Lassan másfél évtizede vannak jelen a magyar színpadokon azok az akkoriban fiatal, kezdő drámaírók, akik a kilencvenes években a londoni Bush, Royal Court, az edinburgh-i Traverse és több más kísérletező kedvű stúdiószínházból kiindulva felkavarták a brit majd az európai színházi élet állóvizét.   Többek között David Harrower, Sarah Kane, Patrick Marber, Mark Ravenhill és Martin McDonagh neve fémjelzi az újítók népes seregét. Ők az „új brutalitás” vagy a „bele a pofádba színház” (in-yer-face theatre) képviselői.  Tabudöntögetés: vulgáris nyelvhasználat, pornográfia, blaszfémia, a magánszféra eddig még be nem mutatott mélységeinek nyilvánosságra hozatala, az erőszak és a szex mindennemű bemutatása jellemzi kisebb-nagyobb mértékben drámáikat, melyekkel tesztelik a befogadhatóság határait, zsigeri reakciót kicsikarva a modern dráma furcsaságain edződött nézőből is. 
Közülük
Martin McDonagh az állandó „szereplő” nálunk, akit talán közönségbarát narratív stílusa a többieknél inkább fogyaszthatóvá tesz a magyarországi színházlátogatók körében. 1997 óta folyamatosan mutatják be alkotásait: a Konnemarai koponya és az ABehanding in Spokane kivételével mindegyik színre került legalább két alkalommal. Gothár Péter A kripli (2001) és a Vaknyugat (2003) után másodszor rendezte meg ugyanezeket a darabokat Máté Gábor vizsgázó osztályával, McDonagh-gyakorlatok címmel.  
A Radnóti Színházban immáron tizedik éve futó és mindig telt házas Gothár-rendezés
(A kripli) után óhatatlanul felmerül a kérdés: mit lehet ezek után kezdeni a drámával, hiszen a kétszázadik előadás utáni lelkes méltatások, a folyamatos internetes élménybeszámolók és a kritikus szerény véleménye szerint is az előadás olyan magasságokban szárnyal, amit még megközelíteni is reménytelennek tűnik.  Az Ódry színpadi vizsgadarab után megkapjuk a választ: felesleges volt aggódnunk, más regiszteren is lehet fergetegeset produkálni. A kripli lehetséges interpretációi közül itt a bohózati elemek erősödnek fel és kapnak hangsúlyosszerepet, mely megközelítést többek között a jelmezek, maszkok, a játékstílus és nem utolsósorban a dramaturg (nincs külön jelezve, valószínűleg Gothár Péter) munkája teszik lehetővé, hiszen kikerül a darabból az a melodramatikus avagy akár dramatikus szál, melyben Billy nyomoz titokzatos múltja után.

 

mcdonagh gyak. - solymosy attila
Pálos Hanna, Tasnádi Bence és Simon Zoltán

 

