetnék.

Vincéhez (Imre és Johannka unokatestvére) Szabó Kimmel Tamás találja meg a pökhendiség fokozatait, Flamm Johannkából (Imre öccse) Földi Ádám hozza felszínre a báty nyomát csak bottal ütő fiatalabbik heveit. Weiner Ottó különös, összetett szereplő: zsidó hitéből kitérve segédlelkész lett; és bizonyára meleg. Szatory Dávid nem mindig leli a nehéz szerep arányait, eredőjét. Mátyássy Bence feladata sem gyerekjáték: eljátszani Gáborék gyerekét, Emma és Dezső kamaszodó fiát, aki torz módon, a dilemmát valójában nem is értve próbálja összedolgozni magyar és zsidó voltát. A színészeknek olykor segít a neveket, családi státusokat tudató címlap epikuma (például az egyik Flamm: Flamm, a másik: Flórián. A névválasztás, névviselés korfüggő).

Sikerült előadás a Nemzetiben a Magyar ünnep. Aki olvasta – vagy ezután olvassa – az Idegen testünket, a sok összefüggés ellenére egy lényegien közösre bukkanhat színmű és regény között: a mi, a többes szám történelmet valló és vallató poétikájára, melyben az elbeszélés, eljátszás fellegként terjeszti ki a magyar és ünnep szavakat.


TARJÁN TAMÁS

 

NKA csak logo egyszines

1