Az őszi-téli hazai színházi szemlék szervezőinek csöppet sem kedveztek a kormányzati őrségváltással együtt járó batyurovancs hónapjai. A „melyik a fesztivál”, s „melyik a pénzmosoda” dilemmájában lassan alakult ki az éleslátás, és a korán kezdők – ilyen a Szilágyi Mária személyéhez kötődő Kortárs Drámafesztivál Budapest – bizony nemcsak azzal a talánnyal szembesültek, hogy vajon hány félpénzből kellene világraszólót alkotniuk, hanem azzal is: ráér-e egyáltalán valaki azok közül, akik nemzetközi fesztiválmeghívásra érdemesek.

Évente elölről

Különösen izgalmas időjáték a létbizonytalanság az olyan fesztiválnál, amelynek nincs saját költségvetésű fenntartó szerve. A KDF Budapest ilyen. Évről évre a nulláról indulnak, és a pályázatokon szerzett támogatásokból gazdálkodva szervezik a programokat. Rossz helyzet, amely persze nem csak őket sújtja: érint mindenkit, aki arra adja a fejét, hogy kulturális-színházi téren évről évre ismétlődő rendezvényre vállalkozzék.

A kockázat dacára, a ’97-es indulástól folyamatosan erősödött a KDF. 2007-ig biennáléként működtek, majd éves rendezvénnyé váltak. Fesztiválértékelőik refrénszerű eleme a külföldi példákra történő hivatkozás. Arra a bevált módszerre például, hogy a német nyelvterület országaiban az ilyen típusú kezdeményezéseknek egy ideig évenként szavaznak bizalmat, de ha bizonyítottak, „felsőbb osztályba léphetnek”, míg ha nem, kizárják őket a további pályázásból. A megfeleltek általában hároméves kiegyensúlyozott működésre kapnak garanciát. A ciklus elteltével újra szemrevételezik a támogatott szervezet munkáját, és a szerződés meghosszabbítható, vagy még magasabb szinten megújítható.

 

kdf 61
(fotó: Szkárossy Zsuzsa)


A német rendszerben a teljesítmény mérhető, s az ő minőségfokolójuk alapján a KDF eredményessége vitán felüli. Az egyetlen honi fesztivál – tulajdonképpen ezért hozták létre –, amely a kezdetektől fogva szisztematikusan és koncepciózusan promotálja külföld irányába a hazai színjátszás értékeit. A promóció közvetlen és közvetett formái egyaránt hatékonyak. Közvetlenül dokumentálható: hosszú éveken át a fesztiválra meghívott kritikusok biztosították az egyetlen lehetőséget, hogy külföldön a magyar színházról kiadós, elmélyült írások jelenjenek meg a német, az angol és a francia nyelvterületen, Lengyelországban. Legfontosabbak ezek közül a német Theaterheutéban, Európa legrangosabb színházi folyóiratában megjelenő beszámolók. Ugyancsak közvetlen sikerként könyvelhetők el azok a meghívások, amelyeket a fesztivál programjában szereplő magyar együttesek kaptak külföldi fesztiválokra.

A közvetlen és a közvetett cselekedetek mezsgyéjén helyezkednek el a másutt természetes, a mi színházi struktúránkban azonban hajmeresztő kanyarvételnek számító manőverek. A pályája kezdetén járó Schilling Árpád egyik korai előadásának meghívása az alapvetően „kőszínházakat” bemutató fesztiválra szinte szentségtörésnek tűnt. Elvitték a vendégeket ráadásul egy Schilling-próbára, s ennek következtében jutott el a fiatal rendező Litvániába. A továbbiakban is, a Krétakör korai időszakában, amikor még nem voltak igazán ismertek, és szükségük volt arra, hogy külföldiek lássák az előadásaikat, nagyon sokszor szerepeltek a fesztivál programjában. Ugyanígy Pintér Béla és Társulata. Bodó Viktor egyik korai rendezését (Ledarálnakeltűntem) itt látta Matthias Lilienthal Berlinből. Meghívta az előadást, és felkérte Bodó Viktort, hogy befogadószínházában, a HAU-ban (Hebbel am Ufer) helyspecifikus előadást hozzon létre. Abból az alkalomból egy egész hetet fordítottak Bodó Viktor bemutatására. A KDF-ről ered Háy János A Gézagyerek című darabja szabadkai előadásának meghívása Lengyelországba. Nagy büszkeségük egy szabályszegés: Mundruczó Kornél Frankenstein-terv című előadását a válogatási határidő lejárta után, októberben mutatták be a Bárkában, ennek dacára elvitték rá a vendégeket. Azonnal meghívták a produkciót a fiatal rendezőket bemutató strassbourgi fesztiválra, illetve a legnagyobb európai kortárs dráma fesztiválra, a Wiesbadeni Biennáléra. Innen indult el tehát a hihetetlen sikersorozat; előbb az előadásé, majd a rendezőé.