A színinövendékek remake kiadásban játsszák el nekünk Inishmaan szigetének 1934-es történéseit, vagy inkább nem-történéseit, joggal beszélhetünk inkább miniatűr életképekről. Megismerhetjük a fél kezére és lábára béna Csámpás Billyt (Simon Zoltán), az őt nevelő testvérpárt, a két vénkisasszonyt, Kate-et (Pálos Hanna) és Eileent (Borbély Alexandra), a sziget „újságmondóját,” Johnnypateenmike-ot (Tasnádi Bence) és az ő kilencvenhét éves Mamusát (Neudold Júlia) továbbá a sziget orvosát (Kovács Gergely) és nem utolsósorban Billy szerelmét, Helent (Huzella Júlia). 
Pálos Hanna és Borbély Alexandra rettenetesen elmaszkírozva, fogatlanítva, kopott otthonkában, illetve pamutruhában, szörnyűséges szemüveggel az orrukon varázsolják elénk a két aggódó vénlányt. Aprólékosan kidolgozott mozgáskoreográfia millió poénnal, geggel fűszerezve (szendvicskészítés, borsókonzerv-rakosgatás, tojáseltüntetés) jellemzi játékukat. Feltétlenül szólnunk kell az általuk beszélt nyelvről.  McDonagh Írország nyugati partján, illetve szigetein játszódó darabjaiban alakjainak egyénítésére az ott beszélt furcsa szórendű és szókincsű angol nyelvhez hasonlót talál ki, nem kevés gondot okozva a fordítóinak.  Varró Dániel,
A kripli fordítója zseniálisan megfelel a feladatnak: elképesztően tömör és némely esetben archaikus nyelvezetet teremt fordításában. Ehhez kapcsolódóan adódik még egy probléma: a kiejtés. Ezeket a drámákat az angol nyelvterületeken többnyire ír akcentussal (brogue) játsszák. Nálunk most először szólalnak meg McDonagh-szereplők tájszólásban: a palóc nyelvjárást választják moldvai csángó áthallásokkal. Megállapíthatjuk, hogy sikerrel küzdenek meg a feladattal: gyönyörű „á” hangokat hallunk tőlük, s a nyílt és zárt „e” hang is tökéletes, ráadásként pedig a teljes hasonulás nélküli szavak is természetes hangzással szólalnak meg, fokozva alakításuk rendkívüliségét. 
Rikító ruházatával, tüskés hajával nem hétköznapi jelenség Johnnypateenmike szerepében Tasnádi Bence. Igazi „minden lében kanál” figurát hoz rohanó lépteivel, folyton attól rettegve, hogy lemarad valamiről. Mindenképpen, akár erőszakosan is, megpróbál hírekhez jutni, maga is gyárt néhányat, előrevetíti késői utódait: a rohangászó és tolakodó paparazzókat. Széles skálán játszik: személyisége mélyebb rétegeit is felszínre hozza, szívszorító, amikor egy pillanatra azt hiszi, hogy elvesztette Mamusát.

Nem könnyű  feladatot kapott Mamusként Neudold Júlia. Kitűnően érzékelteti a hétrét görnyedt, bottal csoszogó anyóka fizikai elesettségét, és groteszkbe illő, ahogy ezzel párhuzamosan megjeleníti a vénasszony mindenre kiterjedő kíváncsiságát és elnyűhetetlen élni akarását.  Az orvosi vizsgálat alatti duettje Tasnádi Bencével a burleszk irányába mozdul, feledhetetlen pillanatokat szerezve a nézőknek. Kovács Gergely rövid jelenetében kiválóan hozza a szenvtelen, betegeivel valódi kommunikációra képtelen helyi orvost.

 

mcdonagh_gyakorlatok_solymosy attila 41
Rétfalvi Tamás és Ficza István (fotók: Solymosy Attila)


