Egyértelműen huszonegyedik századi, érdekes, ritkán – a szépirodalomban, színházban pedig tán sohasem – tárgyalt téma áll Tasnádi István Kupidójának középpontjában: a gátlások nélküli, szabad „szerelem”, az intézményesített csoportszex szentélye, a szvinger klubok világa. Az egyedi témaválasztás Tasnádinál korántsem újdonság, de hogy ő is rendezze meg a darabját, az már kevésbé megszokott: ez a második ilyen alkalom. Úgy tűnik, az író rendezésének sikerét az adott dráma minősége határozza meg: az erős, remekül megírt Fédra Fitness súlyos, jó előadássá állt össze a szerző irányításával, ezúttal azonban épp egy olyan rendezőre volna szükség, aki – akár egy dramaturg segítségével – képes lenne feledtetni a túlzottan sokszínű, itt-ott vázlatos, a hitelességet néhol hiteltelenségre cserélő dráma elvitathatatlan erényei mellett is gyakran visszatérő hiányosságait.

A darab témája valójában nem a csoportszex szubkultúrája: a frivol környezet csak háttér egy klasszikus, szinte archetipikus párkapcsolati drámához. Cate és Falk (az anonim klubban használt álnevek ezek) kapuzáráshoz közeledő házaspár, valahol az egymástól való elhidegülés felé vezető úton. Cate kérésére, az ő születésnapján érkeznek az „intim bárba”, aláfestésként a munkájából épp aznap kirúgott férj határozott ellenkezésével. Már az öltözőben (azaz vetkőzőben) kiderül, hogy nem egyszerű szórakozásról van szó: Cate válással fenyegeti férjét, ha nem járul hozzá ahhoz, hogy ő még egyszer nőnek érezhesse magát. Odabent viszont Falk számára válik sorsfordítóvá az este, amikor kiderül, hogy a bárt a felső tízezer nagykutyái látogatják (mivel csak itt teljes a diszkréció), alsógatyában hozva döntéseket az ország ügyeiről – vagy épp egy kirúgott férfi jövőjéről. A tétek és játszmák átalakulnak: meddig megy el Falk a bevágódásért, odadobja-e feleségét koncként a nagykutyák elé; mire veszi rá a sértődöttség miatt Cate-et? A nő drámáját figyelve a Kupidó részben akár Nóra-parafrázisként is felfogható, amennyiben a feleség itt is egy olyan mindent eldöntő csodát vár házassága és eddigi élete megmentése érdekében, amely a férj jelleme miatt aligha következhet be – s valóban, nem a jó, hanem a legrosszabb tulajdonságokra derül fény a sorsdöntő éjszakán.

 

kupido 11
(fotó: Szkárossy Zsuzsa)


Tasnádinak azonban sem a szövege, sem a rendezése nem fókuszál eléggé a fentiekre, azaz voltaképpen a darab lényegére, arra a cselekményszálra, amely tétet ad az előadásnak. A szöveg sok helyütt olyan, mintha a szerző szabad ötleteinek jegyzékéből emelt volna át eszmefuttatásokat, nem törődve sem kontextussal, sem hitelességgel. „A kortárs művészetek Beckett óta azt szajkózzák, hogy az ember egy darab szar. Stimmel? A klasszikusok viszont azt hangsúlyozzák az emberben, ami magasztos, szép vagy egyszerűen emberi. (…) Hazamegyek, beteszek egy Bachot a quadrofonba, és másfél órára beszopom, hogy van Isten” – fejtegeti alig valamivel színre lépése után Oberon, civilben Falk exfőnöke; valamivel később egy vállalat vezére (az „Elnök”) mond fel egy hosszú monológot arról, hogy az „asszonyállat faja” a kihalás szélére került, erre válaszul (!) felesége hosszan magyaráz a csecsemőkről, akik „még egy az egyben, higítás nélkül kapják az életet”, mégis rettegnek tőle, hiszen sírnak, aztán felnőttként a cumi helyett alkoholt vagy mások nemi szervét veszik a szájukba. Később, egy látomásjelenetben (tehát már végérvényesen kiemelve a kontextusból) elhangzik egy monológ arról is, hogyan zsibbasztják le a proletariátust tévéműsorokkal, azaz „párhuzamos világokkal”, hogy békében elüldögéljen otthon. Mindez lehetne az abszurd egy formája – így kevésbé lenne szembetűnő az ilyen részek modorossága is –, ám a játékmód (a látomást leszámítva) végig realista, így tehát klasszikus, hétköznapi stílusú dialógusszerkezetben kellene értékelni az ilyen és ezekhez hasonló okfejtéseket. Érdekes, hogy Tasnádi a szövegben még versbe szedett bizonyos részeket, ezzel teremtve más dimenziót nekik (ahogy azt Téreynél oly gyakran látni, vagy éppen Tasnádi Finito című darabjában is), de ezeket az előadásban a színészek már semmilyen módon nem érzékeltetik. A rendező Tasnádi nem lépi meg, amit az író Tasnádi meglépett: nem rugaszkodik el a realizmustól – csak Cate drogos, orgiaszerű látomásjelenetében, akkor viszont szélsőségesen. A látomás hosszú jelenete jól szemlélteti ugyan egy extrém, sokkhatással járó éjszaka ködösségét, némileg mégis problémás. Tasnádi afféle ultima ratióként használja ugyanis: ebben mondja el, amire addig nem teremtett magának lehetőséget (hogy a főnök felesége halálos betegsége miatt van itt, hogy kiélvezze utolsó hónapjait), ebben exponál bizonyos konfliktusokat (a hímsoviniszta, brutális elnök felesége felvágja az ereit), és ebben adna valamiféle lezárást is az eddigiekre (Cate és Falk párharcának eredménye) – ám a sok szürreális esemény szinte kioltja egymást, csupán kérdőjelekké formálva az előző másfél óra valóban érdekfeszítő helyzeteit.