 

kdf young jean lee szallitmany 41
Young Jean Lee’s Theatre Company: A szállítmány (balra)


A promóció másodlagos, közvetett hozama sem csekély. A méltó bemutatás nemcsak a direkt tevékenységre vonatkozik (idegen nyelvű ismertetőanyagok elkészítése), hanem arra is – sőt főként erre –, hogy minden előadást vagy angol szinkrontolmácsolással vagy angol feliratozással játsszanak, az alkotók igénye szerint. Fesztiválköltségen készülnek a fordítások. Nagy ajándékhoz jutnak a színházak, hiszen a fesztivált követően térítés- és költségmentesen kínálhatják előadásukat ezzel a segédlettel. A KDF szeretné e kezdeményezésével elősegíteni, hogy váljék szokássá: a színházak a magyar előadásokat bizonyos rendszerességgel játsszák angol feliratozással is, mert tapasztalható: a Budapesten élő-dolgozó és tanuló külföldiek körében mutatkozik érdeklődés a megérthető magyar prózai színház iránt. Idén a szervezők célzottan megszólították a budapesti nagykövetségek és kulturális intézetek újonnan akkreditált munkatársait, hogy amennyiben szeretnének színházi életünkkel közelebbről megismerkedni, és fontosnak tartják a szöveg megértését, akkor jöjjenek el a fesztivál magyar programjára. Meglepetésre, nagyszámú volt a visszajelentkezés. Több frissen kinevezett kultúrattasé első útja ide vezetett. Ez a kezdeményezés túlmutat a fesztiválon: a promóció kiterjesztése, az új hírvivő csatornák bevonása által.

A fordításkészítés összetett, tehát költségigényes feladat. Amikor eldől, hogy egy előadás bekerül a programba, megkérdezik a szervezők az alkotókat: mit szeretnének, feliratozást vagy szinkrontolmácsolást. Ha olyan szövegről van szó, amely élő szerző műve (például Háy János), akkor – függetlenül attól, hogy miként alakult a színpadi szöveg, mennyire fedi az eredeti darabot – először lefordíttatják a szerzővel egyeztetett eredetit. Majd az előadás alkotóival karöltve elkészül az a szövegváltozat magyarul – ha éppen feliratozás mellett döntöttek az alkotók –, amelyet aztán a fesztiválgazdák szintén lefordíttatnak, ugyanis a színpadi szövegkönyv általában terjedelmesebb annál, mint amennyi betűkarakter a feliratozási felületen elfér. Ezt a beavatkozást rendszerint az előadás dramaturgja végzi el. A tömörített szövegváltozatot, amire rábólintottak az alkotók, immár véglegesként fordíttatják le újra. Betördelik PowerPointba, majd összepróbálják az előadással. Ez egy nagyon komoly folyamat, viszont a kész program bármikor használható. A fesztivál ezzel megtámogatja a fellépő színházakat.