Billy alakítója, Simon Zoltán leheletfinom, visszafogott eszközökkel építi fel figuráját. Távollétében egy szánandó „nyomigyereknek” festik le, de amikor megjelenik és megszólal, megfordítja a trendet, a szigetlakók közül ő tűnik egyedül normálisnak. Egy igazi kamasz, aki félénksége és testi fogyatékossága ellenére sem mond le vágyairól. Nagyszerű abban a néma jelenetben, melyben értesül a filmforgatásról: csupán mimikájával játssza el nekünk a lehetőség kapcsán felmerülő vágyait és kételyeit. Hollywoodból hazatérve képes felnőttként átlátni a dolgokat, de udvarlásában ugyanaz a félszeg kamasz marad, aki volt.  Szerelme, Helen (Huzella Júlia) az eddig megismert Helen-figurákhoz képest szelídebb és naivabb lánykát alakít, pontosan ehhez a Billyhez illőt. 
Az előadás legszembetűnőbb erénye – és ez a másik darab kapcsán is elmondható – a fantasztikus összjáték, elképesztő pontossággal ütögetik egymásnak a labdát, nincs egy másodperc üresjárat sem, ezek a hallgatók profin megtanultak egymásra figyelni.  
A gyakorlatok másik tárgya a
Vaknyugat. A két dráma jelenetei szinte észrevétlenül siklanak át egyikből a másikba, a hallgatók által előadott ír népdal tudatja csak velünk a váltást. A Vaknyugat a Connemara-trilógia részét képezi a nálunk legtöbbet játszott Leenane szépével és a Konnemarai koponyával együtt.  Mindhárom mű Leenane-ben játszódik, ahol kínzások, gyilkosságok és öngyilkosságok történnek, ahol a falu lelkésze szerint „a jóisten nem illetékes”. Mindegyik darabban a szereplők, mint valami folytatásos sorozatban, utalnak a másik kettőben történtekre.  Egy 2001-es holland-flamand koprodukcióban készült feldolgozásban a három darabot egybefűzve mutatták be egy négyórás előadásban, Johan Simons rendezésében. Az újrastrukturált trilógiában nem a kegyetlen, sötét oldal dominál, hanem az életet ünneplő elemek kerülnek felszínre.  Ez a remekbe szabott gyakorlatsorozat is e felé a felfogás felé közelít. A Connor fivérek – Valene (Ficza István), aki lepuffantotta apját és Coleman (Rétfalvi Tamás), aki hallgatásáért cserébe lemondatja öccsét örökségéről – napjai örökös civódással, veszekedéssel telnek.  Békíteni Welsh atya (Radnai Márk), a falu lelkésze próbálja őket – sikertelenül. Welsh atya öngyilkos lesz, és búcsúlevelében arra kéri a fivéreket, hogy béküljenek ki egymással – ha nehezen is, de megpróbálják. Drámaírói elképzeléseiről McDonagh egy alkalommal azt nyilatkozta, hogy írásaiban azért egyensúlyoz a komédia és a kegyetlenség határvonalán, mert az egyik erősíti a másikat. Ebben a darabban nyilvánvalóan ez történik. A testvérek folyamatos veszekedése majd békülése, a gyónás megbocsátó rituáléja során az egyik pillanatban felszisszenünk a már-már hihetetlenül kegyetlen történések láttán, illetve hallatán, a másik pillanatban hahotázunk nem minden lelkiismeret-furdalás nélkül. Ez a kettősség, az állandó váltás óriási koncentráltságot, mesterségbeli tudást követel a színészektől. Rétfalvi Tamás és Ficza István zseniális párosként bírják az iramot hanggal, mozgással, ritmusváltásokkal és megannyi apró leleménnyel, borzalmas tulajdonságaik ellenére közel járnak a szerethetőség határához. 
Az állandóan előkerülő, Valene zsebébe madzaggal erősített pálinkatölcsér, a pálinkásüveg csalafinta rejtegetése, a pálinkáspoharak Chaplin-filmbe illő cserélgetése, a verekedések ügyes koreográfiája során egy percre sem lankad a figyelmünk. A váltások tökéletesek, a finálé pedig katartikus élménnyel ajándékoz meg bennünket. Csak azt sajnáljuk, hogy nem a teljes darabot láthatjuk tőlük. 
Az erősen meghúzott drámában kevés szerep jut Welsh atyának, a parókia iszákos és állandó hitéleti válsággal küszködő lelkészének, akinek még a nevét sem tudja megjegyezni a gyülekezet. Radnai Márk hitelesen játssza az erőtlen és tehetetlen atyát, akiről tényleg elhisszük, hogy képtelen jobb útra téríteni híveit, maga is esendő lélek lévén. 
A krumplipálinkát áruló, de a nyereségből a lelkésznek ajándékot vásároló Kicsilány szerepében Huzella Júlia többdimenziós jellemet formál. Egyrészt vulgáris nyelvhasználatával és füllentgetéseivel a kezelhetetlen tinédzsert sejteti, de nagyszerűen ábrázolja azt a folyamatot is, melyben a lefegyverzően naiv fruskából az élet alapvető kérdéseit felfogó és megértő koravén felnőtt lesz. Ő az, aki késsel vet véget a Connor fivérek egymást fojtogató brutális verekedésének, aki egyáltalán képes ráébreszteni őket Welsh atya áldozatának értelmére.  Alakításában erősödik fel az előadás üzenete: az élet feltétlen tisztelete. 
Mindkét darabot jól szolgálja a takarékosnak mondható díszlet: a két szekrény asztallal, tűzhellyel a nővérek boltjaként és a fivérek konyhájaként is funkcionál, az előtérben pedig egy-egy ágy és fogas biztosít színteret a további jeleneteknek. 
Köszönhetően a „gyakorlatvezető” Gothár Péter emberismeretet, lélektant és biomechanikát pontosan vegyítő instrukcióinak, Máté Gábor osztálya ezzel az előadással kitűnőre vizsgázott. Feltételezhetően a még hittel és energiával teli színészpalánták számtalan ötlettel járultak hozzá az előadás sikeréhez, igazolva a mondást: „Gyakorlat teszi a mestert


SZVERLE ILONA

 

NKA csak logo egyszines

1