Az Örkény István Színház és az Orlai Produkciós Iroda szereplőválogatása mindazon-által részben jótékonyan elfedia szöveg s a rendezés megoldatlanságait. A főszereplő Für Anikó alakításának íve van: kezdetben izgatott lazasággal fedi el – sikerrel – a már az ajándékválasztásban is ott rejlő s finoman azért érzékeltetett gondokat; később az izgatottság sértettséggé majd félelemmé alakul, látva Falk gerinctelenségét, hogy aztán az előadás végére elveszítse minden kontrollját önmaga felett. Egy magabiztos, a teret uraló, fiatalos nő lép be a bárba, és egy megöregedett, önbizalmát vesztett, megtört nő lép ki onnan. Partnere, Gazdag Tibor szerepe szerint kisebb utat tesz meg: dühe és idegessége meghunyászkodássá alakul a nagykutyák társaságában, majd megalázottságát fals büszkeséggel próbálja feledtetni. Játékát nem a változás, hanem az állandóan jelen lévő félelem teszi emlékezetessé: eleinte az ismeretlen, kínos helyzettől tart, majd attól, hogy tettei nem fognak megfelelni azoknak, akik miatt meghajtja gerincét.

A többi szerep nincs igazán megírva, a karaktereknek nincs igazi személyiségük, így még feltűnőbb, amikor a szövegtesttől elütő monológjaikat szavalják. Hogy a színészek ezeket az alakokat mégis mennyire teszik magukévá, az egyénenként változó. Takács Nóra Diána „madámja” sikeresen igyekszik életszerűvé tenni a felmondott házirendet, Csákányi Eszter (Falk exfőnökének feleségeként) is talál egy jellemet szerepvázlata mögé: gyermetegsége mögül bukkan elő egyszer a halálfélelem, máskor az erélyesség, amellyel megmutatja, hogy a látszattal szemben ki viseli a nadrágot. Mucsi Zoltán (a főnök) és Scherer Péter (Elnök) rutinból hozzák régen megszokott figurájukat, és ehhez csatlakozik a drogos guminő-tulajdonos szerepében Katona László is: egy-egy jellemvonást játszanak végig. Mucsi mindenkit letaglóz, Scherer eleve a tulajdonának tart mindent, Katona pedig minden helyzetben különc. Az Elnök feleségének szerepében Budai Zsófia jön ki legrosszabbul az előadásból, igaz, az ő szerepe a legsoványabb. Úgy tűnik, a szokatlan téma igazán inspirálóan a jelmez- és a díszlettervezőre hatott: Izsák Lili ötletesen épít jellemet egy-egy röhejes alsónadrágból, erotikus, extravagáns vagy épp ízléstelen baby-dollból. Szöllősi Géza látványa a Medici-korabeli kupidókat ábrázoló faliszőnyegekkel (aminek egész más hatása volt a bemutató helyszínén, az Iparművészeti Múzeum egyik termében, mint most, a Belvárosi Színház színpadán) és hasonló mintázatú kárpittal bevont, egymásba forgatott L-alakú foteljeimár önmagukban is utalnak a szexualitásra.

A dráma szövegként ígéretes, bőven hordoz magában annyi muníciót, amellyel lehetne mit kezdeni, amelyre egy jó rendező felépíthetne egy jó előadás.Dea Kupidónak most inkább csak az írója volt jelen az alkotófolyamatban.


KOVÁCS BÁLINT

 

NKA csak logo egyszines

1