 

kdf reid farrington passio 1


Hogy mennyire nélkülözhetetlen a fordítás, azt a X. POSZT közeli példája igazolja. Itt az első alkalommal meghívott nemzetközi zsűri kritikai észrevétele az volt, hogy tolmácsolás/feliratozás hiányában csak az internacionális gesztusokra építő előadásokat tudták őszinte figyelemmel követni. És nem lehetett véletlen a közvetett eredmény sem. Marina Davydova, a moszkvai NET (Új Európai Színház) társigazgatója a Pécsett látott Bodó Viktor-rendezés (A kockavető) alapján hívta meg a grazi munkáját (Peter Handke: Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról). Az előadást az év színházi eseményének nevezte a Vedomosztyi című tekintélyes orosz lap. Az indoklás szerint „a legjobb példája annak, hogy a színház lehet olyan univerzális nyelv, amely szervesen beépíti magába a vizuális művészetek minden elemét”. Bodó Viktor grazi rendezése egyébként nagy sikert aratott a berlini Theatertreffenen (Berlini Ünnepi Játékok/Berliner Festspiele a rendezvényiroda neve, amely számos kulturális – irodalmi, zenei és színházi – rendezvényt szervez) és a Budapesti Őszi Fesztiválon is. Nem kétséges, a kimunkált, autentikus fordítás elengedhetetlen segítség abban, hogy az idegen ajkú szakemberek a vizuális és a verbális elemek összeköttetése révén is véleményt formálhassanak.

Showcase vagy fesztivál?

Olyankor persze hiába a legmívesebb fordítás is, ha a vendég antennája nem fogja a kultúránk jeleit. Nem láthatunk bele a külföldiek ízlésvilágába. A záró szakmai beszélgetésen felmerült, szabad-e abban gondolkodni, hogy kizárólag azok az előadások kerüljenek ide, amelyeket a külföldiek vélhetően szeretni fognak, hogy tehát milyen mértékben, mennyiségben, szerkezetben formálódjék a műsor. Szilágyi Mária szerint is-is, de alapvetően olyan fesztivált képzel el, amelyben a showcase mintegy benne foglaltatik a programban: szeretné, ha a magyar válogatás igazából mindenkinek szólna, s mindenkor az elmúlt színházi évad legfontosabbnak ítélt előadásait mutatná be. Szándékosan a legfontosabb kifejezést használja, és nem azt mondja, hogy a kat. Legfontosabb az, ami művészi értelemben, a magyar színjátszás szempontjából az adott évadban a legfigyelemreméltóbb – fogalmaz a fesztiváligazgató, ám rögtön jelzi a korlátokat. Adott-e ehhez az anyagi háttér?

Varázslat félpénzből. A nyolcnapos Kortárs Drámafesztivál Budapest programjainak lebonyolítására magyar pályázati forrásokból összesen 12, 9 millió forintot kaptak. Ebből a NKA Kiemelt Kulturális Programok Szakmai Kollégiumának részesedése hatmillió. Külön kaptak támogatást a vendégország-program megszervezésére, de az időközi zárolások miatt előadásokat is le kellett mondani.

A Kortárs Drámafesztivál Budapest látogatói programjának résztvevői 2010-ben: Hans-Werner Kroesinger (rendező, Németország), Caroline Farke (művészeti munkatárs, Festival Theaterformen, Hannover, Németország), Alja Predan (művészeti igazgató, Borstnik Theatre Festival, Maribor, Szlovénia), David Tushingham (dramaturg, műfordító, Düsseldorfer Schauspielhaus, Németország), Marcin Zawada (művészeti igazgató,Demoludy Festival, Lengyelország), Csomós Tünde Tímea (irodalmi titkár, székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház, dráMa, Románia), Miguel Oyarzun (társigazgató, European Theatre Festival, Birmingham, UK), Isla Aguilar (társigazgató, European Theatre Festival, Birmingham, UK), Jakub Skorpil (szerkesztő, Svět a divadlo, World and Theatre, Csehország), Joanna Biernacka (dramaturg, fesztiválszervező, Wrocławski Teatr Współczesny, International Theatre Festival DIALOG, Wrocław, Lengyelország, Alina Nelega (drámaíró, kritikus, Románia), Yana Ross (színházrendező, Yale University, USA), Vecsey Katalin (főiskolai tanár, Bates College,USA), Barbara Lanciers (programfelelős, Trust for Mutual Understanding, USA), Lena Schneider (szerkesztő, Theater der Zeit, Németország), Dan Rothenberg (művészeti igazgató, Pig Iron Company, USA), Király Anna (díszlettervező, Pig Iron Company, USA), Dito van Reigersberg (művészeti társigazgató Pig Iron Company, USA) és Maiko Matsushima (látványtervező, Pig Iron Company, USA).

Az idei fesztivál magyar programja imponált a külföldieknek, és több olyan előadást említettek, amelyeket a saját országukban is szívesen mutatnának meg, illetve amelyeket európai mércével mérve is nagyon fontosnak tartanak. Az, hogy a vendégek közül ki melyik előadást hívja meg, a jövő zenéje. Sejthető a Szutyok többirányú meghívása, és a Mein Kampf is többeket érdekel. E programba, melyet a Színházi Kritikusok Céhe felkért tagjai, Sz. Deme László, Markó Róbert, Tompa Andrea és Urbán Balázs válogattak, a következő előadások kerültek:

Hát akkor itt fogunk élni (Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza)

Szutyok (Pintér Béla és Társulata)

Kasimir és Karoline (Örkény István Színház)

Oidipusz király (Csiky Gergely Színház, Kaposvár)

Mein Kampf (Nemzeti Színház)

Völgyhíd (Kolibri Színház)

Kupidó (ALKA.T, Nézőművészeti Kft., Orlai Produkciós Iroda, Örkény István Színház).

Öt fővárosi és két vidéki. Az e célra fordítható hatmillióból reménytelen áttekintést adni a budapestieken kívül a nem budapesti és a határontúli termésről is. Pedig ez a showcase program csakugyan áttekintést tudna adni a teljes magyar nyelvű színházművészetről, természetesen nem akarva a POSZT babérjaira törni, hiszen alapvetően a kortárs magyar drámák előadására szorítkoznak, tehát a profiljuk szűkebb, s mennyiségben sem akarnak versenyre kelni a reprezentatív országos rendezvénnyel. Ennek azonban az volna a feltétele, legyen annyi pénzük, hogy valóban nagy, mély merítést végezhessenek. A többletforrás jelenleg az álmok birodalmában lebeg.

Fesztiválszerűség

Mivel csakugyan nem jósolhatják meg, milyen a külföldiek ízlésvilága, mi az, ami nekik bejön, mi az, ami nem jön be; csak az lehet az iránytű, hogy a program összeállítására felkért válogatók a legjobb szakmai tudásuk szerint ítéljék meg, szerintük mely előadások tartoznak az évad legfontosabb színházi eseményei közé. Így minimalizálható a melléfogási kockázat, sőt biztos, hogy a külföldiek, még ha csodálkoznak is némely dolgon, de látni fogják, hol tart most a magyar színház. Manapság egyre kevésbé az számít – szerintem korábban sem kellett volna, hogy számítson –, mekkora tehetséggel tudunk átvenni valamely külföldi mintát, hanem mi az, ami itthoni. Az eredetiség számít, amit csak tőlünk láthatnak. Következésképpen a legsajátosabb magyar színházi jelenségeket érdemes bemutatni. Ilyen előadás – valljuk be – nincsen garmadával egy-egy évadban. A POSZT vagy éppenséggel a Deszka Fesztivál széles merítést megcélzó gyakorlatával ellentétben, a fesztiválstruktúrát illetően ezért inkább a nyugati mintákra tekint a KDF, a Berlini Színházi Találkozóra (Berliner Theatertreffen) például, amelyen az egész német nyelvterület összesen tíz előadással van képviselve, ám azok csakugyan világra szólóak. Érdemes a legekre koncentrálni.

A fesztiválszerűséghez természetesen kevés az, hogy beválogatnak valamit, és az előadást lebonyolítják. Kell, hogy körülvegye egy olyan szakmai közeg, amely vitázni képes róla, feldolgozza, közvetíthetővé alakítja. Enélkül elsüllyed, mintha meg sem történt volna. Kiegészíthetné, teljessé tehetné az élményt, ha a fesztivál alatt tarthatnának új magyar darabok alapján készült színházi ősbemutatókat. Ez pillanatnyilag illúzió, de nem szabad eleve lemondani a lehetőségről, hogy keressék az útját, miként lehetne a színházat olyan kontextusban elhelyezni, hogy többet nyújtson a közönségnek, de a közönség is sokkal intenzívebb visszajelzést adjon a színházi társadalomnak. Most a művészetimportnak van reális esélye.

A fesztivál külföldi díszvendége

Idén az Amerikai Egyesült Államok színháza volt a fesztivál díszvendége. A szervezők igyekeztek műfaji/tematikai határfeszegető produkciókat megmutatni a Trafó és a MU Színház színpadán, olyanokat, amelyek az amerikai álomba – a csillogásba, boldogságba, gyönyörbe – ágyazottan, a színház árnyaló eszközeivel reflektálnak az aktuális kis- és nagypolitika eseményeire. Az összeállításkor a magyar színház jelenlegi állapotából indultak ki, és olyasmit kerestek az amerikai színházban, ami itt nálunk az újdonság vagy az érdekesség erejével hat, de minimumként fogalmazták meg, hogy olyan színházi módszert/utat, nyelvet mutassanak be, amellyel gazdagítható az itthoni paletta. Talán az lehetne a mostani helyzetben érdekes – gondolták –, ha úgynevezett kísérleti előadásokat keresnek.

 

kdf reid farrington passio 6
Reid Farrington: Passió-projekt (fotók: Szkárossy Zsuzsa)


A kísérletiség fogalma ugyan sikamlós és lejáratott/elkoptatott, pedig valójában inkább ráaggatásról van szó: nehéz felfedezni, hogy a magyar színházi kínálat valóságosan bővelkednék kísérleti előadásokban. Itt nem csak arra kell gondolnunk, hogy színházilag valami nagyon merész dolgot vállaljanak be az alkotók, hanem laboratóriumi értelemben magára a kísérletezésre mint műhelymunkára, mint az alkotás kiérlelő, természetesen lassú procedúrájára.

Az amerikai bemutatók:

– Reggie Watts: Szóló élő struktúrákra

– Reid Farrington: Passió-projekt

– Temporary Distortion: Isten hozott a semmiben

– Young Jean Lee’s Theatre Company: A szállítmány

Összbenyomásként elmondható: a látott előadások egyikét sem feltétlenül azzal az attitűddel készítették, hogy valami nagy durranást idézzenek elő. Nem a befutás céljával láttak munkához, hanem a kutatás igényével: a választott témát akarták szisztematikusan körbejárni. A szállítmány esetében például az előadás tétje az volt, tudnak-e a rasszizmusról úgy beszélni, hogy az ne legyen álságos, dogmatikus kiállás, hanem a megérzékítés olyan szintjén mutassák be, ahol a néző is rajtakapja magát esetleg a tudattalanjába fészkelődött tárgyatlan ellenszenven. Miként tudnak a fehérek identitását magukra öltő színes bőrű játszók erről a súlyos kérdésről, a feketék–fehérek érintkezéséről úgy beszélni, olyan gesztusrendszert működtetni, hogy az ne keltse a tucatmű érzetét ebben a témában?

Az Isten hozott a semmiben című előadás: sehol nem vagyok, örökké úton; mindenütt nem ott vagyok; mindenütt én nem vagyok; mindenért én vagyok nem felelős; a semmiben az a szép, hogy van. Azt mondjuk első közelítésben, hogy tipikusan amerikai érzés, de hamar rájövünk: bőven van az attitűdnek hazai referenciája, hiszen sajnos/nem sajnos, de nálunk is megváltoztak nagyon sok ember számára a tradicionális életvitel feltételei. Az egzisztencialista életfonal-vezetés, a szabad/determinált sodródás különösen a fiatalok körében gyakran látható, olykor a maga végzetes következményeivel is. Azzal a distinkcióval persze, mint ami a keleti és a nyugati abszurd között volt tehető hajdan: a keleti sodródás alkalmasint kényszeregzisztencialista mozgásformáció.

Ugyanakkor megjegyzendő: fura, hierarchiagyártó ország a mienk, talán túlontúl hajlamosak vagyunk a legeket hajszolni. Alja és csúcsa nélkül elképzelhetetlennek tartjuk az értéktengelyeket. Pedig kunszt-e azt meghívni, akire már a fél világ ráütötte a zsenibélyeget? A KDF koprodukciós partnere az amerikai program összeállításában a New York-i PC122 volt. Ez egy olyan befogadószínház, pontosabban produkciós hely, amely az előadóművészetek terén induló fiatal művészeknek ad bemutatkozási lehetőséget, akik közül aztán többen visszatérnek, és akár velük koprodukcióban, vagy a PC 122 égisze alatt hozzák létre az újabb előadásaikat. Nem mondhatni, hogy ez a produkciós hely a legek helye New Yorkban, ugyanakkor a maga huszonöt éves működési tapasztalatával az egyik meghatározó bázis. Az amerikai avantgárd színház ma ismert alkotóinak többsége a pályája során valamikor megfordult itt. Egy kísérleti színházi műhely – nem több és nem kevesebb. Fontosak az ilyen helyek, hiszen az újabb generációk mindig a periférián indulnak, és kis helyeken kezdik el a működésüket, s úgy araszolnak utána lépésenként a centrum felé.

Nem kolosszálisan nagy előadásokat láttunk, inkább részkísérleteket, de a kísérletezés öröme maga, és a kipróbálása annak, hogy akár Szent Johanna perét is meg lehet idézni, összekötve a jelenbeli analógiákkal – nem az eredmény felől tekintve érték, hanem a vállalkozás bátorsága, igényessége, rokonszenves volta okán. Persze eredetileg sokkal több előadás meghívásáról indultak tárgyalások, több ismertebb (nagyobb kaliberű) előadást szerettek volna beiktatni, de az anyagi körülmények ezt sajnos nem tették lehetővé.

A lengyel szín

Kapóra jött a nincstelenségben, hogy Pászt Patrícia, a Krakkói Magyar Centrum vezetője a KDF programjához időzítette Könyvbemutató – Kerekasztal című rendezvénysorozatát, amelyen kézbe vehette a közönség a Fiatal Lengyel Dráma (Kalligram Kiadó, Pozsony–Budapest) és a Mai Magyar Dráma (Panga Pank Kiadó, Krakkó) című köteteket. A két friss antológiába a 2000 után íródott vagy megjelent 10 magyar és 10 lengyel dráma került, Pászt Patrícia válogatásában. A két antológiát a válogató Mai lengyel drámairodalom 1990–2010 című új, hiánypótló monográfiájának bemutatója egészíti ki. A könyvbemutatókat egy a szerzők, irodalomtörténészek, színházi szakemberek és dramaturgok bevonásával szervezett magyar–lengyel drámairodalmi szimpózium és közönségtalálkozó, valamint egy kortárs lengyel darabot bemutató előadás és a KDF szervezésében az antológiában szereplő két új lengyel színdarab felolvasószínházi bemutatója kísérte, hozzájárulva a két ország színházi folyamatainak összehasonlító elemzéséhez.

A három fő komponens

A magyar showcase, az amerikai előadássorozat és a lengyel–amerikai felolvasószínházi program – kiegészülve a színházi nevelési programmal (Itthon vagy Budapesten?), a K. O. (Kritikus Óra) színikritikusok által vezetett közönségtalálkozókkal, valamint számos szakmai programmal az amerikai avantgárd színházról (Yana Ross), a német dokumentarista színházról (Hans-Werner Kroesinger), megemlékezéssel Christoph Schlingensiefről (Goethe Intézet), Reggie Watts (USA) workshopja fiatal roma zenészekkel, a Yoing Jean Lee’s Theater Company színészeinek workshopja kisebbségi színjátszás iránt érdeklődők számára, szimpózium a befogadószínházakról nemzetközi kontextusban és záró szakmai beszélgetés – rászolgált az ámulatunkra. A közreműködő önkéntesek sokasága, a jelképes összegért dolgozó projekt-munkások odaadása, illetve a beválogatott és a befogadószínházak szolidaritása következtében nem éreztük úgy, hogy szegény fesztiválon feszengünk. Szinte felhőtlen jókedvben búcsúztunk volna, ha nem halljuk: 2010 végén egyetlen itthoni igazgató sem tudta, szervezhet-e a következő évben valahány forintból fesztivált. Bécsben, Berlinben vagy Salzburgban már telnek a szállodák előrendelési ívei.


BALOGH TIBOR

 

NKA csak logo egyszines

1